Archaikus és folklórtudat Nagy Gáspár verseiben
A népköltészet és a folklór asszimilációja a magyar líratörténet Balassi Bálinttól kezdődő, különböző intenzitással megvalósult, de több évszázados, töretlen áramlata. Minden nagyobb stíluskorszak vagy jelentősebb esztétikai mozgalom a reneszánsztól a barokkon, a romantikán át, a szimbolizmuson, az avantgárdon keresztül a posztmodernig alkalmazta, illetve a maga progresszióihoz igazította e mélyebb hagyomány metaforikus, ritmikai vagy világelemző képleteit. A köztudatban a folklórintegráció fogalma ugyan sematikus módon a 19. századhoz, a romantika, a realizmus és a nemzeti vagy a népi törekvések vonalához kötődik legerősebben, az igazi áttörést és a már Bartók fellépéséhez kapcsolódó – vagy azon túl is mutató – egyetemesebb átszervesítő alkalmazásokat a magyar lírában a 20. század hozta meg. József Attila, Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc, Szilágyi Domokos ennek az egyetemes áttörésnek a legerőteljesebb alakjai.
A 20. század utolsó harmadának és a 21. század elejének magyar költészete különösen a Hetek és a Kilencek csoportjai s egyes kortársaik révén kapaszkodik erőteljesen a Kárpát-medencei és más népköltészetekbe s az irodalom régi és archaikus hagyományaiba. Utassy József, Ratkó József, Kalász László, Buda Ferenc, Kiss Anna, Tamás Menyhért, Szőllősi Zoltán, Ágh István és rajtuk kívül Kányádi Sándor, Szőcs Géza Nagy Gáspár pályatársaiként adtak új poétikai fordulatokat e hagyomány integrálásának. Az új modulációk közül a nemzeti identitást hordozó (Kányádi Sándor), a retrospektív világteremtést végrehajtó (Kiss Anna), a létfilozófiai bizalmat kikezdő (Szilágyi Domokos), a mítoszkritikai természetű (Ágh István), a lélektani érdekek felől alapozott (Szőllősi Zoltán), a mítoszsűrítő-filozofikus irányzékú (Oravecz Imre) és a posztmodern távlatokat s az identitásjelölő funkciókat egymásba hajlító szerepű (Szőcs Géza) emelkednek ki, és képviselnek a hagyományosabb, a Petőfi–Sinka–Erdélyi–Illyés–Juhász Ferenc–Nagy László-vonalhoz képest és az imitációs alkalmazástól is eltérő, új poétikai utakra néző megoldásokat. Életművük révén a korábban a paraszti-népi érdek- és értékkörhöz kötődő népköltészet-fogalom a kulturális tradíciók antropológiai színvonalára emelkedik, artisztikus értékké válik, és egyenrangúan épül be a posztmodern kori költészetet feltápláló források hagyomány-totalitásába.
Egyes költői pályákon (Kányádi Sándorén, Kiss Annáén) az egész alkotói teljesítmény állandó és erős kihívásaként artikulálódik ez a törekvés. Másoknál (például Ágh István, Szécsi Margit, Utassy József, Szőllősi Zoltán esetében) ugyan jól tapintható orientációs nyomvonalat képez, de jobbára szakaszos, részleges vagy csupán bizonyos műcsoportokra koncentrálódó jelenlétet mutat. Nagy Gáspár költészetében is az utóbbi formációban tűnik fel a népköltészeti és a folklórhagyományhoz való kapcsolódás. Ennek az „átcsillogó”, egy „rejtegetett tó” fel-feltükröződő fényeihez hasonlító folklóralkalmazásnak fő gondolati irányvonalait az identitásjelzés és a korkritika adják, elsősorban a posztmodern alkotói módszer alapján felemelhető kulturális jelátalakítás tudatosításaival.
Nagy Gáspár igen sokrétű poétikai tudással és összetett céltartalommal nyúl e hagyományhoz. Az imitációs jellegű szint (többek között a ráolvasó mondóka, hajnali dal, vallásos ének, a népdal vonatkozásában – Tavaszbiztató; Hajnalka; Esztergomi apokrif; Élt egyszer) vagy a népköltészet jelstruktúráját elmozdító szövegképzés (Mellébeszéd; Epistola-féle), majd a sűrítő természetű összegzés (Példázatok) és a posztmodern, az abszurd, a groteszk átalakítások egyformán részesei szervesítő eljárásának. Sokszor egyetlen mondókából vagy közmondásból képes verset lobbantani vagy a koncentrált népi műfajt a mű gondolati súlypontjába tenni (Nyári ki[be]számoló; Magyar kiszámolós gyermekmondóka; A Grund porába). Mindez egy antropológiai eredetű jeltár erős birtokbavételét és sokrétű alkalmazási képességét jelzi, amely a költői formálásban sokszor együtt él a régi magyar vers és a népi vallásos rítusvilág elemeivel. Ennek legszebb tanúsága az Esztergomi apokrif című költemény, amely Balassi Bálint Dobokai Sándor Györgytől lejegyzett állítólagos utolsó szavainak1 „körülköltése”. A vers a régi magyar nyelvből, ritmikából, képi fordulatokból, reneszánsz töredékekből, vallásos világképből és szövegelemekből szőtt imitációs búcsú és sorsösszegzés révén ad a népköltészet üzeneteit is magába foglaló szintézist.
