– Hiszem és tudom, az egész világhoz, a számomra nagybetűs VILÁG-hoz is közöm van, és elsősorban az emberi sorsokhoz; az ugandai népfölkelőhöz és a csillagok közt cikázó asztronautához. Tudatosan sarkítok így a mára, de a történelmi koordinátatengely mentén – amíg eljutok kérdésekre válaszolgató önmagamig – nem tagadhatom, végig arra a bizonyos „őssejt”-re gondolok, amit József Attila a Dunát faggató nagy létfilozófiai versében halálos pontossággal megírt. Arra a folyamatra, amitől kezdve én vagyok, kik által vagyok, és hol élek, determinálva jóra, rosszra. Egyszóval sorsomra, halálomig. Nem tartom sem előnynek, sem hátránynak, ki honnan érkezik, milyen világból hoz üzenetet, csak a rábízottakat hűséggel őrizze, és pontosan tudja, mit kell hírül vinnie. Látok példákat arra, hogy satírozzák el az indulás színtereit, egykori fehéren világító gyermekarcukat a „bölcs számítgatók”, hogyan fűrészelik fölismerhetetlen forgácsokká e földhöz, annak egy szűkebb közösségéhez csontokon, halálokon, reményeken átkúszó gyökereiket. Eddigi 28 évem felét egyvégtében paraszti közösségben töltöttem, valódi és kitörölhetetlen emlékeim ebből az időből származnak. Szülőfalum Baltavár, amely a Kőszeg alá vonuló Szulejmánt baltával várta a legenda szerint. A paraszti életet és a Bibliát egész apró gyermekként, ha akartam, ha nem, meg kellett ismernem. Beleszülettem, méghozzá nem valami vidám időkben, amikor a család egyik szavával az eget káromolta, mert megengedte azt a szörnyűséget, hogy cséplés után jószerével minden gabonát beszolgáltatás fejében a Futurába kocsikázzunk, a másik szavával Bibliát olvasott, szenténeket duruzsolt fülembe, imádságra tanított, talán engesztelésképpen is. Ezek a káromkodó és imádságos szavak voltak az első „nyelvemlékeim”. Erről a világról, megélt élményeimről első verseimben mindent elmondtam. Legszívesebben ideírnék néhányat belőlük, nemcsak azért, mert a verset a leghitelesebb följegyzésnek érzem, hanem mert újraolvasva megelevenedik előttem a sok egymásra úsztatott filmkocka, és jönnek a csikók, az elsiratott, vidámvásáron eladott kedvencek, jönnek Szent Mihály lován a halottak a családból, rokonságból, huszadik szomszédból, ezüstös füstölőt lóbálok utánuk, és értetlenül hallgatom a circumdederunt-ot, jönnek a tollfosztók, hol verebet csempészek a konyhába, mikor már megunom a félfalunyi meséket, jönnek a Luca-napi kívánságok, regölések elég rossz hangon, de szép szöveggel, betlehemezés, ahol mindig az öreg pásztor szerettem volna lenni, aki hatalmas subájában végigzuhan a sárfölddel fölsikált konyhákban, de csak kisjézust tartó szőke angyal lehettem, jönnek a szilveszteri hálaadás után korbácsolások, a „husajókeddi” – ahogy nálunk mondták – fánklopások, törekhintések vénlányok házai előtt, jönnek az egykori kiscsizmáim értem, hogy az embermagasságú hóban én tapossak elsőnek utat az adventi harangszó hallatára. Valahogy ilyesformán peregne a film.
Láttam, sőt szüleimmel együtt én is végeztem azt az egyáltalán nem könnyű paraszti munkát. Apám nagy bánatára az aratókaszát már nem vehettem kezembe, mert mire elbírtam volna, már nálunk is aratógépek jártak a földeken. A történelem mondta ki a végső szót a kaszálás kérdésében: apámék nemzedékét – akik már a hatvanadik évükhöz közeledve léptek be a tsz-be – inkább a halál kaszája kerülgeti, és akik még élnek, sok mindent nem értenek, és azt hiszem, nem is fognak megérteni a rohamos, de bizony őket nemigen kímélő változásokból.
