Ma tíz éve, hogy Nagy Gáspár, Kossuth-díjas költő, s számos további kitüntetés birtokosa elment. A „félelmen túli tartományba” költözött, bár ő azon innen sem félt. Nem voltam bátor, csak éppen nem mertem félni – vallotta egy interjúban. Félni nem merésével, a vasi Hegyhátról, Pannónia Szent Hegyéről hozott örökségének kamatoztatásával, ’56 igazságának konok keresésével és kimondásával a hatalmát nagyon is a félelemkeltésre alapozó kurzus figyelmét is magára vonta. Díjazták őt akkor is, csak éppen eltiltással, a versét megjelentető folyóirat bevonásával.
Gimnazista korunkban, Gáspárt és engem azonos címen talált meg a posta. Pannonhalma Vár 1. Ide érkezett neki, hazait hozva, a fordítható fedelű láda, hogy aztán mosnivalóval bélelve térjen vissza a Szent Hegyről a vasi szülőföldre. A pesti gyerekek nem igen ismerték az ilyesféle ládát, bezzeg a Gazsié később még versbéli szerepet is kapott. A pannonhalmi bencés atyák tanítása-nevelése érlelte Nagy Gáspár otthonról hozott hitét a dunántúli dombok egymásba hajlásához hasonló természetességű katolikus meggyőződéssé. Ez a hit sugárzik műveinek mélyéről, ez a kikezdhetetlen elkötelezettség teszi oly biztonságossá verseinek olvasását, mondanivalójának megértését. S míg a vállalt előd Ady Endre olykor pöröl-vitázik Istenével, a pályatárs-példakép Nagy László szégyellve kér, vagy tán nem is, Nagy Gáspár – nem fájdalmatlanul, nem szomorúság nélkül – de a körön belülről szól. Most már mondhatjuk így is: Belőle szól…
A hit magától értetődő volta mellett, vagy éppen ennek következtében Nagy Gáspár természetes közege az igazság. A magyar költészetben és a közéletben is páratlan az a szelíd, egyszersmind határozott szókimondás, amellyel valamennyiünk előtt kivezető utat mutatott nemzetének a hazugság-dagonyából, amelybe kényszerből – szörnyű kimondani – önként, érdekből terelődött. „… egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad felkedNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” De nemcsak a máig parancsoló infinitívuszok, a kérő imák, azokért, akik „nagyon is tudták mit cselekszenek”, a zászlót emelő „fénylő arcok” rajzai, az anya szívének éneke, a huszonkettes busz szürreális küzdelme az emelkedővel, a napozó hó, a három király, akiknek sorát nem nyitja, de zárja a költő, a betlehemi istálló-tűzben épen maradó szalma – mind szebbnél-szebb darabja Gáspár igazság-látásának.
Siheder-korunk múltán az igazság más és más ösvényén vezetett tovább az utunk, mígnem ismét ugyanúgy címezhette a borítékot, aki Gazsinak vagy nekem küldött levelet. Közös szobánk volt a Katolikus Rádióban, s az ajtóra Gazsi írt névtáblát. Két ifjú kolleginától vette a mintát, az ő ajtajukon a HENIKŐ felirat adta tudtára az arra vándorlónak, hogy Henriett és Enikő munkahelyéhez közelít. Ez szép, mondta a Költő, de a lányok névtáblája nemcsak tetszést váltott ki belőle, hanem ihletet is adott. JÓPÁR – állt másnap a mi ajtónkon, s én csak remélhettem, hogy Józsefként jó párja, méltó munkatársa leszek Gáspárnak. Három év adatott nekünk közös munkálkodásra, három gyorsan múló év.
„Nyújtózom a szelíden lankás hegyháti vidéken – írta Gáspár. – (…) Valahol, a fejem fölött hosszan kinyújtott kezem Nagykutason pihen. Innen indult apai öregapám, hogy átlépve a vármegyehatárt, Nagytilajban feleségül vegye Molnár öreganyámat. Közben árva legényként élt Andráshidán, s tán Andrásfán is, itt a kertek alatt, Vasvár búcsújáró szentkútjához közel. Kinyújtom lábam, a kaptási réten, harmatos fűben csiklandoztatja magát. Derékaljnak valahol a baltavári-tilaji út mentén keresnék alkalmas helyet. Innen nézném a csillagokat.”
Most már megvan, végképp megvan az a derékalj, a baltavári-tilaji út mellett. S hogy egészen kényelmes látás essék a csillagokra, egy marék Budakesziről való föld simítja a vánkost.
Tíz év múltán, hótalan ingű hegyek között botorkálva szemünk is száradó, úgyszólván könnytelen. De Gazsi azóta is üzen, rendületlenül, abból a tartományból, amelybe mindig is tartozott, s ahová végleg átköltöztette a szenvedés Ura. Ne féljetek! – mondja Jézus az apostoloknak. Én vagyok, ne féljetek. Ne félj – mondja a Költő, aki egy népet igyekezett kidalolni a félelemből, aki tudta, hogy a félelemmel szemben csak az igazság képes helytállásra. S akinek az élete megszakadt egy ország meghasonlottságának terhe alatt. S mily szomorú: a múlt – ahogy egyik kötetének ajánlásában írta: – a múlt el sem múlt…
Elhangzott a Magyar Katolikus Rádió Jegyzet rovatában 2017. január 3-án.
Szikora József
Magyar Katolikus Rádió "Jegyzet", 2017. január 3.