„Tusakodván bévül / én igaz Istenem / soha nem is másokkal / hajolj Te most fölém / egekből leszálló / minden angyalaiddal. // Szívem humuszába / legszebb hónapodat / virágostul borítsad / sebemnek üszökét / lázam futosását / erősen csillapítsad”. A népköltészetből és vallási látomásképletekből szőtt hasonlóan kitűnő s még inkább a népköltészet irányába hajló sűrítmény az Egy végtelen ballada közepe című vers is, amely (az ajánlás sugallatán át) Tóth Erzsébet Egy végtelen vers közepe című kötetének főmotívumára utal.2
A folklór tartományaiból pulzáló ösztönzés Nagy Gáspárnál is a gyermekkor világából eredezteti első forrásait. A kezdeti és mindvégig meghatározó átemelt műfajtípusok, a népdal, a ballada, a közmondás, a mese, a gyermekjáték-mondóka, a vallásos rítusok és szövegek ott gyökereznek a gyermekidő falusi hétköznapjaiban s ünnepeiben, így a nagymama szavaiban, meséiben is.3 Az első költői lépéseket meghatározó, leginkább becsült elődök: József Attila, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Kormos István, Nagy László és Ratkó József népköltészet-asszimilációi az első kötetektől közösen és erőteljesen irányítják a szerző tájékozódását és alkotó kezét. Nagy Gáspár erős, verseibe lírája kezdő pillanataitól markánsan beépülő katolicizmusa a vallásos népi szokások, a bibliai és népi biblikus történetek irányából szintén gyakran a folklórasszimilációval rokon vagy azzal közös mederbe torkollik. A háromkirályok látogatása (Háromkirályok; Karácsonyéji ár[v]ulás; Tevék a szomorú tájban), a harminc ezüstről szóló történet többszörös visszatérése (És egy se…; A Fiú naplójából), a három király egyikeként történő önmeghatározás (Hótalan a hegyek inge; Tamás-i-áda, Menyhért-i-óda) hasonló motivációkat képeznek a dunántúli költőnél is, mint a népi keresztény rítusok a Betlehem vagy a Betlehemi királyok című verseit író József Attila esetében.
Az eredeti folklórjelek kimozdítása, odébb helyezése eredeti jelentéskörükből már kezdetben is jelentős és szembeszökő, változatos formáit adják a költő népi műfajkezelésének. A mese motívumainak továbbgörgetésében, abszurddá, ambivalens létélmény-kifejezővé, illetve korkritikává alakításában sűrítetten, mintegy tükörképként figyelhető meg ez a több népi műfaj átírására is jellemző eljárás. A folklórdimenziók átstrukturálása igen gyakran a posztmodern nyelvi és filozófiai törekvéseivel rokon, több szempontból ennek perspektíváiba néző műtípusokat eredményez. A korban mozgó ideológiai mesék dekonstruálása ugyanis Nagy Gáspárnál jellemzően egy hazugságokra alapozó társadalom „nagy elbeszélésének” tagadása lesz, szinkronban azokkal a filozófiai és erre épülő esztétikai gondolatokkal, amelyeket a posztmodern közismert korai elméletírói, Jean-François Lyotard, Jürgen Habermas, Hans-Robert Jauss vázoltak fel a legitimáló „nagy elbeszélés” korszerűtlenségéről.4
Már Nagy Gáspár első köteteiben (1968 és 1978 között) többféle forrásból és érzékletes erővel törnek föl a népköltészeti, illetve a folklórmotívumok. A Tejfogak (1968–1972), a Koronatűz (1975) és a Halántékdob (1978) könyvek e kísérletek tanúi. A régi magyar mondára és a regölések szokására egyaránt utaló Ha regeszarvas lettem én a szerepjátékában mintegy előre jelzi Nagy Gáspár népköltészet-integrációinak változatos formáit.5 Az Üveghegyen is túliak című vers az avantgárd tapasztalatain jóval túlmutató 20. századi költészet eszközeivel elvégzett archaikus fohász, segítségkérés a meséből kivont, üveghegyen túli erőkhöz az evilági sors megsegítéséért. Világossá teszi, hogy világképének más formálói mellett Nagy Gáspár a maga politikai eltökéltségéhez és esztétikai újításaihoz a folklór tradícióiból is erőt merít. Az Üveghegyen is túliak ezen a bázison teremt szokatlanul friss hangütésű, a népköltészet motívumaival szabadon operáló verset korai pályaszakaszában: „anyám ostornyél pálca / Csillag-paripámra első ültetőm / álmába csempészem magam / s szemükig lépdelek fejtetőn // e furcsa szerzet én valék / de belőlem szivárog az ének / Üveghegyen is túliak csattogjatok / nyerítsetek imádkozzatok értem.” A Talán egyszer sorai – hasonlóan – a kor emberi helyzetének kifejezéséhez igazodó, de az eredeti népköltészeti funkcióból kisiklató-kifordító, deformáló mozzanatokat tartalmaznak a közismert népi gyermekjáték-szöveg parafrazeáló továbbmozdításakor. S több hasonló kísérlet is igazolja, hogy Nagy Gáspár az identitásmeghatározás mellett eleve – a hagyományt a jelen társadalmi, politikai és esztétikai szféráihoz igazító – posztmodern vagy játékközpontú nyelvi megoldásokra néző szándékkal nyúl a népköltészethez (idézendő művében szinte Lyotard elméletének a magyar történelmi kontextusokon felszökő, itt megelevenedő párhuzamaként).6 Nagy Gáspár két lábbal a közép-európai diktatúrák talaján állva kezdi ki a kor „nagy elbeszélésének” még e kicsi töredékekben megbújni képes, illetve aktualizálható visszaigazolásait is. „Eszterlánci cérna / bárki volna / virág lenne / kiábrándulhatna / forduljon föl akárki / akárki / ugyan ki is bánja / cérna eszterlánci / volna virág / lenne bárki / hogy belehalhatna…”