Juhász Ferenc szép szavait idézve: nekem is csak „szerelmes hazatántorgásaim” voltak életem második 14 esztendejében; iskolai szünetekben, jelesebb ünnepekre, őszi betakaruláskor. Láthattam, mennyit változott az a település, közösség, előnyére s hátrányára egyaránt. A gyerekkor élményeit – amelyeket mostohább történelmi időkben szereztem – összevethettem egy más világgal: hogy semmi okom ne lehessen a mitizálásra. Úgy érzem, az a közösség az ötvenes évek kemény megpróbáltatásait jobban állta, mint ahogy a hatvanas évek mélyebb rezdüléseit. Idegileg, erkölcsileg fáradtak el? Egyszer majd valaki megírja a magyar parasztság ezen évekre eső történetét, s akkor majd erre a kérdésre is válaszolni kell. Talán megállapítja, hogy lélekben idejekorán megszűnt, kapitulált ez a parasztság. Idegszálaim is ehhez a közösséghez, közösségszórványhoz kötnek, tehát a dolgok ilyen oldaláról is közöm volt, közöm van hozzájuk.
– Ami gyerekkoromban történt velem, legyen szép vagy keserű élmény, belém ivódott kitörölhetetlenül. Álltam éjszakai őrségen ötéves fejjel pokrócba bugyolálva az ötvenes években. Akkoriban divat volt a gyújtogatás, s a falu legmagasabb dombjáról figyeltük, hol lobban lángra egy szalmakazal vagy pincetető. Én csak figyelő voltam, a horpadt rézkürtöt a „nagyok” fújták.
Nagy élmény volt, amikor először vonatra ültem a zalabéri állomáson. Ehhez megyehatárt is át kellett lépnem, Vasból Zalába. És ment velem a gőzös Kanizsára, ahol a nyári vakációkat töltöttem nagynénémnél. Több éve már Pesten élek, de igazi városképzetet még ma is Nagykanizsa jelent. Mindig úgy tértem vissza a faluba, mintha az egy-két hét alatt Kolumbusz Kristófként tízszer fölfedeztem volna Amerikát. Meséltem is pajtásaimnak, akikkel napszámra iskola után is tehenet őriztem, hogy mi mindent láttam, s főleg amit a városról kitaláltam. A tehenek nyugodtan legeltek, mi majszoltuk a zsíros kenyeret, lopott gyümölcsöt, s néztük az oda kéklő Somlót. Tudom, a Somlót nagyon gyakran nézegettem, mintha már akkor láttam volna, hogy mögüle költők repültek föl. Mintha tudtam volna, merre van Iszkáz.
A nyolc osztályt befejezve képletesen, de valóságosan is a tehenek farától kerültem a pannonhalmi gimnáziumba, hogy négy esztendeig PAX feliratos diáksapka alatt némi „tudomány” rám ragadjon. Ez volt szüleim és a rokonság óhaja, akarata. Először azt hittem, hogy szégyenemben megszököm, amikor megismerkedtem a hosszúra nyúlt, már könyvtárszobákat látott városi fiúkkal. De a történelem, az ezeréves kövek marasztaltak. Kíváncsiságom is nőttön nőtt, mindennek a végére akartam járni. Silabizáltam a Tihanyi alapítólevél egyetlen mondatát, s minden utat hadiútnak képzeltem, órákon át bámultam István koronáért nyúló kezét, és próbáltam 14 éves fejjel felfogni, mit jelentett ennek a népnek a II. Szilveszter pápától küldött királyi korona. Itt tudtam meg, hogy mi miért az a stílus, a román és gótikus falak között milyen a visszhang, hogyan zeng a gregorián. A főkönyvtár annyi kincse közt legjobban Veres Péter szavai vésődtek szívembe, amelyeket ottjártakor a vendégkönyvbe írt: „Jólesik szegény magyarnak ezer évre visszanézni.”
Élmény volt az is, és sok mindenre tanított, hogy érettségi után egy évig raktári segédmunkás voltam Szombathelyen, és aztán főiskolás koromban eljutottam Szatmárba, a szatmárcsekei temetőbe egy filmes kamerával. Mindezek biztosan alakították egyéniségemet is, meg a baráti kézszorítások, a példák, akikre odafigyeltem, akiktől tartást tanultam, legyenek élők vagy holtak.
