Verseskötetek -

– Annyiban pontosítanám a kérdésedet, hogy elég korán fordultam a külföldi költők felé. Ez nyilvánosan ugyan nem jelentkezett – versekben vagy versek hatásában – de már a hetvenes évek közepén interjúkban és más jellegű megnyilatkozásokban is emlegettem közép-kelet-európai költőket. Úgy érzem, ha egy kis nép költője csak a saját nemzete költészetére figyel, akkor óhatatlanul bezárkózik. Nekünk sajnálatos módon vannak ilyen rossz szokásaink, szeretünk csak a magunk háza táján szemlélődni. Ugyanakkor szerencsém is volt. A hetvenes évek elején, közepén utazgattam a szomszédos országokban. Akkor még elsősorban az ott élő magyarok sorsára voltam kíváncsi. Magyar írókkal költőkkel találkoztam, akik a helyzetüknél fogva is fogékonyabbak voltak – kellettek is, hogy legyenek! – a velük együtt élő más nemzetek fiaira. Így például román vagy szlovák, cseh írókra, költőkre. Az ő műfordításaikon keresztül ismertem meg ezeket a szerzőket. Aztán nagy élményem volt, amikor személyesen is találkozhattam velük. Történetesen az első ilyen találkozás – és erről kilencszázhetvenhétben beszámoltam az Alföld című folyóiratban, Görömbei András interjújában – Marin Sorescuval és Ioan Alexandruval történt, 1976-ban Constancában a hagyományos költőfesztiválon. Úgy tapasztaltam, hogy komolyan érdeklődnek a magyar költészet iránt. Marin Sorescu elmondotta: igen nagy kitüntetés volt számára, hogy néhány versét Nagy László is lefordította.
Nagyon sokat beszélgettünk és azóta még két alkalommal találkoztam vele. Mindig a legnagyobb tisztelet hangján szólt a magyar irodalomról, ismerte is a magyar írókat, természetesen elsősorban az erdélyieket, de a magyarországiakat is. A Sorescuval történt „beszélgetésekből” vers is született – a Földi pörök című kötetemben olvasható, címe: Automata álom. Úgy érzem, sok közép-európai költő frivol, közös élményéről szól. Tudniillik valamennyien egy furcsa automata foglyai vagyunk. Sorescuval erről beszélgettünk, vitatkoztunk a Fekete-tenger partján sétálva, ez fogalmazódott később verssé. 
Ioan Alexandruval a kapcsolatom talán mondhatni, még barátibb, még bensőségesebb. Vele is Constancán találkoztam először, majd Bukarestben meghívott a lakásába, ahol öt gyermekével és szász nemzetiségű feleségével él. A magyar irodalomról, a magyar zenéről szinte elragadtatással beszélt. Például Bartók zenéjében a kolindák hatásáról és ilyesmikről váltottunk szót. Amikor Kányádi Sándor fordításában megismerhettem a verseit is, tudtam, hogy ehhez a költőhöz közöm van. Megéreztem a verseken túl, hogy egy olyan közép-európai és európai szellem gondolkodik itt, aki az együttérzésre, a szolida­ritásra bármikor képes. Amikor megjelent a Kányádi fordította kötete az Európánál, Bu­dapesten járt. Nem tartom véletlennek, hogy – igaz, Kányádi vitte magával – elzarándo­kolt a magyar történelem olyan emlékhelyére, mint Pannonhalma, és nagy lelkesedéssel számolt be erről. Látta, amikor a koronát hozta első István királyunknak Szilveszter pá­pától Asztrik apát, tehát láthatta ott egy tömbben, egy kőben a magyar történelmet. Szép momentuma volt a magyarországi kirándulásnak, hogy eljutott Illyés Gyulához is. Erről a találkozóról többen szóltak, Kányádi is leírta, s nemrégiben a Kortársban Szakolczay Lajos ismét fölelevenítette. Alexandru oly kedves volt, hogy egy nagyon szép rézkarcot is hozott nekem a constancai, bukaresti, strugai találkozásaink emlékére.
Marin Sorescutól és Alexandrutól érdeklődtem, hogy a fiatal költők közül kit vagy ki­ket fordíthatnék. Mindketten egybehangzóan Dan Veronát ajánlották, akitől több verset is lefordítottam (Dan Verona Bákóban született 1947-ben). Sajnálom, de vele eddig nem találkoztam. Rokon léleknek éreztem és ‘978-ban “Szálla alá poklokra” című versem­ben, amely a Halántékdob kötetemben található, így fogalmaztam ezt meg:

“… bizony Dan Verona éji
útitársam, sose látott
pokolbéli testvérem,
egyetlen Petrarcám, társam
a Duna mellett, röhögve
a nagyördögök, körzeti
heródesek gyarmatain … ”

Csak most szereztem róla tudomást, hogy nemrégiben járt is Magyarországon.
Dorin Tudorannal Magyarországon találkoztam először 1976-ban, amikor a szocialis­ta országok fiatal íróinak találkozóját rendezték Kőszegen, és ő a román delegáció egyik tagja volt. Már ott föltűnt nagyon pontos és közép-európai gondokra figyelő fogalmazá­saival, aztán Bukarestben jártomban kaptam egy könyvet tőle. Nagyon érdekes prózaver­seket írt, azokból is fordítottam néhányat. Későbbi sorsát ismerjük. Dorin Tudoran volt az egyik – sőt, mondhatjuk, az egyetlen – olyan ismert román értelmiségi, aki Szőcs Gé­za és Király Károly mellé állt kisebbségvédelmi ügyekben. Tudomásom szerint most Amerikában él. Oda emigrált. Ha így végigszaladtunk a román költészeten, még egy ne­vet feltétlenül kell mondanom, Nichita Stănescuét. Verseit először Szilágyi Domokos fordításában olvastam. Ez a Víziorgona címmel, 1974-ben megjelent válogatás volt. Ver­sei gondolatgazdagsága, légiessége és ugyanakkor valamiféle sámánisztikus hatása – ami azt sugallja, hogy a költészetnek mindenre hatalma, orvossága van – nagyon megfogott. Stănescunak mostanában az Antimetafizika című beszélgetésgyűjteményét olvasgatom. Beszélgetések, esszék, nem is tudom, minek nevezhetném. Mindenről szó esik benne. Politikáról, költészetről, életről, halálról, szerelemről s egyáltalán, ami csak egy embert foglalkoztat. Érdekes és szárnyaló elmélkedések gyűjteménye.
Marin Sorescunak mindegyik kötetét sikerült megszereznem. Legutóbb Farkas Árpád küldte el a Papírorkán címmel – a Kriterionnál látott napvilágot, a román költőket bemu­tató sorozatban – tavaly megjelent Sorescu-fordításait. Nagyon érdekes azt is megfigyel­ni, hogy Sorescuból a különböző hangszerelésű romániai magyar költők mifajta költésze­tet tudnak kicsiholni. Mindegyik fordításból kitűnik – fordította őt Balogh József, Kányádi, talán legihletettebben Éltető József és most legutóbb szintén invenciózusan Farkas Árpád -, hogy komoly költészetről van szó. A játéknak, az iróniának, azt hiszem, euró­pai rangú mestere Sorescu, és akkor még nem is beszéltem fantasztikus drámáiról.