A népdalok idézése vagy célzatos tartalmú „átírása” különösen gyakori eleme Nagy Gáspár folklórasszimilációjának. Az Élt egyszer című vers például a személyes és a történelmi sorshoz hajlítja a népi műfajt. Az Elmegyek, elmegyek című közismert magyar népdal szubjektív szempontú átírásában is ott bújik a kor által kifejezett posztmodern átkódolás, de egyelőre nem a groteszk vagy az abszurd hangütésével. A szerző itt jóval inkább a küldetéses sorsjóslat tragikumra tájolódó ontológiai alaphelyzetéből írja át az eredeti művet: „elmegyek, elmegyek / egészen rövid útra, / visszatekingetek / házunkra, kapunkra. // Jön a jó szél, jó szél / nagy vizeket borzol, / nagy vizeket borzol, / könnyeimmel / telis-teli árkot.” A Bölcsődal Perzsiából című vers Sütő Andrásnak ajánlott soraiba Nagy Gáspár egy sorsképlet igényű teljes népdalszakasz-imitációt ültet. Ez az imitáció már egyértelmű társadalmi utalásrendszert hordoz a Sütő András-i életmű és az élethelyzet kontrasztjában: „kalickában madár repül / verdesi szívemet belül / mért választott engem helyül / mikor szabadságra ehül.” A versek hátterében a gyakoribb népdalokon, mondókákon vagy meséken kívül mindenféle más, népi eredetű szöveg vagy egyéb alkotás is megjelenhet. A Megfordítva a lovon a patkó, amit szerzője a vajai múzeum egykori igazgatójának, Molnár Mátyásnak ajánlott, kuruc kori népmonda motívumára utal (arra a gesztusra, amikor a népi hős az ellenség vagy a pandúrok megtévesztése miatt fordítva tétette fel a patkót lovára). Nagy Gáspár költői „szembenyargalása” a kor hirdetett eszméivel e rejtett utalásban is pontos megfogalmazást kap. A költőnek a folklórtradíció és a történelmi örökség sok irányába szertenéző tekintete a népi kultúrának ugyanakkor nem csupán a szöveges, hanem a tárgyi emlékeit is megtalálja. Az Olasz Ferencnek ajánlott Fejfák, keresztek és a Rovások egy kivágandó csekei tölgyre koncentrált tanúságai a népi hagyományok e vonulatát is látó költői szintézisének.
Igen sokszor többszörös alapzatú, egymásba fonódó, szétválaszthatatlanul összekapaszkodó, komplex népköltészeti motiváció hatja át a népi kultúrából merítő Nagy Gáspár-művek szerkezetét. A Rejtegetett tó című versfüzér a Ha csodaszarvas lettem én című munkához hasonlóan a népköltészet több műfajára történő ráutalásos és áthasonító játék. A tizenkét belső tétel különböző arányokban kap ösztönzést a népköltészetből, s különböző népköltészeti műfaj-variációkat alakít ki. A források között van állatbiztató, ballada, ráolvasás, bájolás, gyermekmondóka, rítusimitáció és népdal. Az átalakítások egyike e groteszk, Weöres Sándor ebbe az esztétikai irányba néző költői emlékezetét is hordozó pszeudo-népdalszakasz: „Ide a ladikot / viszem a mélybe / Három öreg pákászt / adnál csak cserébe / vidd!” A Tamási Áron sírjánál című alkotás a székely folklórra és Tamási Áron műveire egyszerre rájátszó, szintetizáló szándékú, komplex népköltészeti „beszéd”. Fő vonalában ráolvasást és dicsőítőének-elemeket s -koncepciót tartalmaz, a népköltészet képleteiből, szófordulataiból és Tamási Áron-allúziókból épülve fel: „Hej Istenem kicsi Móka / csillag hajlik az utadba / a szemünket szikráztatja / a szívünket himbáltatja / emlékeink abajgatja / az a csillag kicsi Móka / vagy a szép Domokos Anna?” A nagy lélegzetű, Anyámmal hófehérülök című vers szakaszaiban is számos helyen tűnik át a népköltészet és a népi hitvilág több alaptípusa vagy mozzanata, így a népdal, a mondóka s benne az animizmus metamorfózisa („hátamon a zsákom zsákomban a mákom – vijjogom / a maradék földre le”), a népi rítus („halottak napjára, Szen’ Mártonra már meg sem érkezek”) és a betlehemezés („Szűzanya-Mária meglátogat, de betlehemi első királynak innen / elszököm, ajtódon hóval hideggel / beesek, fenyőkoronás pillanatban / jászoltérdeinken ringassuk meg / a kisdedet, hát »fel nagy örömre«”).