– A szó, hogy elkötelezett, nálunk sokszor nevetségesen hangzik. Okkal, mert annyi érdemtelennek adományozták már oda. Én nem köteleztem el magam. Szeretném, ha csak hűséges tudnék lenni, és ebből az alapállásból írni a verseket, költőként hegyeket megmászni, és legjobb álmaim szerint új hegyeket hordani szavaimból. Sok mindenen múlik, sikerül-e. Elsősorban rajtam áll, a hegy anyaga és magassága tehetségemből épül, és tehetetlenségemtől omolhat össze. (De a tehetetlenség, vagy annak érzete is – bizonyos tényezők miatt – akkora lehet, mint a hegy.) Ügyemet, ügyünket igazán a hegyről nézve képviselhetem, onnan látom fehéren-feketén azokat, akik erre a költői expedícióra küldtek, velük vagyok „elkötelezett”, hozzájuk akarok hűséges lenni.
– Megvallom, ha Budapesten születtem volna, a képlogikám jobban az aszfalthoz közelítene, mint mondjuk a fűhöz. Azt hiszem, ez természetes is, s ezzel úgy gondolom, elárultam, hogy akarva-akaratlanul is miért érzek rokonságot az említett művészekkel. De nemcsak velük. Az Elérhetetlen föld és a Kapuállító megjelenésekor Budapesten és Sepsiszentgyörgyön „édes bátyáim” nagyon az én gondjaimat, reményeimet is mondták. Hogyne figyeltem volna hangjukra! Érdekes módon, Nagy László Arccal a tengernek című kötete alapos átolvasásra csak a két antológia után került a kezembe. Egy hétig hátat fordítottam a szombathelyi tanítóképző előadótermeinek. Betegszobába feküdtem, pedig csak az izgalomtól voltam lázas. Aztán „belebetegedtem” a versek gyönyörűségébe. Már nekem is fájt a szívem, mint a költőnek Az angyal és kutyák című versében, és mintha csoda történt volna, a betegszoba ablakából láttam, hogyan szakad kint novemberben a hó. Lavinaként sodorták ágyamat az olyan versek, mint a Születésnapra, Jártam én koromban, hóban vagy a hosszabbak közül a Rege a tűzről és jácintról, Búcsúzik a lovacska, A Zöld Angyal. Kormos István verseit szükségszerűen még később ismertem meg. A Szegény Yorick, gondolom, csak olyan tudatlanoknak jelentett óriási meglepetést, mint amilyen én voltam. A nevét se hallottam addig. Mintha egy másik bolygóról érkező ember, akinek esze ágában sem volt költőnek lenni – titkolta is majd húsz évig –, mert ott a költő fogalma ismeretlen, a leghajlékonyabban kezdene magyarul beszélni, megszégyenítve minden szófacsarót. Az N. N. bolyongásai megjelenésekor már láthattam a kalaplengetést, a hivatásos fogadók és a szépszámú néző-olvasóközönség is – úgy érzem – őt tette meg a mai és holnapi „versenyeken” az egyik befutóra. Verseit most nem sorolom, fejből is idemásolhatnék jó néhányat. Nemrég olvashattam egy csodálatos versét, a Kornisi pásztorokat. Töprengek azóta is, írt-e már ennél szebbet, keményebbet? Jékely Zoltánt is csak a legnagyobbakkal tudom mérni. Olyan első kötettel, amilyen az övé volt, nemigen rukkolt ki magyar költő a XX. században Az Éjszakák verseiben már 1936-ban minden készen volt, ami csak Jékelyre jellemző. Az a formaérzék, az a lágy szomorúság, az a különös, borzongató nosztalgia egy eltűnt világ után és a mindenütt ott libegő halál árnyéka. Tudom, hogy nemzedéktársaim közül sokan nem ismerik ezt a nagyszerű költészetet, pedig mindnyájan tanulhatunk tőle. Ki írta volna meg helyette – a számomra különösen kedves – Enyeden ősz van, Csontjaimhoz, Nizsinszkihez, A Rue de Lanneau-i szállodában vagy Az utolsó szó keresése című verseket?
Tamási Ábelét még általános iskolás koromban elolvastam, de a nyelvi zamatot igazán csak később, a novellákban éreztem meg. Néhányat én versnek tartok. Szervátiusz Jenő Tamási síremlékére a Kicsi Mókát is ráfaragta; aki nézi, annak is fűszálat húzogassanak ereiben, mint a szerelmes fiatalnak. Tamási nyelvével életre„csiklandozta” – mint ama fűszál – a haldoklót is, az anyanyelv tágas otthonát hagyta egy népre. Egy ifjú író pár évvel ezelőtt az Új Írás körkérdésére büszkén kijelentette, hogy számára Tamási nem jelent semmit. Ez azért is érdekes és szomorú, mert egy tüntetően „nyelvészkedő” fiatal író mondta ezt a magyar nyelv egyik legnagyobb mesteréről. Szerencse, hogy például Sütő András ivott a Hargita tövében fakadó forrásból.
