Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

– A kérdésre válaszolva valóban azt tudom mondani, hogy az elmúlt másfél esztendő iszonyú hajszoltságban telt el, és gondolom, sokan vagyunk így. Ennek örülni kellene, mert valami olyan korszak kezdetét látja az ember, amiért tíz–tizenöt éven keresztül – vagy mások, előttünk járó nemzedékek régebb óta – küzdöttek, de való igaz, hogy ezt megélni roppant nehéz. Egy csomó tabu megszűnt; ami korábban valóban tabu volt, tiltott volt, arról beszélni lehet. Viszont a korábban meglehetősen tisztán és egyértelműen kimondott igazságokat most egy nagyon ricsajos „piacon” túlkiabálják, és ezzel talán a hitelüket is veszítik. Talán a demokráciának a kezdeti lépései ezek. Én hiszek abban, hogy ha valóban sikerül eljutni a politikai életben egy kedvező átmenethez, akkor a dolgok a helyükre kerülnek, és például az írók a saját munkájukkal foglalkozhatnak. Magam is észreveszem, hogy lényegesen kevesebbet tudok írni. Egyrészt kevesebb időm van, sok mindent csinálok, másrészt bénítja az embert ez a ricsaj, a túlkiabálás, a nagy megtérések, amelyek közül sokat nem érzek hitelesnek, mert hiteles damaszkuszi útról alig-alig beszélhetünk, ha annak lényegét komolyan vesszük. Ilyenkor az ember azt mondja: talán jobb semmit sem szólni.

– Ezt megfogalmazni versben, prózában nagyon nehéz. Hitelesen csak erről a kétségbeesésről és erről a sodrásról, erről az euforikus örömről és a vele járó bántó jelenségekről lehetne írni. Arra gondolok, hogy ebben a „békés” békeidőben vagy a szabadság idejében békebeli kannibalizmus fog kezdődni, amikor az eddigi szövetségesek és a legjobb barátok egymást fogják felfalni. Mivel a szabadságot úgy képzelik, hogy minden árnyalatnak lehet szabadsága, viszont ezt ad abszurdum akarják érvényesíteni, természetes, egymással kerülnek szembe. Ennek már sajnos vannak jelei, és ezt kellene kezelnünk most nagyobb toleranciával, de a rohanásban, amikor napról napra kell döntenünk és cselekednünk olyan ügyekben, amelyekről évtizedekig csak ábrándoztunk… Akkor még lehetett hiteles platformot látni, hisz mindannyian a súly alatt voltunk. Most viszont a felgyorsult világ bizony sokszor igen „szögletes dolgokat” eredményez, és az emberi kapcsolatok megromlásához vezethet. Például ez is egy olyan téma, amit művészileg hitelesen kellene – igazán figyelmeztetőleg is – fölvetni, csak éppen erre sincs idő. Én sohasem tartoztam azok közé, akik ha történik valami, félreállnak – nem is tudnám nagyon megcselekedni –, de most vannak olyan gondolataim, hogy jó volna, ha valahonnan, egy biztos pontról nézhetném ezt a sürgés-forgást, jó volna távolmaradni mindentől.