A részben posztmodern indítékú folklórkód-átalakítás e szintetikus alkatú motívummezőkben is karakteresen visszatükröződik. Az adott történelmi korban a Bartóktól a modern művészet egyik táplálójává tett „tiszta forrás” hiánya tűnik fel az eredeti jeleket szerepkörükből kimozdító poétikai eljárás révén a Film: cédulán, falevélen soraiban. A versben sorról sorra kisiklanak eredeti (a népköltészet megszokott, hagyományos koreográfiáihoz szabott) irányaikból a mesék, a folklórtörténetek, a népdalok ezerszer bejárt, modellszerű gondolati útjai. A szarvas nem talál tiszta forrásra („vonulnak forrástalan / szarvasaim, szavaim / s hajnalra ebek küldik / harmatnak nedveiket”), maga a mesék fiúja vágja ki baltával a meséket („a szigetek már háttal állnak / s lobog a rőzse a Holdon / mesékre baltával kopog ott fönn / esténként csodált favágófiúóriás”), a népdalbeli kis kacsa helyett pedig maga a dal énekese fürdik immár – nem a tóban, hanem – a sötét bűnben, s képtelen anyjához megérkezni („nagyfiú fürdik / fekete bűnben / anyjához készül / s világgá menne”).
A Földi pörök (1982) című kötettől a lázadó játék alapzatán filozófiai és történelmi szempontból is még erőteljesebb, korral szembesülő tartalmakkal mélyül el Nagy Gáspár folklórátlényegítése. A népi kultúrából kiemelt motívumok a költő hatalommal, emberi esendőséggel, negatív kulturális tendenciákkal perlő magatartásának erőteljes hordozói, kifejezői lesznek. Két közismertebb mű: a Két nyárfa a Hódoltságban és Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztálódásának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból című is lényeghordozó erővel mutat rá a szerző folklórintegrációjának a személyesség, az önmeghatározás felől a történelem irányába kitörő új modulációira.
A Két nyárfa a Hódoltságban (föllelt janicsárnapló 1556/57-ből) Nagy Gáspár politikai verseinek is egyik meghatározó fókusza: a korabeli magyar világnak az 1556–57-ből „föllelt” janicsárnapló részletébe álcázott, a janicsár szemszögéből elvégzett analízise, 1981-ben, mindössze nyolc évvel a diktatúra (a kádári „hódoltság-világ” összeomlása) előtt.7 A janicsár énképének lefestésében a Nagy Gáspár-műben meghatározó szerepe van a versben vissza-visszatérő motívumláncot alkotó magyar népdaloknak is, amelyeket „a birodalom fontos porszeme” „Rabföld” lakóitól tanult. A janicsár népdal- és népjellemzésében a magyarok fő történelmi tapasztalata, a folytonos leveretés jelenik meg az énekek fő tartalmaként: „de lehet keserves dalt tanulni. Muzikális fajtává sok ríással edződnek.” Filmszerűen jelenik meg a műben a drinápolyi rabszolgavásár felé tartó úton a rabláncra fűzött magyarok vonulása, táboroztatása s közben a folytonos fájdalmas éneklés – távol már a Szent Gellért által hallott, kézi malmot forgató lány idilli látványától. „Ezek itt rabnépség körülöttem. Tüzet raknak a két nyárfa-közti tisztáson. Fölfelé húzza a füst éneküket. Föl a fénylő jegenyék csúcsára. Mint jajgató rabot a hóhérló fára.” Ám még ennél az átképzeléses, retrospektív dokumentációnál is fontosabb a magyaroktól hallott és megtanult népdaloknak a janicsár személyiségébe épülése a versben, hiszen e dalok, ha csak egy-egy töredék másodpercre is, mintegy „kikezdik”, megrendítik „Rabföld” vazallusának identitását. „Tanulgatom az ebhitűek dalait. […] Mert följön a nap. És tűző sugarában is dúdolgatok. Vigyázzban álmodok. Többször elfelejtem, hogy kinek a katonája vagyok. Elfelejtem Anatólia katonaiskoláit. Elfelejtem a legdiadalmasabb harcokat. A budai pasa bőrömbe égetett kitüntetését, amikor a harcosok és hűségesek első sorába léptem. Allah irgalmazzon nékem! És a Hódoltságnak! Hogy a két nyárfát még sokáig őrizzem félelmemben.” Ezek a lappangó gondolatok, ha az árulás küldetésében nem is bizonytalanítják el teljesen Magyarország janicsárját, mégis a nyugtalanság és a félelem közérzetével zavarják meg az áruló napjait. Nagy Gáspár egész versén átsugárzik az a mindenféle zsarnoki hatalommal szemben álló felismerés, hogy a népi kultúra, a belső kulturális tradíció a veszélyes korszakokban az identitásőrzés egyik alapvető biztosítéka lehet.8
Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztálódásának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból című vers, amely alcíme szerint: „margináliák, vidám betérőkkel”, egyszerre groteszk, szarkasztikus és leleplező módon fordítja ki az úgynevezett nyelvkritikai poéziselmélet szélsőségesebb irányzatát, méghozzá olyanképpen, hogy nemcsak az e szemléletű költészet képviselőivel, hanem szakmai-teoretikai iskoláinak túlzásaival is élesen szembekerül. A teljes versfolyamatnak – mint „vidám betérők” – részei egyes népdalbetétek is. Az eredeti népdalokat a szerző a tollhegyre tűzött nyelvkritikus költészet esztétikuma felől fogalmazza át, így – e költészet fonákját is megmutatva – annak csasztuska-természetére, felszínességére és történeti átgondolatlanságára kíván rámutatni: „a szilva megkékül / a költő kibékül / mutatóban így szól a / hagyományos dalnépformula” – hangzik mindjárt az első „vidám betérő”, s a vers menetében nemsokára következik a teoretikai látlelet is az ilyen típusú költőiség