Az életnek mindig vannak pillanatai, s nem föltétlen az utolsók, amikor számot kell adni. Mi végre is éltem, élek a világon? Tettem-e eleget, végeztem-e mindent, amivel a Teremtő megbízott, s amit cselekedtem, az valóban szolgálat volt-e? És érdemes volt-e sokszor áldozatot hozni, fölajánlani, áldozni valamit az életedből? Hogy ezt az alkotó, író ember többször is fölteszi magában, abban egészen biztos vagyok. Mert a világunk ilyen, vannak pillanatai, amikor a sikerek, örömök mellett fájdalmas dolgok is érik az egyébként is érzékenyebb lelkületű embereket. Egyszer biztosan, de úgy gondolom, hogy többször is feltesszük időnként magunknak a – talán sok mindent befolyásoló – kérdéseket.
És az is lehet, hogy mások is elénk állnak ezekkel: adj számot! Ami biztos, az az, hogy majd eljön egy olyan ítélőszék, amit nem lehet elkerülni.
Miért is ezekkel e mondatokkal kezdem a személyes hangon elmondani kívánt gondolataimat Nagy Gáspárról, kapcsolatunkról, emlékeimről, különös tekintettel egy vers születéséről?
Nos, azért, mert ez a szolgálat, amit ennek ez emlékülésnek fölajánlottam, és tiszta szívemből teszem, az a fenti kérdésekre adandó válaszhoz szervesen kapcsolódik. Mert vannak pillanatok, örökérvényű emlékek, amelyek kétségtelenné teszik a választ: hát persze, hogy érdemes, persze, hogy megérte. Hiszen az Élet csodákkal, felejthetetlen dolgokkal, eseményekkel, barátságokkal ajándékozott meg, és segítette, hogy a lélek épülete ne egy nyomorúságos viskó legyen, hanem katedrális vagy világítótorony. Boldog, aki ezt átélheti.
Nagy Gáspár személye, költészete, a vele kapcsolatos emlékeim mind beletartoznak azon értékek sorába, amelyek miatt – bármilyen „szürke foltok” ellenére is – azt mondhatom, hogy igen érdemes. Sőt, hálával tartozom mindazon jóért, ami az életemben megadatott. S amit a családom mellett az irodalomnak, a költészetnek köszönhetek.
Például sok-sok nagyszerű magyar ember között Nagy Gáspár barátságát is.
Természetesen őt is a verseiből, verseivel ismertem meg, fiatal- emberként. Bocsánat, ha vannak, akik már sokadszor hallották, de muszáj újra idéznem azokat a versműsorokat, amiket október 6-ika és március 15-e tiszteletére szerveztünk a Bazilika mögötti térre, a Hősök terére, a ’80-as évek elején. Amikor a rendszer ellen fellépő pesti fiatalokat meggumibotozták a rendőrök. Ugyanazokat fogalmaztunk meg mi is, ugyanazért, csak nem politikai demonstráció keretén belül, hanem irodalmi összeállítással, a költészet örökké hatályos fegyverével. Micsoda pillanatok voltak, amikor a Látókör fiatal versmondói – minden szavukat értve – elmondták azokat a verseket, prózai írásokat, amelyek az akkori hatalom számára idegesítőek voltak, elégedetlenségüket, bírálatukat kifejezve. Petőfi, Adyék forradalmi versei mellett Csoóri – aki éppen nem kívánatos személy volt a megyében -, Utassy, aki azt írta: „Talpra Petőfi sírodat rázom, szólj még egyszer a szabadságról.” (Zúg március), Ratkó József, Serfőző Simon „puskalövése” (Sintér időben élünk), Buda Ferenc, Bella István, Ozsvald Árpád, Tűz Tamás, Farkas Árpád, Illyés – az egy mondatával – és Nagy Gáspár.
Lehet-e feledni azokat a pillanatokat, amikor elhangzott a piros-fehér-zöld lobogóval leterített lépcső körül az Öröknyár: elmúltam 9 éves, vagy A Fiú naplójából, s a kevésbé ismert Hol tanítják? című versek.
Hol tanítják a gyávaságot?
Hol és milyen iskolákban?
Hogy a félelem-higany naponta
kúszik föl a kisdiákban.
S ott van lehajtott fejében.
Kérdésre szaporán botló nyelvében.
A rémült szempár lobogó lázában.
Ott tanyáz nyugtalan álmában.
A gyávaságot, ha számonkérik?