– Nem okvetlenül azt jelenti. Ezek egy része, például a Bethlen Alapítványban végzett munka, folytatás. Még 1985-ben kezdtem el, életemnek egy elég nehéz pillanatában; akkor az Írószövetség titkári tisztétől voltam kénytelen megválni – ez eléggé közismert, nem akarom ismételni, hogy miért – és akkor indítottuk, akkor indulhatott a Bethlen Gábor Alapítvány, amelyet 1979 óta kérelmeztünk, kérvényeztünk, és csupán 6 év után engedélyezte a Művelődési Minisztérium. Akkor a barátaim és az alapítók gondolták úgy, hogy titkárkodjak ott tovább. Ennek éppen az ötödik esztendejében vagyunk. Valóban érdekes, és azt hiszem, fontos munka volt, főleg azért, mert az ember segíthetett, nap mint nap találkozhatott azokkal a gondokkal-ügyekkel, amelyek elsősorban – az alapítvány jellegéből adódóan – a kisebbségi helyzetben lévő magyarok gondjai voltak, és akkor még ezt szinte titkolni kellett a „hivatalos” fórumokon. Látjuk az eredményt! Viszont ez is rengeteg idő… rengeteg adminisztráció. A szépirodalmi rovatot egy éve csinálom a Hitelnél, ez is sok időt elvesz, ugyanakkor a Demokrata Fórum választmányába beválasztottak, tehát ha úgy tetszik, politizálok is. Az írásra jut a legkevesebb idő, mert szerkesztőként főleg olvasok. De úgy gondolom, pontosan érzem, hogy az átmenetben segíteni kell, és nem lehet félreállni, hiába is szeretné az ember időnként elkeseredésében. Mert felelősséggel tartozunk, hiszen – bár ezt néha tagadják – részesei voltunk a dolgok elindításának. Ha már ezt a sajtot kikezdtük, innen-onnan lyukakat furkáltunk ebbe a sajtba, akkor igenis egy másfajta sajtnak az összerakásában, vagy sajttá érlelésében is részt kell vennünk. Az más kérdés, hogy vannak politikusabb alkatú emberek, és azért jó, mert az MDF szellemi mozgalomként indult, de most már egy markánsabban politizáló szervezet lett… Hál’ Istennek előjöttek vidéken és Budapesten olyan emberek, akik nagyon jó kvalitású politikusoknak látszanak. Már nem okvetlen íróknak, történészeknek, művészeknek kell csinálniuk tovább, és ez az embert reménykedéssel tölti el, mert botcsinálta politikusnak lenni, azt hiszem, elég nagy szégyen, főleg ha nem veszi észre valaki a saját korlátait. Az írásnak ez a „korszak” nem nagyon kedvezett. Keveset írtam.

– Igen. Múlik a Jövőnk címmel a karácsonyi könyvvásárra fog megjelenni.

– A kérdés egyszerűen az, hogy most miről írjunk. Miről szóljon egy vers, miről szóljon egy regény vagy egy novella. Gondolom, most sok alkotónak a gondja. Én azt hiszem: a művek – bármennyire felfokozott, politizáló korban élünk – nyilván nem lehetnek programos művek, hanem csak a személyes élettel, személyes belső hitellel átitatott, megírt alkotások lesznek a későbbiekben is a fontosak. Azok az alkotók, akik az elmúlt húsz évben is távol tudtak maradni mindenfajta ütközéstől és életművet építettek, különösebben most sem állnak ki a porondra. Vagy esetleg kiállnak, és egész furcsának tűnnek, hogy jé, akkor régebben miért nem szóltak. Mindenkit megzavart ez a helyzet, de ebből még sok jó kiderülhet, mert végül is, ha valamennyire is közösségi érzületű emberek vagyunk, akkor annak örülnünk kell, hogy valami elkezdődött. Az elején járunk egy útnak, és ha a politikai helyzet is letisztul, és a szabadság birodalma – legalábbis egy viszonylagosan értendő szabadság birodalma – elkövetkezik, az az alkotókra is jótékonyan hat. Én azt várom, hogy rövidesen, egy-két éven belül megvalósuljon. Akkor már ennek az átmeneti nyüzsgésnek és ennek a ricsajnak a komponenseit is jobban látjuk, és majd meg lehet írni. De most, benne, félig ezt csinálva, másik kézzel pedig félig azt írva, borzasztó nehéz… vagy lehetetlen, képtelenség.