mélyebb értelméről: „egy merőben más nyelv / nyelvemléknélküli nyelv / a mellényelvelés finanszírozott nyelve… (K-K-Europ-rapidgyorsaságú változat hozott anyagból fölényre alakítva […])” A következő, a népköltészetből származó, a megnevezett irányhoz hozzácsiszolt „gyöngyszem”, a népdalt nyilvánvalóan a „bartóki modell” kontrasztjából átíró betét tovább bővíti és fokozza a hevenyészett irodalom példázat-esélyeinek sorát: „szél(es) a la manche-csatorna / vékony a jég rajta / ha elcsúszol kisangyalom / végigmegyünk rajta-d”. Ahogyan a mű teljes gondolati sorát, úgy e „népi” betéteket is a mű végén a történelem totális kínjával, 1956-tal szembesíti, s mutatja fel annak fényében a látszólagos játékosságban rejlő, a történelem alapkérdései elől tudatosan kitérő gesztusokat, a szembesüléshiányt.9
A kifordított, a paradoxszá tett mese, mielőtt egyértelműen a kor nagy elbeszélése, a szocializmus leleplezésének egyik fontos költői illusztrációjává válna, már az első alkotói periódusban több vers motívumában megjelenik. A küldetésre való eltökéltség és a leszámolás a hamis illúziókkal egyszerre kap határozott kifejezést a Ki a szabadságot című versben: „fúródjon szívek köré / a legkisebb fiú tette, / aki a mese előtti pillanatban / elköszönt apjátúl, anyjátúl.” A Földi pöröktől (1982) az Áron mondja (1986), a Kibiztosított beszéd (1987), a Tékozlók imája (1989) köteteken át egészen a rendszerváltozásig különösen a mese műfaján keresztül folyik tovább a kor nagy elbeszélésének kritikája az integrált folklór terepén. A Film: cédulán, falevélen című, már idézett korai versében a fiatal szerző először csak a mese múlásával szembesült, majd mesévé vált magának a diktatórikus korszaknak a „nagy elbeszélése” is. S ezzel párhuzamosan kezdődött meg mind erősebb leleplezése munkáiban. Így a Próza-hangolás közben soraiban – La Fontaine A tücsök és a hangyájára emlékezve – a költői létpozíciót már eleve a mesei tücsök helyzetében, sorsában jelöli meg, aki (a pályakezdő Hajnóczy Péterhez hasonlóan, lásd A hangya és a tücsök című írását) homlokegyenest és nem is veszélytelen léthelyzetben áll szemben a korszak meséivel. „De kívül ciripelek én – kufsteini vermek alján, / leoltott lámpájú városok főterén, / sorompók tövében; / hangomba-szerelmes hangtompítókkal / – én a tücsök.” A Föld hangyaidejében bámult hőseim záró sorai a József Attila-allúzióval (és a magyar történelemből Nagy Gáspár koráig el nem távolított makacs párhuzammal) együtt a kor nagy kommunista-szocialista elbeszélésének komolytalanságára, romlottságára és immoralitására utalnak: „A Föld a Föld azért tovább forog / bár a nagy mesék savanyú tején / gyomor és lélek egyként háborog…” Az Epistola-féle című prózaversben szintén egyetlen, óriási hamis mesének tűnik fel az egész történelmi kor: „s mint a mesében teltek-múltak a hetvenes évek volt ami jól és vala ami még jobban sült el de még a nyilvánvaló sületlenségekre is fölösen tolongott a csalhatatlan és becsaphatatlan jónép.”
Miközben Nagy Gáspár – tipikusan a posztmodern kor gesztusával – nekitámad a kor „nagy elbeszélésének”, és elkezdi annak lerombolását, vallásának, katolikus hitének „nagy elbeszélése” ugyanakkor egyetlen pillanatra sem kérdőjeleződik meg. Erre azért fontos utalni, mert amíg a folklórra is tekintő kortársai egy részénél, különösen Szilágyi Domokos alkotásaiban együtt mozdul, deformálódik a kétfajta, a történelmi és a metafizikai világértelmezés, Nagy Gáspárnál a metafizikus létfelfogás tántoríthatatlan marad. Ezért a maga emberi és művészi küldetésében személyiségének pozíciója is kikezdhetetlenül szilárd az archaikus teremtésmítoszig eredeztethető hitrendszer erős koordinátái között. A transzcendens ideológia megítélése közötti egyértelmű különbség Szilágyi Domokos Próféta és Nagy Gáspár Patmoszi trombiták című verseinek szembesítésében nagy tisztasággal figyelhető meg. Szilágyi Domokos Próféta című alkotásának öregembere a maga végletes szkepszisében már kiüresedettnek, ontológiai csapdának fogja fel az egykori prófétai küldetést és a teljes feléje sugárzott mítoszt. Nagy Gáspár prófétája viszont, a megöregedett János apostol, a múltba és jövőbe tekintés mérleget vonó nagy meditációjának idején is tökéletesen megnyugszik küldetése értelmében, sőt teljes élete legnagyobb értékeként képes felfogni azt („remegnem kellene és félnem nagyon, / de ellenkezőleg: megnyugtatnak a trombitaszók”). Ezzel a folytonosan megingó és kiüresedő „kis mítoszok” – vagyis az emberi történelem „nagy elbeszélései” – kríziseinek idején, az ateista világképet erőltető történelmi korszakban Nagy Gáspár helyreállítja az átfogó, az egyetemes mítoszokba vetett létbizalmat, és egész életművében kihívóan ütközteti azt korával (Betlehemi istálló-tűz; Visszatérés; „Ne féljetek…!”). A Nagy László-i archaikus teremtésmítosz antropocentrikus létbizalmát a katolikus világkép színterén alkotja így kivételes erővel újjá. Versek sorában tárja fel, hirdeti, bizonyítja e hitet, miközben – a folklór és a népköltészet motivációs rendszerére is támaszkodva – lépésről lépésre mutatja fel a kor metanarratívájának mesei természetét, illúziós, hamis arcát.
