Nagy Gáspár költészetének morális és poétikai értelemben egyaránt szerves belső rendje van. Eddigi költői életművének javát, jó két évtized válogatott verseit időrendben tartalmazó kötetét olvasva természetesnek látszhat immár a szélesebb olvasótábor előtt is, hogy éppen ő írta meg a nyolcvanas évek elején és közepén azokat a híressé vált verseket, melyek egy önmagát túlélt rendszer hazug látszatokból épített védőbástyáin betömhetetlen réseket ütöttek: a megnevezett aljasságokat, hazugságokat nem lehetett tovább fenntartani. A hatalom kirúghatta állásából a költőt, megcsonkíthatta könyvét, folyóiratot is szétroncsolhatott reá hivatkozva, de szellemi érveket nem tudott fölhozni ellene, ily módon barbár tiltó és büntető akciói a „nyüszítve támadó gyávaság” önleleplező gesztusai lehettek csupán, újabb adalékot hoztak a versek igazságához.
Nagy Gáspár költészete régóta előtte jár a magyarországi változásoknak. Eszmélkedését – kötete fülszövegének és versei motívumainak egybehangzó tanúsága szerint – 1968 augusztusának szégyenletes eseményei segítették: „Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben. Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk. Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa. Lefoglal a szégyen.” Ezzel a szégyennel kezdte költői pályáját a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején.
Költészetének két évtizede a magyar irodalom szabadságküzdelmének egyik legteljesebb, legszebb fejezete. Pályája kezdetétől tisztán látja küldetését: „a lefokozott szívűeknek” akar „szabadítót mondani”. Költészetének szigorú motívumrendjében egyértelmű, hogy a szabadító ének nem kikapcsolódás, nem illúziókergetés, hanem „a valóság égető nyelve”: a tények megismerésének és kimondásának kötelessége. A Nagy Gáspár-vers esztétikai alkatát a valóságmegnevező és a morális értékek egységének formateremtő ereje minősíti. A költészetében plasztikusan megjelenő költői személyiség önmagát e kor ellenében is érvényesíteni képes erkölcsi fenomén: a szabadság és árulás, a helytállás és gyávaság könyörtelen szembesítője, az ironikus analízis mestere. Eszményei és tapasztalatai oly nyilvánvalóan ütköznek, hogy a költői személyiségnek a tárgyához való viszonya többnyire keserűen ironikus lehet. Az irónia alapja a szellemi és erkölcsi fölény. Hangjának szomorúságát, máskor leleplező iróniáját, olykor a szarkasztikus hangnemhez közelítő élességét személyiségének értékóvó, értéktanúsító nyitottsága és történelmi jelenléte, felelősségvállaló, küldetéses elszántsága hitelesíti. Erkölcsi tartománya történelmi és kulturális alapozottságú: egyetemes értékekhez kapcsolódó szemlélete a leszerelő viszonylagosságok kultusza idején pontosan jelöli meg azt az egyértelmű erkölcsi pozíciót, amelyhez minden körülmények között következetesen ragaszkodik. Ennek a magatartásnak, küldetésnek gazdag keresztény és sokrétű történelmi, kulturális háttere mutatkozik meg szakrális motívumaiban és bőséges – a legkülönfélébb jellegű értékeket ösztönzésként asszimiláló kulturális utalásaiban, kötődéseiben. Erkölcsi eltökéltsége a transzcendens bizonyosság érzetét keltheti, de ez a szellemi gyökérzetből táplálkozó magatartás Nagy Gáspár költészetében erkölcsi evidenciákra épül. Szinte gyermeki természetességgel kivallott és vállalt alapelveiben nem bizonytalanította el sem a példaszerű nyitottsággal befogadott közép-kelet-európai kultúra, sem az őszinte költői szóra változatos eszközökkel támadó politikai hatalom. Az előbbi folyamatosan tágítja szemléletét, vértezi igazságát, az utóbbi pedig arra ösztönzi, hogy egyszerűen, világosan fogalmazza meg költői alapmagatartását, erkölcsi evidenciává nemesítve ars poeticáját. Eszerint a költőknek „emlékezniök esküdt kötelesség”, s „míg a szem él látni kell fele-Barátaim!” Az emlékezés és a látás kötelességéhez – mintegy azok feltételeként társul az, hogy Nagy Gáspár költői személyisége megteremtette a maga számára a szabadságot, „a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke” ő. Küldetéses költő: bízik a költészet életformáló erejében, hisz abban, hogy „egy élére állított vers sokat tehet”, „a félelmes penge-arzenált / kicsorbíthatja az ÉNEK”. Nem kell megijedni, szemernyi romantika sincs ebben a hitben, meggyőződésben. Szemléleti háttere az az evidencia, hogy a valóság megváltoztatásának előfeltétele annak tudatosítása, pontos megnevezése.