– Amit rólam szóltál, arra nem válaszolhatok semmit sem. Mert Te így látod, és most ez ellen nyilván nem mondhatok semmit. De való igaz, hogy a hitelességet használtam. Ha úgy tetszik, ez a szó is elég lejáratott, mert sokan használják. Használjuk az irodalomban, használjuk a politikában, lassan már a hentes is ezt használja, ha nem csal a mérlege. De biztos, hogy én is osztom ezt a véleményedet: miszerint etika, erkölcs és a műben megtestesülő esztétikum nem lehetnek távol egymástól, egymást feltételezik. Az más kérdés lenne, ha az írói, művészi talentum, amit kapott az ember, nem okvetlen kell, hogy együttjárjon valami óriási belső moralitással, dehát ez hamar kiderül. Rövid ideig talán lehetséges így is létrehozni jó alkotásokat, de a világirodalom remekművei, amelyek valóban nagy művek és időtállóak, azoknál vagy az alkotó (aki nem volt korábban morális) vagy egyszerűen a műve „szenvedett”… „Visszabeszélt” neki, és megváltotta szó szerint. Tehát, az alkotás folyamata után megváltozott, mint ahogy sokszor hiszünk abban, hogy a befogadó is megváltozhat. Ahogy Rilke híres versében írva vagyon: változtass életeden! Biztos, hogy vannak ilyenek, és miért ne menne végbe ez a másik oldalon, az alkotóknál is? Hogy akár egy nagy tehetségű, de immorális lény morális lénnyé válik, mert valami olyanfajta kegyelmet kap.
Mi az, amibe én fogódzom? Azt hiszem, nekem van egy olyan erkölcsi mércém, amely a vallásból, az Istenhitből táplálkozik. Ez az, amiben én nem csalatkoztam. Sok mindenben csalatkoztam, emberekben, rendszerben, sok árulást láttam, de e „területen”, úgy érzem, szilárd vagyok. Kellett hozzá egy olyan családi háttér, amelyben felnevelkedtem. Talán szerencsém is volt, hogy igen sok jó emberrel találkoztam, Ők az én tanítóim. A szüleim és nagyszüleim például. Később is jó emberekkel találkoztam. Szerencsém volt? Mindig belső feltétel is, kikkel találkozunk. Mondjuk egy alkotónál, hogy milyen vonzalmai vannak. Egy fiatalember még nem biztos, hogy kiforrott, de hogy milyen csillagokat választ magának, már a tehetségén túl valahol az erkölcsi értékét is jelzi; és eldönti egy „iránytű” segítségével, a világirodalomból, magyar irodalomból, mi az az út, amit ő vállal. Aztán lehet, hogy mást is csinál, vagy egészen másképp csinálja, de vannak útjelző táblái. Ezek fix dolgok. Azt hiszem, nálam nem fog megváltozni már. Ha saját utamra tekintek, verseimben inkább kérdésfeltevések vannak. És nagyon sok kételkedés. A nagy magabiztosságot – ami persze jelenthet egy elementáris tehetség esetében valamifajta „látnokiságot” is – kétkedéssel nézem. Általában így szoktam, vagy legalábbis a dolgoknak a visszáját is megnézve, közeledni az emberekhez, és így a világ dolgaihoz is. Tehát: kérdezek vagy kételkedek. De a kételkedés után szeretek megbizonyosodni. A kételkedés folyamata egész hosszú lehet. És én úgy gondolom, hogy a kételkedés őszintesége is sugározhat valamiféle hitelt. Nem fogadok el semmit azonnal; megforgatom, mint egy sokoldalú tárgyat, és megnézem