Ahogy soroltam: emberi, költői példákat láttam, látok szép számmal. A neveket sokszor nevetségesen takargatjuk, divat lett azt hinni, hogy velünk kezdődött és velünk fejeződik be a magyar költészet. Sőt, a magyar költészetet sokan provinciálisnak érzik, inkább említenek egy hatodrendű külhoni költőt – ha már nevet kell mondani –, és rákérdeznek arra, ki is volt Balassi, Berzsenyi vagy Sinka István. Elmondhatom, hogy nekem, az említetteken kívül igen sokat jelentenek Csoóri, Ratkó, Bella, Utassy, Döbrentei villódzó, elevenbe vágó versei. A felsorolt nevek számomra a mélységet jelző bóják abban a tengerben, amit magyar költészetnek nevezünk, s ha én valamit fel akarok hozni a mélyről, túl a bójákon, a legismeretlenebb „új vizekre” kell merészkednem. Ha ennyi elszánás nincs bennem, jobb, ha a partról gyönyörködök a hullámokat lovagló sirályokban.
A holtak nálam külön kategóriát jelentenek. A tragikus halálok különösen megrendítenek. Megrendülök, befelé zokogok. Nem tudom megérteni, hogy így kellett történnie. Nem tudok beletörődni a sorozatba sem, miért pont ők, a „legigazabb gárda” hagy el bennünket ’61-től, Sarkadi halálától micsoda névsorunk van már! Félek ilyen értelemben a jövőtől. A temetéseken már hallottam hamarosan beváló jóslatokat. A meghalók, meghalni készülők elé egyenként nem állhatunk oda, a dolgokon máshol kellene igazítani. S legyen jogunk elsiratni őket! A szaporodó sírokat a hátrahagyott műveken túl is üzenetnek, utolsó figyelmeztetésnek vegyük. Az élők dolga, hogy az egylapos nekrológok mindent ellepő és összebékítő ködéből a halálok mélyebb okait is felkutassák, és ne higgyék el úton-útfélen, hogy a halál – az önként választott – csak megfutamodás, gyávaság. Végérvényesen csak életünk és halálunk van. Én a választások között nem teszek különbséget. Élek, s nincs jogom ítélkezni azok fölött, akik a nagy mérleg egyik serpenyőjébe a puszta életüket tudták odatenni a kívánt egyensúly végett.
– Vannak, akik az örökséget megtagadják, legyen az történelmi, művészi örökség. Én nem akarok közéjük tartozni, de szépítgetni se szeretném azt, ami tényként adott. Ebben a kérdésben jelen pillanatban is nagy zavart érzek, igaz, különböző viták jócskán megzavarták még a jó ügyért hadakozókat is; sokszor rossz formát, eszközt választottak, s ezzel elriasztották a hozzájuk közeledőket, főleg a fiatalabbakat. Tehát a hagyománycentrikusság véleményem szerint a nemzedéktársaimnál jórészt nincs is meg, vagy furcsa módon keverten jelentkezik. Akik erre utaznak – és ők vannak többen –, könnyűszerrel kikezdhetik, bár sok erkölcsi alapjuk nincs rá. Az irodalomtól kicsit távolabb téve a példát: a népzene, a táncházak, egyáltalán a népi, paraszti kultúra a ’70-es évek elejére eső természetes reneszánszát – amely igazi közösségeket hozott össze – könnyedén és gátlástalanul megkérdőjelezték. Csak az elenyésző százalékban fellelhető divatra koncentráltak. Féltek, félnek olyasmitől, amit a népi kultúra igazi ismerete föl sem vetne. Az igazi internacionalizmus kialakulásának első elengedhetetlen feltétele, hogy azt tudjuk, milyen ápolandó értékeink, erkölcsi, szellemi tartalékaink vannak, amelyekre még mindent fel lehet építeni, ép lelkű fiatalokat nevelni. Szinte már közhelyszerűen a korszerűség és a hagyomány kérdésében a bartóki modellre tudunk hivatkozni. Aki érti és pontosan érti, annak mindent elmond, és a mindenről beszélő zenén túl is szabályos tételekben lefekteti a magyar és a Duna-tájon lakó népek parasztzenéjének a korszerű műzenébe való beépülési módját, kristálytiszta szabályait. Legjobb, legnagyobb költőink, művészeink – s itt már a filmet is említhetem – ezt a dialektikát, a dialektikához való hűséget sohasem felejtették el. Sem tartalmi, sem formai szempontból.