Így lettek Nagy Gáspár sorra megjelenő verseskötetei – Koronatűz, 1975; Halántékdob, 1978; Földi pörök, 1982; Kibiztosított beszéd, 1987 – a hetvenes-nyolcvanas évek erkölcsi szellemi romlásai közepette kihívó tisztaságú belső törvények szerint működő, metszően éles és pontos, egyre ironikusabb, szatirikusabb korképek. Már első kötetében világosan érzékelte és megnevezte „zavarait a toronyépítésnek”. Művészete megsemmisítően plasztikus és árnyalt képét adja annak a kornak, melyet telitalálatos „posztmodern” képpel így minősít: „rohadunk a forradalomban”. Érdemes lenne alapos tanulmányban fölmérni költészetének szociológiai-politikai vonatkozásait. Nyilvánvalóvá válna, hogy Nagy Gáspár húsz éves kora óta az „itt állok, másként nem tehetek” eltökéltségével készíti látleleteit e korról, s hogy egyre erőteljesebben, egyre gazdagabb esztétikai tartományokat mozgósítva, egyre élesebben leplezi le annak képtelenségeit: a nemzetiségi magyarság felelőtlen kirekesztését a nemzetből, a fiatal nemzedékek befullasztását, a történelmi emlékezet erőszakos kiirtásának manővereit, a gazdasági csődöt leplező „magyarországi piramisokat”, a lefékezett létezést, a „helybenzsákbanfutós kor”-t, a szellem kiszolgáltatottságát a hatalomnak, az árulás, besúgás sok-sok változatát, még Brezsnyev, a „sűrűszemöldökű tanár úr” regnálása idején a „nagy közös sajt- és égbolt képtelen blöffjé”-t, a kényszerű hallgatást a lényegről, a mellébeszélés kötelező gyakorlatait, a kontraszelekció kiépített rendszerét, a holtakkal is manipuláló kultúrpolitikát, a jóvátehetetlen nemzetszűkítést, a nyugati magyarság elé állított sorompókat, a „halántékon lőtt” és kiadhatatlan verseket, megvágott filmszalagokat, a József Attila hitét oly groteszkül megcsúfoló „testvéri tankok”-at, a fölbontott leveleket, a megfélemlítés változatos eszközeit, egészen a Kádár-korszak végnapjainak groteszk helyzetképéig, melyben „csak rózsaszínben játszó szemüveg / mögül nem látható a kár, / bár erőlködik s zihál az öreg, / ki sípjával / régóta / árnyékot követ, / a csapat sorsához így ragaszkodik”. S tovább egészen máig, a „veterán és ifjabb ejtőernyősök” színváltásáig. Nagy Gáspár nem utólag bátor, ő szinkronban, a „szégyen” idején szólt és szól. Költészete régóta és konok következetességgel keresett „egy fölismerhetetlenre pofozott őszi hónapot”, gyakori motívumává tette októbert, az „ötvenhatosok-hatvannyolcasok / hetvenhatosok nyolcvanegyesek / és főleg tömegesen egyesek” igazságát. Költészetének ezek a vonatkozásai önmagukban csak tisztánlátását és erkölcsi bátorságát minősítik. Ez sem elhanyagolható érték a mi korunkban, de művészetének esztétikai értékét önmagukban ezek a tények nem teremtenék meg. Költészete éppen az által vált újabb líránk egyik legszebb értékévé, hogy az általa megteremtett sajátos költői nyelv a morális személyiség és a rafináltan amorális kor ütközéséből szinte spontán módon, eme ütközés természetes kifejezésmódjaként jelent meg.