A Múlik a jövőnk (1989) korszakától Nagy Gáspár kulturális antropológiai jeltárában egy Európán kívülre, illetve a harmadik világra tekintő perspektíva, a magyar viszonyokat ehhez mérő összefüggésrendszer is kibontakozik. Az Ültem egy indián kövön és az Ideiglenes és örökkévaló című versek ennek az új panorámát nyitó szemléleti tágulásnak a bizonyítékai. A kortárs Kányádi Sándor egy teljes ciklust alakított ki latin-amerikai élményeiből, amelyben a 20. századi székely életváltozás és a bennszülött indián sors egyes párhuzamait is középpontba helyezte (Dél keresztje alatt). Szőcs Géza „indián”-versei (Csingacsguk látogatása a világosi villamossági üzletben; Indián szavak a rádióban; érintőlegesen Az elveszett törzs) szintén az erdélyi magyar lét és a rezervátumba vonult indián törzsek sorsanalógiáit erősítik fel. A kelet-európai ember és az „indiánság” fogalmát közelíti egymáshoz a diktatúra idején Szentmihályi Szabó Péter is (Kelet-európai indián). A Nagy Gáspár észak-amerikai látogatását őrző Ültem egy indián kövön című vers a sorsanalógia hasonló horizontját kínálja fel az olvasatban. Az „indián kőről” a létezést bemérő szerző egykori „fizikai” helye az idegennek minősített, hazájában a létperemre szorított ember közérzetének lélektani, társadalmi pozíciója is. A nomád, a kirekesztett, a nem kívánt, az ellenzéki, a kellemetlen ember figuráját összegzi a mű (más, dokumentatív szerepű vonásai mellett) az „indián kő” centruma köré. „A Nagy Medve Tó fölött / azaz a Big Bear Lake fölött / ültem egy indián kövön / – s tán még most is ott ülök – / azon az indián kövön.” A harmadik világ léthelyzeteivel megvont párhuzam – ahogyan Kányádi Sándornál – a Kárpát-medence történelméből és jelenéből, benne a magyar falu életköreiből felszökve vetül rá Nagy Gáspárnál is az egyetemesebb történelmi sorsra. A kultúrheroikus ihletettségű afrikai asszonylátomás az édesanya figurája mögött az Ideiglenes és örökkévaló című versben az anyára vetített sorspárhuzamban nemcsak a fiziológiai hasonlóságokat tárja fel, hanem a kiszolgáltatottságnak – a nemzeti történelem nagyobb távlataiból megítélt – analóg arányait is. „Édesanyám / afrikai törzsek vízhordóleánya / itt a szaharai délben vesszőkosárnyi / étel a fején / esti harmatban fényes csillagok / alatt botladozva / hol meg harangszó légifolyosóján úszva / haza hazafelé / kontya fölött / tonnányi répalevél – – – És átjön a szavannáson /szálig kiirtott réti tölgyek / temetőin / átjön egy fél országon / úton maradtak csontvázát / megnevezi eltemeti / minden bűnt magára vesz / és elátkozza az utakat / el valahányszor/ – innen és túl – / túl életen halálon álmon.”
Nagy Gáspár intenzív folklór-orientációja a Példázatok című versben – archaikus antropológiai versvonulata csúcsműveként – a magyar líra teljesebb áramában is figyelemre méltó, az elemi források felől összegzett, elvont és sűrített szintézist eredményez. A folklórba és a mítoszokba tekintő alapos költői tájékozódása mellett a vers motivációs hátterében a szerzőnek az a távlatos, nagyon messzire néző, a „feledett népek, kihűlt dolgok / kőbemártott páfrányerek / csigaházkarikák” korába figyelő antropológiai látásmódja is ott áll, amely fogalmi-elméleti szinten többek között a Kezdetek óta, a Teremtmények, a Pár ezer év című verseiben kapott hangot. A Példázatok költői alkata Weöres Sándor (Első emberpár), Nagy László (Csodafiu-szarvas), Oravecz Imre (Oraibi alapítása) hasonló természetű, a mítosz absztrakciós lényegét koncentráló munkáival érintkezik. A költeményt a szerző a népköltészetet az egész európai lírában kivételes szenvedéllyel újragondoló és verseibe transzformáló szerb költő, Vasko Popa emlékének ajánlja. Nagy Gáspár a népköltészet mélyáramaiból jövő, a meghatározó, a lét legátfogóbb természetének vonásait kiemelő popai szemléletvilág lényegét sűríti versébe azzal, hogy tipológiailag a népköltészet hátterében álló archaikus teremtésmítosz karaktervonásait tömöríti tizenhat sorba. S az archaikus mitologikus gondolkodás alapértékeit bennük mint elemi létmegértő és -kifejező axiómákat rögzíti. A mítoszban rejlő sokrétű jelentéskörből az élettelentől az emberig vezető életelvűséget ragadja fel, és kopírozza rá mind az ember és a külső természet, mind az ember és a transzcendencia viszonyára. A vers révén olyan teremtésmítosz-koncentrátum születik, amely – az életmű más eredetű élményforrásaiba és műfajtípusaiba ágyazódva – Nagy Gáspár költői sokrétűségének adja bizonyítékát. „Belecsiszol a kőbe egy halvány villámot. / A villám egymillió évig átfúrja magát a kövön. / A kőbe befűzhető már a kenderfonál. / A kenderfonál tekerhető lesz a kő nyakára. // A kőre lenéz a madár. / A madár lezuhintja a fölös magot. / A mag a kenderfonál tövén a kő méhébe jut. / Megfogan ott és a kő megszüli a hegyet. // A hegy csupa kő csupa kender csupa madár. / Az ember a kövek termékenységén ámul. / Az Isten tudja és bólint. / Vizet küld és elborítja a kövek házát.”