az oldalait is, és próbálom azokat a fekete oldalakat valahogy megvilágítani; vagy legalábbis egy zseblámpányi fényű kérdést föltenni. Nem szeretek emberekről első találkozás után véleményt mondani, elhamarkodottan ítélni. Ez is megismerési folyamat. Persze azokhoz a felismert igazságokhoz, amelyekhez eljutottunk a kétkedések után, azokhoz szeretek ragaszkodni. És eddig, így mondanám, bejöttek a dolgok, hogy ami versben talán sokaknak akkor még nagyon ex catedra kijelentésnek hangzott, ezt egy viszonylag rövid idő is igazolta. Ezzel a verseknek az érvényessége nem járt le, mert a verseket az aktualitáson túl mindenképpen bele kell helyezni egy korba és egy időbe. De fontos, hogy mit mikor mondunk. Van olyan ember, akinek több idő kell, hogy eljusson a bizonyossághoz, van, aki a kételkedésnek egy olyan fokát választja, mint Tamás. Neki Jézus oldalába is be kellett dugnia ujjait, hogy megbizonyosodjék: valóban Jézus az, akit megfeszítettek. De voltak olyan szerencsések, akiknek sokkal kevesebb elég volt ahhoz, hogy kövessék Jézust. A művészetben is van egy ilyenfajta játék, és nem okvetlen a tamási kételkedés jelenti a nagyobb mélységet. Nem tudom, mennyire érthető az, amit megpróbáltam elmondani. Én így látom a művészi igazság, hitel és erkölcs kérdését. Tele vagyok kételkedéssel, de vannak nagy reményeim is. Hogy ez az ország egy más ország lesz, és a magyarság is, amely most ezeken a próbákon keresztülmegy. Főleg abban hiszek, hogy majd a mai gyerekeink, mert azért sok idő kell, negyven év alatt annyi pusztítás és rombolás történt, elsősorban a hit, hitel, erkölcs kérdésében, hogy mi igazán már nem is… hanem talán a gyerekeink ezekről a dolgokról sokkal tisztábban és természetesebben tudnak beszélni. Úgy adatott, hogy negyven évünk eltelt, most múltam én is negyvenéves és pont ebben az időszakban éltem. Negyven évet kellett letölteni álságok, hazugságok, félelmek közepette. Lehetséges: hogy a következő negyvennek éppen ez volt az ára.

– Hatalomról egy percig sem volt szó. Meg kell mondjam, hogy még a legjobban gyakorolt hatalom is egy kicsit megrontja az embert, legalábbis tisztán nem tudja megvalósítani. Azt hiszem, a politikus is alkotó, de igazából nagy hatalmat nem szabadna kapnia. A művészember is az alkotásaiban hajlik arra, hogy kizárólagos legyen, s a saját maga igazságát – hiszen ettől van valamennyire hitele – elfogadtassa, még ha szélsőség is. És ha hatalom kerül a kezébe, azt se tudná másképp formálni. Persze lehet arra törekedniük a politikusoknak, hogy egy hatalmat viszonylag jól gyakoroljanak, tehát úgy, hogy az sokaknak legyen jó. Nálunk az elmúlt negyven esztendőben erre volt legkevésbé képességük a hatalmon lévőknek. De visszatérve az Írószövetségre: 1981 óta vagyok igazán benne az irodalmi közéletben. Addig írtam, és kiváló író- és költőbarátaim voltak, akikre a mai napig is hálával gondolok. Kormos Istvánt, de mondhatnám még Nagy Lászlót, Jékely Zoltánt, Pilinszkyt is, akikkel versről, életről sokat beszélgethettem.