Nagy Gáspár történelmi érzékenységű költői szemlélete létfilozófiai értelemben is kapcsolatos az idővel. A jelenségeket előre és visszafelé is a teljes időben vizsgálja, a létezés idejének mérlegére teszi, nagyobb összefüggések rendjében méri meg. Gazdag hangszerelésű költészetének egyik fő szólama a tiszta értékekkel kötött szövetség vallomásaiból épül. Ezek az értéktanúsító versek olykor a veszteség hatására szakadnak ki belőle, máskor az élőkkel való szellemi szövetség dokumentumai. Alaphangjuk többnyire tragikus vagy szomorú, ritkán játékos, de az értékek értelmének bizonyossága mindig áttűnik a fájdalmon is. Amikor viszont erkölcsi felháborodása a vers inventora, akkor szomorúságát, indulatát, valóságismeretét, megvetését különleges sűrűségű és atmoszférájú kifejezések hordozzák. A jelző és a jelzett szó vagy a szóösszetétel két eleme között éles ellentéttel teremt kapcsolatot. E kötés abszurditása, groteszksége vagy iróniája megnevezést és ítéletet tömörít, valóságunk „égető nyelve”. Egész szótárat lehet összeállítani váratlan, ám vitathatatlanul lényegi vonatkozásokat feltáró szókapcsolataiból és szóösszetételeiből, melyek természetesen a szöveg-összefüggésekben élnek igazán, de azokból kiemelve is beszédesek: több évre nyújtott ősz, Európa csigolyakeresztje, agyroncstelep, megtorpedózott álmaink egybeterelt kirakodóvására, egy fölismerhetetlenre pofozott őszi hónap, halántékon lőtt versek emlékműve, józan helybenzsákbanfutós kor, mamutcsont-átültetés, tömegsírhaza, utóvéd-paraszt, a többféle megnemközelítés látványos eszközei, szaltószabadság, halántékdob, sorsbukfenc, félelmetes holnapelőtt, esélyek őszi alkonya, cellamocsok, a homály követei, a rémület hókuszpókusza, ideológiamentes csontok, tapsalattvalói egy közepes kreatúrának, táncreakció, aligcsapat, kórlap-lépcső, lágyulás gerincben agyban stb. Az ilyen és ezekhez hasonló felépítésű kifejezések száműzik Nagy Gáspár költészetéből a szép dalokat, keserűen keménnyé, olykor szándékosan zakatolóvá, bravúros epigrammáiban pedig szikrázóan ironikussá teszik a versek hangnemét. A keserű játékosság fontos eleme költészetének. „Játékai” miként Szilágyi Domokoséi – „holtsúlyosak”. A fellelt „janicsárnapló” archaikumán áttűnik a mai Rabföld és a mai Birodalom viszonya. A csupa infinitivuszos szerkezetből épített vers szerzője jól ismeri a szavak erőterét, az infinitivuszok kormegnevező és – megítélő képességét. A kecsesen hajladozó nádszál-vers színjátéka is rémületté nyúlik és egyenesedik a nádvágó naszád közeledtére. A Nagy Imre sírját kereső-követelő, 1983-ban írt Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse első részének modern kalligrammatikus írásképe is elválaszthatatlan az alapeszmétől. A sorok lebegése éppen azt az abszurd hiányt jeleníti meg, amely ellen erkölcsi evidenciaként szól az egész vers, s felhívással az utóirat:
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!
Ízig-vérig modern költő Nagy Gáspár. Gazdagon él a modern költészet legkülönfélébb műformáival és stilisztikai eszközeivel. Modernségét nem idegen mintákból kölcsönzi, hanem következetes és pontos ön- és korkifejezés eszközéül szinte spontánul teremti meg. Költészetén végigvonul az irodalom küldetését, hitelét lejáratni igyekvő, öncélúságát fennen hirdető esztétikai vélekedések és a költészet becsületét megalkuvásokkal beszennyező költői magatartások ironikus-szarkasztikus bírálata. Okkal és joggal cselekedheti ezt. Gyűjteményes kötete immanens értékei mellett annak is dokumentuma, hogy a költészet ma is hatékony ösztönzője lehet az ember, a nemzet erkölcsi-szellemi eszmélkedésének, mai is cselekvés a költői szó, ha esztétikai és erkölcsi értéke egyként jelentős.
Görömbei András
Magyar Napló, 1990. 8. sz. (február 22.) p. 6.