Nagy Gáspár költészete a komorabb, tragikusabb sorsmezőket gyakran a baráti pillanatok képei, a vidámság, az együttlét és az ezekben kinyíló groteszk vagy humoros világérzések felől ellenpontozza. Ahogyan Görömbei András feltáróan írt erről, a költő ezzel a mindennapi lét keserűségei fölé épít csillogó és járható hidat. Az egész életmű szempontjából is számottevő érték, ahogyan Nagy Gáspár figyelme kiterjedt költő- és művésztársaira. Ajánlásai, köszöntői, hivatkozásai és utalásai révén egy erőteljes és hálózatszerű szolidaritási szövetséget működtetett, amely láthatatlan, de intenzív szellemi ellenerőt képezett a diktatúrával szemben.10 Az ilyen típusú verseinek sorába is természetes módon nyomult be a népköltészet, és festette át sajátos színeivel e barátságok, szövetségek térségeit. A Tamás Menyhértnek ajánlott Tamás-i-áda, Menyhért-i-óda című költeményébe a szerző népi mintákon – és a folklór tavába szintén mélyen beletekintő Tamás Menyhért egyik versvonulatára utalva (például: Anyám guzsalya) – ünnepi köszöntő csujogatókat szervesít. A vers alcíme szerint is a műfaj itt most nem más, mint „Szívligeti prae/post modern/veder csujo/gatók az esztendő legjelesebb napjára, július 24-ére, anno 1995”. A Tamás Menyhért 55. születésnapjára alkotott, négy tételből és egy ráadásból összeállított „csujogató-lánc” népi hangütésben, groteszk miniatűr dicséretekben, olykor Weöres Sándorra és Kormos Istvánra is emlékező hangszínekkel festi le és „magasztalja”az ünnepelt szerzőt.11
Nagy Gáspár folklórintegrációja összességében mintegy összefoglalja, kaleidoszkópszerűen megjeleníti, szikrázó fénypontokként megjelöli kortársai folklórasszimilációinak több fontos törekvését, útkeresését, miközben a népi hagyomány különböző műfajaiból kiemelt képleteket a maga átfogó, más típusú verseit is elemi módon átható szellemi szabadságharca, korértelmezése és -kritikája, filozófiai és transzcendens gondolkodása, a kor nagy ideológiai elbeszélésének leleplezése s ön- és pályatárselemzései szolgálatába állítja. „Rejtegetett tavából”, archaikus és folklorikus motívumrendszeréből a lényegszerűség felismertető és láttató fényeivel tükröződik át ekként a magyar líratörténetbe a folklór korszerű esztétikai újraalkotásának gazdag esélyrendszere. Az olyan műveiben, mint a Példázatok, az Esztergomi apokrif, az Egy végtelen ballada közepe vagy a Két nyárfa a Hódoltságban, mindez a teljes magyar líratörténet József Attila, Weöres Sándor, Kormos István, Nagy László, Juhász Ferenc, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Ágh István, Oravecz Imre, Szőcs Géza, Kiss Anna nevével jelzett 20. és 21. századi folklórátlényegítő vonulatának jelentős értékeként jelenik meg. A pályakezdés eleinte csupán „rejtegetett tóként” meghatározott jelenlét-metaforájából később a versvilágnak a teljes életművön átsugárzó s fontos motívum- és szemléletréteget hordozó, a „kőbe csiszolt villám” fényével ragyogó szellemi felhajtóerejévé alakul.
Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2012. május 17-én megrendezett Nagy Gáspár Emlékkonferencián.
Jegyzetek
1 Tuus miles fui domine. Tua castra secutus sum. „A Te katonád voltam Uram. A Te seregedben szolgáltam.”
2 A mű Nagy Gáspár egyik legtisztább sűrítő-imitatív, népköltészeti forráson nyugvó alkotása. Mintha egy középkori vallásos magyar népballadából, a Júlia, szép leányból, illetve közép-európai kolindákból összeforrasztott „eredeti” versszakokat „találna” az olvasó a műben a valóban végtelen létezésballadából, amely az áldozat (a népköltészetbe is beleépült) krisztusi mítoszára utal. Olyan szakaszokat, amelyek akár Kallós Zoltán újabb balladagyűjteményeibe is beillenének: „Hozza, óva hozza / pásztorok ösvényén, / mintha keskeny pallón, / nagyon ingón-hajlón, / szép csillagvilágnál / ama kicsi bárányt. // Remegő gyapjával, / tűz-leheletével, / áll a kicsi bárány / istálló jászlánál: / fiúi bölcsőnél, / s jó Teremtőjének, Pásztorának látja.”
3 A Gyerekkor című vers példaszerűen vall erről: „nagyanyám akkor mesélte el, / hogy »hegy mögé bújtak a farkasok«, // s a vége az lett: »nem ettek meg / senkit sem«, mire elaludtam tudtam / kívülről az egészet, fújtam is álmomban, / hogy nagyanyám reszketett.”