A hitet is naponta cserélik?
Az iskola sunyít és hallgat:
némán féli a birodalmat!
Vagy A Fiú naplójából:
…csupán el kéne hinned… de nem hiszed hogy éppen
ők jöttek-szöktek el a maszkabálból hogy éppen ők
azok a független kutyák, kik ideológiamentes csontokon
tökéletesítik a fölösleges morgást-harapást…
Nos, nem csodálható, hogy mennyire vártam, és milyen élmény volt megismerni Nagy Gáspárt. Néhány alkalmi találkozás, temetés után, amikor a Katolikus Rádió főszerkesztője lett, többször találkozhattunk. Egyik ilyen alkalommal kértem, hogy küldjön verset az éppen induló, egyházi intézmény által kiadott folyóiratba. Barátsággal, de elmondta, hogy éppen a sok egyéb tennivalója miatt, az idő tájt nem ír veret. Szombaton történt. Kedden ott volt Gazsi levele, benne versek: „ilyen szellemiségű folyóiratba szívesen és gratulációval küldök néhány korábbi versemet…”
Még néhányszor beszéltünk egymással, amikor jött a hír, hogy súlyos beteg. A legutolsó telefonbeszélgetésünkkor pedig már olyan hangját hallottam, amilyen felejthetetlen barátaim hangja volt életük végső pillanataiban. Hallani lehetett azt az átkozott csobogást…
Vártuk, fájdalommal telve vártuk a hírt, a végsőről, amikor külföldre utaztunk. Síelni egy olyan vidékre, ahol fantasztikus erővel lehet érezni, tapasztalni a Mária-kultuszt, minden róla, neki szól, s ahol – nyilván éppen ezért megszülethetett Boldogasszony anyánkhoz írt versem.
Mint általában, egyik hajnalon fölébredve, különös érzéssel elkezdtem írni. Reggel, lelkiismeret-furdalással mondtam feleségemnek, hogy írtam egy verset N. G. halálára, mikor ő még él.
– Hogy lehet ez? – kérdezte.
Hazaérkezve hallottuk, hogy Gazsi elment.
A búcsútatása a Farkasréti temetőben, majd a temetése Nagytilajon, szülőföldjén, nagy fájdalom volt, és hálaérzés a Jóisten felé, hogy ott lehetek. Egy nemzet temette őt is, egy nemzet gyászolta és ébredt rá, hogy pótolhatatlan fiát vesztette el.
A temetésen sok, nagyszerű költőtársa, barátja, tisztelője közelében állhattam. Igazi demonstráció volt ez is. Mint Illyés, Csurka, Bella István, Sütő András s többiek, Raksányi Kutyu, s a mieink, Sobor Antal, Takács Imre, Román Károly vagy legutóbb Horváth Lajos búcsúztatásakor.
Sajnos, azóta sokszor eszembe jut, amit akkor gondoltam: miért vagyunk ilyenek, hogy valakinek vagy valakiknek a temetésén jövünk össze egy szívvel, egy lélekkel. Aztán utána…
Jó lenne nem várni a következő temetésig!
Az utat, az utat ne eNGedjétek feleDNI
Nagy Gáspár halálára
Nem akartuk elhinni, nem akartuk
megeNGedni, hogy elhagyj minket,
csendes szóval kardos lázadó.
Szopori Nagy tekintete szemünkből épp elpárlott,
alighogy Bella Pista lángja itt kihunyt,
s hallhattuk Sütő vásárhelyi búcsúdalát,
és Ervin is eleNGedte a gyermekek kezét;
pilleszirmú jázmin körül fekete dongó,
jött a fájdalmas hír: elmentél mégis…
Hited maradt itt, méreg sok bitaNGnak,
delejező haNGod. S az a ránk szabott vers:
lobogónk, haraNGja hitvány deleknek.
De vajon mi maradunk-e, vértanú jelöltek?
Istennel hisztek-e nekünk, újra baraNGolóknak?
Imát hagyó, szélhordta hitteleneknek?
Az utat, jaj, az utat ne hagyjátok feledNI!
Így jön majd el egy rereNGő hajnal,
így lehet csak megmaradNI, megmaradNI!
VersbenzeNGő akaratodat megfogadNI,
Költő Nagy Gáspár.
Elhangzott 2019. május 16-án Székesfehérváron, a Nagy Gáspár Emlékülésen.
Bobory Zoltán
Vár, 2019. 3. sz. p. 56-59.