A korszerűségen – amíg én verset írok és olvasok – elsősorban a mondanivalót kérem számon. Korszerűség, modernség, könynyedén dobálózunk ezekkel a szavakkal, és sokszor csak a pillanatnyi ötleteket, formai trükköket merítik ki a modernnek kikiáltott művek. Azt is szoktam mondani, hogy pár költőnek elhiszem, ha végigmegy kézenállva a Váci utcán: ez most neki a vers. De én ismerem azt is, amit addig írt. Az szomorít el, amikor rengetegen innen akarják kezdeni, anélkül, hogy valamit mondtak volna akár egy kijelentő mondat erejéig is. S hogy a tartalom felől közelítettem a korszerűséghez, ehhez különösebben nem kell magyaráznom, hogy itt, a Duna-medencében, egyáltalán Közép-, Kelet-Európában a múltban sem, a jelenben sem formai bukfenceket, happening-mutatványokat várnak az égető kérdésekre. A stílus természetesen változik. Már Ady óta is mennyit; mi másképp nyúlunk a képi tartományokhoz, egész szavakból mesterséges szóroncsokat gyártunk, talán a kimondhatatlan érzékeltetésére is, vagy csupa infinitívusszal szólunk, nyelvüket felejtő magyar vendégmunkások elégiájaként, mint tette volt Domonkos István korszakos nagy versében, a Kormányeltörésben. (De micsoda tartalmat hordoz ez a „versdadogás”!) Talán érzékeltettem, hogy mindent meg lehet csinálni formai trükként – már mindent ki is találtak –, kezdve az üres papírlapra az „olvasó” által odaképzelt verstől a számítógépekbe betáplált információk piszkaként létrejött számversekig. A „mellékmondatok” korában – valaki nagyon szellemesen írta – mégis az igazi „főmondatok” kimondására kell vállalkozni. Ez a korszerű költészet.
– Természetesnek, magától értetődőnek tartom, hogy ahol a magyar nyelvet beszélik, műveikben őrzik, legyen az ettől az országtól bármennyire messze is, arra én lehetőségeim szerint figyeljek. Tehát az Illyés által emlegetett síp minden ágára. Legkivált azokra a dallamokra, amelyeket itt a közvetlen szomszédságunkban, szinte karnyújtásnyira játszanak. A jól hallhatóság lehetőségei lassan tíz éve megteremtődtek. Talán kicsit jelképes is, hogy én eddig északra Podolinig, kelet felé Constancáig, azaz Tomiig jutottam. Marin Sorescuval és Ioan Alexandruval verseket szavaltunk a Fekete-tengernek, életem első valóságos tengerének, mint ahogy szegény száműzött Ovidius tehette hajdanán. Mi vidámabbak voltunk, s főleg én, mert ez a két kiváló román költő az erdélyi magyar irodalom műveiből „vizsgáztatott”. A tenger a tanúnk, hogy jól kérdeztek, s hogy talán jól is vizsgáztam. Podolin, ez a ködbe burkolózó kisváros, ahol szüntelen Krúdy úr cipőkopogását véltem hallani a Poprád karcsú hídján átmenőben. Itt a folyó mellett autózva, megszállva a kisváros – emlékeihez egyáltalán nem méltó – szállodájában, ottani barátaimmal a kisebbségi létről beszélgettünk. Ha most gondolatban Podolin és Tomi között meghúzzuk a félkörívet, szépen kijelöljük a Kárpátok gerincvonulatát, ahol ilyen és hasonló kérdésekre felelnünk kell. Nem kerülhetjük, s egyetlen nép se kerülheti el, legyen az kisebbség vagy többség. Mert ha ezeket a kérdéseket nem gondoljuk végig, mormolhatom, csikoroghatom magamban rögtön Farkas Árpád idevágó sorait: „… a Keleti-Kárpátokból bésöprik a remetéket.” Ennyi bevezetés után kisebb névsorolvasást is tarthatok, amely konkrétabb válasz kérdésedre. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvével indult el a meglepetések lavinája: mit is lehet a szomszédos országok magyar nyelvű irodalmától várni. Erdélyből még korszakos jelentőségűnek érzem Bálint Tibor, Szilágyi István és Király László műveit. (Zokogó majom, Kő hull apadó kútba, Kék farkasok). Költészetben ideszámítom Kányádi Sándor legszebb verseit, Szilágyi Domokos – sajnos 38 évesen a házsongárdi temetőbe került – géniuszát, de legkivált a Bartók Amerikában című hatalmas versét. Fiatalon is nagyon sokra hivatottnak vélem Farkas Árpádot és Magyari Lajost, aki már megírta emlékezetes naplóját Kőrösi Csoma Sándorról. Hadd idézzek belőle néhány sort, amelyet legfontosabbnak érzek minden magyar író, költő számára, és amely eldönt minden hülye vitát, kesergést nyelvünk bezártságán, fordíthatatlanságán: „Akit feldob magából a nép, / az nevében akarjon nagyot, / kit érdekelne különben Bokharában, / hogy székely-magyar vagyok!” Sütő András két nagyszerű drámája mellett Kocsis István művei is a magyar drámairodalom élvonalába tartoznak.
