"Lélekben valék ott az Úrnak napján,
és hallék hátam megett nagy szót,
mint trombitáét…"
(János apostol: Jelenések Könyve)
Patmosz szikláin a szél
pörgeti, pörgeti egyre
a fehér vásznakat;
sodorja elém a hószín lapokat,
mint valami ajándékba kapott
h a t á r i d ő n a p l ó t ,
mely Tőle való, egyedül Tőle.
Ott bámultam Péterrel
és Jakab bátyámmal azt az irdatlan
halfogást, amidőn már nem lehetett
kitérni, cselezni, elkullogni –
én, Zebedeusnak és Szaloménak fia
ott maradtam aztán nyomában,
sőt: kitüntetett helyekre kerültem!
Az utolsó együtt-éteknél is
mellette, hogy először halljam
az áruló nevét, s aztán ott
a vérizzadásos éjszakán, míg lehetett –
láttam a szörnyűséget és jegyeztem
én, "a tanítvány, akit szeretett Jézus",
s legféltettebb kincsét, Anyját bízta rám.
Túléltem forró szurkokat…
nézek a fehér lapok szövetén,
sziklák elvékonyult lemezein át
Efezus felé, mikor vibráló lesz az ég,
kifehérül a csönd is, oly nagyra van
terhével: mintha üvegburában pattanó
hártyák – de nem dob és nem tüdő…
Hanem a lélek robajának jövendölt
lapjain ím itt a nap: öregségem nyarában
a partról érthetetlen is, miért s hogyan
látom oly félelmes élesen a Véget
elúszni Isten lábai előtt montírozatlanul;
remegnem kellene és félnem nagyon,
de ellenkezőleg: megnyugtatnak a trombitaszók
< vissza verseskötethez