Elfelejteni a sötét
vermek alját, jövőt jósolni
a csírakoronás krumplihegynek,
de nem szavaid, csak lélegzeted
hallják, akik kezdetektől
mélyen lent hevernek.
Gyíkként kúszik felénk
a fény – mondják – majd
élesen arcunkba harap:
lépcsők fölfelé szabott
öltönyén port s nyirkot
röntgenez a Nap.
Most kell a sírból kiszállni,
most kell börtönünk
megutálni végleg, jöhet a
közeli vagy távoli bármi:
elpusztíthatatlanok az
első teremtmények.
< vissza verseskötethez