Egyél te a történelem asztala alá lökött
csontbőr debil gyerek – – –
elnémítottak, a lélek magzatvizébe is gyakran
buktatott morzsákkal kifizetett lefokozott
tanuló, aki bár szakállas, szíjas férfi lett,
de fölnőni sudárra nem bírhatott,
mert lenyomták, buktatták, gáncsolták
eddigi életében.
Közben volt gyerek is, felnőtt is,
koravén-keserű, keseredett.
Most mint a frontról visszatérők,
nem győz lélegzetet venni és zabál mértéktelenül,
félő:
belepusztul, ha nem fegyelmezi magát,
belepusztul, ha nem lehet végképp szabad!
A gonosz világgal már csak álmodik.
Vallatóiról álmodik, börtöneiről álmodik.
Rácsok a kirakaton, ablakán, süteményén.
Még mindig emlékezteti arra, hogy mindennek
útját állhatják. Fél és örül. Remeg és láz önti el.
Majszol, harapja a levegőt is. Mindent fölfal.
Szemével is zabál, mint a tegnap szabadult rab,
ki remegő mellű lányokra néz mohón, kívánón.
A történelem asztalán foszladozik a kockás
vászon, morzsák fénylenek, mint a meteordarabok
és az asztal alól előmászik a csontbőr
debil gyerek:
sír és röhög sír és röhög sír és röhög,
harapdálja az asztallábat,
belevési félelmes monogramját.
Ne üljetek ehhez az asztalhoz:
a tányérok között harckocsik tekerőznek,
kanalak kések aknavetői köpködnek
a világ zsírtalan s mégis
fénylő-sima jéghártyás levesébe.
< vissza verseskötethez