Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

– A Történeti Hivataltól megkapott papírjaimon én „ellenséges-ellenzékiként” vagyok feltüntetve. Nem készül az ember ilyenre. Én szelíd embernek tartom magamat. Olybá tűnt azonban, hogy nem annyira kedvelte a kultúrpolitikai vezetés, amit a hetvenes–nyolcvanas években írtam. A hetvenes években is kaptam már figyelmeztetéseket. A nyolcvanas évek elejére azután elfogyott az országban az a levegő, amit a Kádár-rendszer a legitimációjára ’56 után kipumpált magából. Ekkor kezdtek roszszabbra fordulni a szocialista táborban a dolgok, s egy hatalom, mikor érzi a törékenységét, akkor sokkal hamarabb csapkod. Európában a nagy változás szerintem akkor történt meg – s ezt hívő emberként isteni kegyelemnek is gondolom –, mikor 1978-ban II. János Pál személyében lengyel pápát választottak, aki döntően befolyásolta a kontinens történetét.

– Annyiban a költészetem is megváltozott, hogy a nyolcvanas évek elején, harminc–harminckét évesen beláttam, hogy ha 1956-ról, erről a „takart sebről”, erről a nyilvánvaló botrányról, hogy temetetlen holtak vannak, nem beszélünk, akkor nincs jogunk más dolgokról írni. Magyarországon a kezdetek kezdetétől előfordult, hogy a politika helyett az írók szólaltak meg. Én tudatosan felvállaltam ezen írók örökségét. Illyés Gyula mondta, hogy a magyar irodalom kézfogások története, s nekem volt kézfogásom Illyés Gyulával, ezért azt mondottam, arról kell beszélni, ami a legjobban fáj. Talán a hetvenes években még a metaforák között kicsit bujkálva mondtam ki a dolgokat, a nyolcvanas évekre keményebb lettem. Ez egybeesett a szocialista tábor gazdasági-politikai csődjével, s azzal, hogy belépett a közéletbe egy Kelet-Európából származó katolikus főpásztor, aki nemzeti volt s távlatokban gondolkodó.

– Görömbei András nagyon szigorúan fogalmazó, pontos ember, tehát el kell, hogy fogadjam a véleményét. Valóban nem lehetett hallani akkor az első nyilvánosságban Nagy Imréről, és arról a gyalázatról, hogy vannak eltemetetlen halottak. Én felmondtam az alkut, mert láttam, hogy lehetetlen ezzel együtt élni. A felháborodás nem volt kicsi bennem, mikor leírtam a hamarosan szállóigévé váló sorokat, hogy „Egyszer majd el kell temetNI, és nekünk nem szabad feledNI, a gyilkosokat néven nevezNI”. A verset 1983-ban írtam, Nagy Imréék kivégzésének huszonötödik évfordulójára. 1984 októberében jelent meg az Új Forrásban. Azt akartam kifejezni, hogy ez így nem mehet tovább. Fogalmam sem volt arról, hogy 1989/90-ben bekövetkezik a rendszerváltás, s megadatik nekem, hogy a koszorút én tehetem oda Nagy Imre és mártírtársai koporsójához. A magyar irodalom általam tisztelt nagyjainak példáját követve elemi kötelességem volt, hogy felemeljem a hangom a gyalázat ellen. Azt mondták, a Kádár-rendszer legitimációját vonom kétségbe. Csoóri Sándor viszont úgy fogalmazott, ez a vers egy szál virág egy nem létező síron. A másik vers a Tiszatájban jelent meg 1986 júniusában, 1956 harmincadik évfordulóján, benne az ominózus „harminc évgyűrűs júdásfával”. Abban az évben még paranoiásabb volt a hatalom: ha én akkor harminc deka kenyeret kérek, ők akkor is „arra” gondolnak. Így működik a lelkiismeret. Kádár János magára vette a dolgot.

– Arra, hogy ezzel a szégyennel nem élhetünk együtt. A Kádár-rendszer arra épült, hogy volt telek, autó, fridzsider, de bizonyos dolgokról hallgatni kellett. Amikor megírtam a verset 1986-ban, ebben természetesen benne volt az a panasz, hogy a közelmúltunk történelméről nem beszélünk. Tele volt akkor már az ország félig kimondott igazságokkal, amik gyakran sokkal többet ártanak, mint a hallgatás. Én ezt nem tudtam elfogadni.

– Tudomásul kell venni, hogy a magyar irodalom valóban kézfogások története, tehát egymásra épül a Halotti beszédtől Balassi Bálinton át napjainkig. Mikor én becsöppentem az irodalomba, akkor is talpon volt még Kormos István, Nagy László, Jékely Zoltán és Illyés Gyula nemzedéke. Számomra hatalmas törzsek voltak ők az irodalom erdejében. Próbáltam olvasni őket, és megfejteni a titkukat. Sokat tanultam, másrészt pedig arra is kényszerültem, hogy különbözzek tőlük. Meg kell ismerni az elődöket. Anélkül tagadni sem lehet őket. Illyés szokta mondani, hogy szereti a szabadverset, de szereti tudni azt is, hogy a szonettel hogy áll a fiatalember. Hangsúlyozom, a korszerűség a magyar irodalomban a hagyomány nagyfokú vállalását is jelenti. Persze mindenkinek feladata, hogy találja meg a rá jellemző, sajátos, egyéni hangot. Egy nemzetnek ugyanakkor nincs irodalma, de nincs semmilye sem, ha nem vállalja fel a történelmét és a hagyományait!

– A látszat az, hogy a közösségi irodalomnak, az ügyeket is felvállaló irodalomnak nem olyan nagy a presztízse a mai irodalomtudományban. Ezt egy múló időszaknak gondolom. Az úgynevezett népi irodalom táptalaja valóban a két világháború közötti Magyarország volt: gondolok itt Illyésre, Németh Lászlóra és a többiekre. A fiatalok többsége a flaszteron nő fel, klasszikus értelemben vett paraszti világ nincsen. De az, hogy Móricz Zsigmond, Nagy László vagy Illyés Gyula hogy beszélt a szegényebb társadalmi rétegek helyzetéről, annak egy mai költőnek, aki felelős a nemzetért, az ujjbegyében kell lennie! Nagy gond, hogy az irodalom mintha elfeledkezett volna a kétkezi emberekről; azokról, akik alul maradtak. Annak idején beszéltek hárommillió koldus országáról, most beszélhetünk majd egymillió munkanélküli országáról. Az igazán felelős irodalomnak erre kell ráirányítania a figyelmet: ezt tartom én népi-nemzeti irodalomnak. Elégedetlen vagyok az irodalom helyzetével, berzenkedem, hogy a talmi, a sokak által nem értett, belterjes, csak egymásnak író irodalom túlságosan felértékelődött. A játékot nem keverném ide, mert a játék fontos. De azt is tudnia kell egy magyar írónak, hogy ennek a játéknak tétje van: a nyelvünk megmaradása. Ha így fogy a nemzet, az katasztrófához vezethet. Az ükunokáink talán már nem is fogják ismerni ezt a csodálatos nyelvet?

– Úgy látom, hogy a világ és a magyarság igaz szavakra vágyik. Hitben, erkölcsben meggyengült emberek szédelegnek, keresik a helyüket. Nekik szükségük lenne olyan művekre, melyek komolyan veszik az ő életüket. Mert egy embernek csak egy élete van. Hogy mire teszi föl, arra példák kellenek. Ezért tartom fontosnak az irodalom didaktikus, nevelő funkcióját is. Nem lehet a világot csak posztmodern módon megközelíteni, s töredékekből, darabokból új erkölcsöt és embert felépíteni!