Vajdaságból Gion Nándor regényét, a Virágos katonát, Domonkos István már előbb említett Kormányeltörésben című versét és a Symposion nemzedék néhány esszéjét maradandónak ítélem. Szlovákiából mondhatnám alaptétel Fábry Zoltán egész munkássága, „korparancsa”, amely Stószról ma is fényesen ragyog, s élteti a legjobbakat. Igazi nagy alkotásként tartom számon az áttelepítésekről szóló Dobos László-regényt, a Földönfutókat, és az én világomra is fényt vető Vajúdó parasztvilágot, Duba Gyula hont-füzesgyarmati tudósítását. Fontos üzenetet hordoznak Tőzsér Árpád versei, s ott sorakoznak az Egyszemű éjszaka legjobb fiataljai is, akik közül leginkább Varga Imrétől várom első nagyon jelentős kötete után a még nagyobb „dobást”, Kárpátaljáról Kovács Vilmos nevét említhetem, regénye és néhány jelentős verse alapján. Hasonlóan gondolok Határ Győzőre is, aki ugyan nem szomszédos országban él.
– Sajnos nem nagyon hiszek benne, mert tudom, hogy a nagy „hegyibeszédek” is csak ott érhetnek valamit, ahol van tisztán tartott fül, előkészített, fogékony szív, lélek. Erre mondják – az ilyen mesterségeket gyanús szemmel méricskélők –, hogy meg akarjuk váltani a világot. Németh László azt az ethoszt is meghirdette, amelyre építeni lehetne, sőt kellene. S ez nemcsak a művészekre, de minden szellemi emberre kell, hogy vonatkozzon. Bár hangsúlyozom, kevés hitem van a megváltásban, de a változtatás, a javítás lehetőségében hinnem kell. Valójában a versek engem egyre jobban megváltanak, s az erkölcsi tartáshoz, amit egy nagyobb vers kiolvaszt belőlem, ahhoz már minden áron ragaszkodom. A nagy alkotók, bizonyos fogékony korokban az egész társadalomra tudtak hatni. A művész szempontjából ez lehetett az ideális. De ehhez nagyon össze kellett jönnie minden körülménynek (mondjuk a görög poliszban).