81-ben úgy alakult, hogy azon az írószövetségi közgyűlésen történt valami, felmondtuk a „Kiegyezést”, pontosabban az Aczél György által megtestesített kultúrpolitikát, amely az 50-es évek végétől igazából 81-ig nagyon erősen rátelepedett az írótársadalomra. Sokat emlegetik a kézi vezérlést, a sajátos kiválasztást, a belső köröket, külső köröket, szembeugrasztást stb. 81-ben történt meg, hogy több író már nem tűrte tovább a dolgokat, és keményen kipakolt. Láttam elbizonytalanodni az ott ülő politikusokat, valamire rádöbbentek, hogy ez így nem fog tovább menni, és be kell rendezkedni arra, hogy az írók lassan ismét felemelik a fejüket. Valami olyan hangulata volt ennek, mint mondjuk az 56-os írószövetségi közgyűlésnek. Utána persze sokáig csend lett, és az írók is ahogy lehetett, helyezkedtek. Sajnos ehhez az előttünk járó nemzedékek asszisztáltak. Mert az íróember is olyan „állatfajta”, hogy szeret jobban élni és bizony ilyenkor sok mindent felad. Ezeket az ön-feladásokat az irodalmunk nagyon megsínylette. 81-ben volt ismét a „fejek felemelésének” pillanata, és akkor, ezen a viharos közgyűlésen úgy adódott, hogy engem is választmányi tagnak jelöltek. És a legfiatalabb választmányi tagként lettem titkár. Akkor történt meg először, hogy a közvetlen szövetségi apparátusba négyen kerültünk, akik nem voltunk párttagok. Komolyan vettem, hogy engem valóban választottak, bár végül is a minisztériumnak a hozzájárulása kellett a dologhoz, de ez már kész döntés volt, és látszott, hogy itt nem nagyon tudja a hatalom megmakacsolni magát. Voltak olyan „jelzések”, hogy felső utasításra engem el akartak „téríteni”, ne vállaljam el a titkárságot, és hívtak egy-két szerkesztőségbe, de azt mondtam, hogy én most ez elől nem térhetek ki. Szóval úgy fogtam fel: ez a közösségnek a döntése. Azt hiszem, azzal vívtam ki a határozott ellenszenvet a felsőbbség részéről (később a Nagy Imréről szóló versem az Új Forrásban [1984/5.] volt az utolsó csepp a pohárban), hogy én a tagság érdekeit képviseltem, és 81-től az Írószövetség elkezdett komolyan politizálni. Véleményt mondott az ország helyzetéről, a kisebbségben élő magyarok megpróbáltatásairól és számtalan ügyben. Az Írószövetség akkor, 81-től 85-ig, tehát a kádári-brezsnyevi korszakban már a glasznosztynak a terepe volt. A demokrácia kis szigete, ahol vélemények ütköztek. Óriási csatározások folytak, és a választmány valóban egységesen szembeszegült a hatalommal, legalábbis egy darabig. Én ebben mint titkár eléggé operatív voltam, bizonyos kérdésekben a vád az volt ellenem, hogy még élen is jártam.
Vegyük csak a 83-as esztendőt. Azzal vádoltak, hogy fel akarom oszlatni a Szövetséget, mert azt mondtam, hogy feltétlen meg kell fogalmaznunk egy választ Hajdú János Csoóri Sándort támadó cikkére. Vagy amikor Illyés Gyulát megtámadták Jugoszláviából, és Illyés Gyulának a védelmében a választmány elfogadott egy kommünikét, amit nem tudtunk sehol sem megjelentetni. Illyés Gyula akkor már a halálos ágyán volt, és végül nem is tudtuk megvédeni! Vagy kiállásom a régi Mozgó Világ mellett, amikor Knopp András és társai próbálták a Szövetség vezetésével „megértetni” hazug indokaikat. És még sorolhatnám a kis pártközpontos figurák fontoskodásait, arroganciáit. Megjegyzem – többségük most nyugodtan besorolható az ún. ejtőernyősök közé; főleg kulturális intézményeket boldogítanak, hallgatnak vagy nagy-nagy reformerek lettek.
Szóval a hatalmat közelről láttam. Láttam az etetést és a maszlagolást, a korrumpálást. A kártyákba is beleláttam. De én – bármennyire is elfelejtődött korábban – csak a saját lelkiismeretem szerint (és a tagság bizalmát élvezve) így tudtam gondolkodni. Szabadon.

– Ha már versnél vagyunk, verset is emlegettél, akkor egy keserűen-optimista új versemet próbálom elmondani. Annyira új, hogy minden benne van, amit most gondolok a világról. A génjeim most ezt súgják.