4 Lásd például Jean-François Lyotard gondolatait: „Metanarratíva vagy nagy elbeszélés alatt legitimáló funkcióval rendelkező elbeszéléseket értek.” Jean-François Lyotard, Széljegyzetek az elbeszéléshez = Uő, Posztmodern filozófiai írások, k. n., Debrecen, é. n., 89. „A posztmodernt a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság alapján határozom meg.” Uő, Posztmodern állapot = Uo., 20.
5 A műcím egyenesen erre, a versek egy csoportjának a népköltészeti hagyományra irányuló erős figyelmére és ott változatos formák, játékos továbbgondolások sokféle lehetőségének megalkotási szándékára utal: „Ha lóra ülnék / lón, lovason lenne habos veríték. // Ha megállnék / ha megállnék? – a mesében megállnék / a Csillagot etetném. /…/ Ha vadcsapásra leülnék / szarvasoknak regélnék. // Ha regeszarvas lettem én / hej, Hunor, Magyar! – magam elől elfutnék.”
6 Ahogyan a francia esztéta írja: „Nézzük meg a szólások, a közmondások, a szállóigék formáit, amelyek mint a lehetséges elbeszélések apró töredékei vagy a régi elbeszélések öntőformái” léteznek. (42) „Ily módon a népi narratív pragmatika, mely közvetlenül legitimáló, összemérhetetlen azzal a nyelvjátékkal, amelyet Nyugaton a legitimitás kérdéseként ismernek…” Jean-François Lyotard, Uo., 42–43.
7 Hogy az analógiával Nagy Gáspár mennyire találatként utalt rá korszakának szellemére, belső és külső szervezettségének összefüggésrendszerére, érzékletesen bizonyíthatja az is, hogy Salamon Konrád 4. osztályos, középiskolásoknak írott történelemkönyvében szó szerint az alábbiak olvashatók a Kádár-rendszer szellemi felépítményének jellemzéséről: „Az 1956 utáni gyors és határozott megtorlás megdöbbentette a magyar társadalmat. Keserűen kellett tudomásul vennie: ha 1956 forradalma sem volt elég, hogy az ország kiszabaduljon a szovjet és kommunista uralom alól, akkor nincs más választása, mint tovább tűrni a hódoltságot.” Ha a történelmi párhuzam a hódoltság kategóriájában jelenik meg, akkor viszont természetszerű, hogy fel kell bukkannia az analógiában a belső szolgaságot biztosító, az anyanemzet gyermekéből átnevelt janicsár fogalmának is. A janicsár azt az országra, a lakosság legfájdalmasabb ügyeire érzéketlen szolgát, a diktatúra magából az elnyomott, leigázott nemzetből származó napszámosát írja körbe – Nagy Gáspár versében is –, aki a béke őrzésének s hitének tudatával nyugtatja meg lelkét. Nagy Gáspár jelene történelmét eleve e vazallusnak, a diktatúra, az erőszak szolgájának szemlélete felől közelíti meg művében. A Salamon-féle történelemkönyv pedig ezzel szinkróniában így fogalmaz a janicsárlét veszélyéről: „az új rendszernek új »értelmiségre« volt szüksége […] E »népből jött értelmiség« fontos vezető tisztségeket kapott, mely magában hordta a »janicsárrá« válás veszélyét is. Mert ennek a lelkes, jobb sorsra érdemes fiatalságnak egy embertelen társadalom létrehozásában kellett segédkeznie.” Salamon Konrád, Történelem IV. A középiskolák számára, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997, 212; 246.
8 Ezt a költő egyik legerősebb példaképe, Nagy László, akihez több verset is írt (Majd júniusban; Arccal az égnek; Amíg), így fogalmazta meg A szomszéd népek népköltészete című esszéjében (s az üzenet ott munkálhatott a Nagy Gáspár-vers genezisében is): „A középkorban az oszmán uralom villámmal verte a virágzó balkáni kultúrákat. Csak a szájhagyományra támaszkodó népköltészet a nép egyetlen szellemi megnyilatkozása. Az éneket nem lehetett megláncolni. Ilyen értelemben a népköltészet a legrejtélyesebb ellenállás mindenütt, ahol idegen hatalom rendelkezik. Az anyanyelvet megőrző, tehát a megmaradást szolgáló erő.” Nagy László, Adok nektek aranyvesszőt, Holnap, Budapest, 2011, 103.
9 A Három megjegyzés: egy válasz viszont, amelyet 1982-ben Kodály és Illyés ünnepére írt, olyan alkotókat emel ki a magyar kultúra közelmúltjából, akiknél a népi műveltség, beleértve a folklór beépítését és a nemzeti eszmények progresszív képviseletét is, meghatározó, sőt mindezekkel kontrasztív helyen állt az életműben. Már az első szakaszban ugyanakkor a maga történelmi jelene és a képviselt kultúrkör s küldetés fájdalmasan reménytelen alapviszonyát határozza meg: „Én együtt látom őket / egy dalban és egy mondatban / amíg csak itt magyar van / kiadhatatlan versben / megvágott filmszalagon / eldobott hangszalagon / s e század néz rájok / lesütött szemmel – vakon.”
10 Vö.: Görömbei András, Nagy Gáspár, Kalligram, Pozsony, 2004, 183–186.
11 „Hadikfalva, Kisdorog / Tamás Menyus tántorog / de nem csángál / hanem mászik, / ennek oka több pint Ászok!” – hangzik a nyitány, majd követi (többek között) ennek a tréfásabb, pajzánabb változata.
Jánosi Zoltán
Kortárs, 2012. 9. sz. p. 76-83