– A halánték egyszerűen – mint minden embernél – a legérzékenyebb pontom. Tudjuk, oda kisebb ütés is halálos, és mégsem menekíthető minden áron. Ezzel mindenkor számolni kellett. Sok minden változott az elmúlt 32 esztendőben, de a konfliktusok néha ma is elkerülhetetlenek. S ebbe ismét belejátszik az, hogy mi hol élünk, s itt már idegszálaink is történelmi gyökerekre, bukott forradalmakra, politikai félmegoldásokra, művészi tragédiákra vannak felhúrozva. Ezen a tájon egy csomó akna még szétszerelésre vár, és olyan bonyolult a szerkezetük, hogy se a hatalom, se a művész önmaga feladása nélkül nem vállalkozhat a hatástalanításra. Valaki egyszer szellemesen fogalmazta, hogy errefelé, szemben a nyugat-európai országokkal, kisebb a színpad, de nagyobb az akusztika. Gramsci, a kiváló marxista teoretikus a politika és a művészet lényegi különbségéről írt; az emberi lélek más-más tartományait célozzák. Néha úgy érezhetjük, hogy jelentős művek sem kapnak megfelelő visszhangot, szinte már profi „manipulációval” siklanak el mellettük. Tehát a színpad is nagynak látszik. S ekkor bizonytalanodik el az ember; csaknem mindent kimondhat, s ilyenkor lesz végletesen elkeseredett vagy nevetségesen illuzionista. Aki közép-európai költő, éljen bármely korban, versei között ott kell, hogy legyen – ha szükség van erre – az a bizonyos „küldetéses vétó”, az a tudat, hogy a lelkiismeretet nem lehet elaltatni, a népet az ő segítségével nem lehet becsapni, mert ezen a tájon az idő, de sokszor a történetírás is, a művészeken, költőkön kérte számon a társadalom ballépéseit. Tehát a tehertételünk, felelősségünk sokszoros. Persze a költő azt teheti, hogy a legjobb tehetsége szerint ír verset. Témáját ma szerencsére senki nem jelöli ki. De egyik szeme mindig a múltra tekintsen, a másikat a jövőre függessze, s teljes lényével a jelenben éljen. A jelent a múlt tapasztalataival (művészi, politikai, társadalmi) vesse egybe, s a jövő álmaival állandóan igazoltassa. Észrevételeit pedig legfőbb megbízójának, a népnek jelentse. Balassi Bálinttól József Attiláig ez volt a rend. Hiszem, hogy ezután se változik az alapvető költői hivatás, bár a szerep háttérbe szorul, vagy szemérmesen maszkot ölt.
– A nemzedék tökéletesen megosztott. Nem tudom, lehet-e így igazán beszélni róla. Csupán korban azonos emberek laza gyülekezetéről, akik nem sokkal a II. világháború előtt vagy után születtek. Ami ebből a szétszórtságból irodalmi szinten jelentkezik: hogy nincs határozott profilú folyóiratuk (igaz, most egyetlen nemzedéknek sincs), akár hibáztatható elképzelésekkel is, de ahol érezni lehet, hogy koncepciót alakítgatnak. Ismét Németh Lászlóra kell, hogy hivatkozzak, aki a Tanú indításakor Előszavában a „tisztátalan írások szomszédságát” emlegeti. Nálunk ezt most sokszor a szerkesztői gyakorlatban a „nyitottság” címszóval, minden érték megbecsülésével fordítják ellenkezőjére. Sajnos az együtt jelentkezőkre – ha akadt erre példa – úgy tekintettek, mint akik kirekesztenek másokat. Szerintem a nyílt vállalás vagy az elutasítás tisztességes. A klikkek fű alatt dolgoznak, s tagjaik szorgalmas gyökérfűrészelők. Az egység ezért is tűnik sokszor hamis pátosznak és megtévesztőnek. Az egészséges irodalmi életben viszont őszinte társak találkozhatnak, vállalhatják egymást, s jó ügyeket erejük összeadásával sikerre is vihetnek. Ilyenre példát az előttünk járó nemzedékből sem sorolhatok., igaz, egyedül is lehet kitartóan dolgozni. De az sokkal nehezebb. Talán ezzel a pesszimista fejtegetéssel magyarázatot adtam a „nemzedék” társadalmi érvényű cselekedeteinek akadályairól. S hogy újabb verseimben többet ironizálok, ez is ezzel magyarázható. De nálam az irónia elég keserű. Sokszor sírásba is fulladhatna a tehetetlenségem miatt.
– A cím még nagyon ideiglenes. Talán a halánték szó benne marad. Megjelenéséről semmi biztosat nem tudok. Ha van előrelépés, azt majd eldöntik a kritikusok. Saját teljesítményét az ember igazán nem tudja megítélni. Az első kötetben, ha nem mondok ki bizonyos dolgokat, megfulladok mostanra, vagy ha azt a lépcsőt átugrottam volna, ez az ugrás okvetlenül lábtöréshez vezetne. Az új versekben a külső leltár után a belső lett teljesebb. Személyesebb vallomásokra is rákényszerített az életem. De például az alapvető történelmi érzékenységem az itt és most relációjában sem hagyott el, csak jobban rajtam szűrődött keresztül. Így hitelét is nagyobbnak érzem. De ezekkel a feltételezésekkel nem akarom könnyíteni leendő kritikusaim feladatát, ítéljenek ők.
Görömbei András
Alföld, 1977. 4. sz.