– Nagy feladat és nagy gond! volt a cseh költők verseinek szerkesztése a hetvenes évek második felében. (Cseh költők antológiája – A világirodalom gyöngyszemei, Kozmosz, 1980.) Sok új színt találtam és sok olyan költészetet, amely a mi irodalmunkból hiányzik.  Érződik bennük egyfajta racionálisabb gondolkodás. Tanulságos lehet az olyan költészet, mint a cseh Vladimír Holané. A Szavak barlangja című kötetéből ismertem meg a hatvanas évek végén – főleg Székely Magda fordította kitűnően. Mégis, hogy milyen nagy költőről van szó, azt csak Tőzsér Árpád válogatásában és nagyszerű Holan-portréjával készült Éjszaka Hamlettel című kötetéből ismertem föl. Ennek a költészetnek a mi líránkban nem nagyon találjuk párját. Ezért vonzott, ezért volt számomra izgalmas. Sajátosan egzisztencialista költészet. Talán-talán valamennyire Pilinszkyhez hasonlítható lecsupaszított nyelve, de Pilinszky az egyetemes kereszténység kultúrkörében mozog, Holan a legteljesebb, tapasztalati világban. Mégis, a végső dolgokról beszél, hallatlan izgalmas nyelven. Többnyire szabad versekről van szó, rövidebb sorokról, és prózaversekről is.
Egy olyan költőt említenék még, aki mostanában “kevésbé ismert” hazájában és sajnálatos módon a hetvenes-nyolcvanas években alig ír. Ő Miroslav Holub, akinek a verseit annak idején nagyon kedveltem, de az utóbbi időben csak angol fordításban láttam tőle egy válogatást. A szlovák költőket a Gyújtópont című antológiából tanulmányozhattam elsősorban, amelyet Tóth László szerkesztett, utószavazott. Örvendek, hogy személyesen is találkoztam az antológia egyik reprezentánsával, a kitűnő szlovák költővel, L’ubomír Feldekkel. Verseit nagyon megkedveltem és a személyét is roppant szimpatikusnak találtam. Őt olyan költőnek látom, aki maximálisan figyel arra, hogy mi történik otthon, a szomszédban és a szomszédok szomszédjában. Közel áll hozzám problémaérzékenysége, a történelemről való ironikus, olykor groteszk gondolkodása. Ez is új szín. A mi költészetünkben a történelemmel nem szoktunk ilyen groteszk módon bánni. Gondolkodása részleteiben emlékeztet Marin Sorescura is, ahogy mindennek a fonák oldalát is megnézik, „átvilágítják”.
A cseh irodalomból még a költőknél is jobban izgattak egy időben a prózaírók, és ta­lán még most is így van. Olyan írók – ennek nyomát adtam versekben, prózában – mint Milan Kundera vagy Bohumil Hrabal és Vladimír Páral. Na és természetesen Václav Ha­vel drámái. (Havel megint börtönben van. Ezért is emlegetem egy versben “A figyelem­összpontosítás csökkent lehetősége” című hangjátékát.) Sokáig inspiráltak arra, hogy va­lami hasonló prózát írjak.
A Gyilkosok és szeretők című, szerintem korszakos Páral-regény sajnos a magyar kri­tikában a kelleténél is kisebb visszhangot kapott, megjelenése is igen elhúzódott, mert a regény a hatvanas évek végén született (1968), és nálunk csak a nyolcvanas évek elején (1983-ban) jelent meg Hosszú Ferenc kitűnő fordításában. Hamar el is tűnt a boltokból. A későbbi műveiről többet írtak, holott szerintem magasan ez a legjobb könyve.

– Nagy szomorúság ez, hiszen megjelenhetne. Az egyik elbeszélésemet szenteltem Kunderának (1981-ben), hogy a magyarországi köztudatba újra “behozzam”. Híres regé­nyét, A tréfát, amely Magyarországon is kapható volt (aztán kivonták a forgalomból), vagy a novelláit, a Nevetséges szerelmeket is újra ki lehetne adni. Ő mint tudjuk, ’75 óta külföldön él, ott írja nagyon kemény politikai esszéit, fontos regényeit. Az ötvenes évek kísérteties korszakával, amit a térség valamennyi népe egyformán átélt, oly pontosan és kegyetlenül nemigen számolt le író, mint Kundera, sem olyan felülemelkedéssel: humor­ral, tréfával, “kacagással”. Másrészt a térség népeinek az együvétartozását, Közép-Euró­pa népeinek az összefogását minden írásával hirdeti. Nem véletlen például A tréfa főhőse cseh-morva származású, de megjelennek a szlovákok ebben a könyvben, és megjelenik a büntető táborban egy bizonyos Varga nevű magyar is. Érzékelhetjük, hogy a csehszlová­kiai magyarság sorsát is pontosan ismerte Milan Kundera az ötvenes években és a későb­biekben is. Bámulom benne – bár talán nem kéne bámulnom ennyire, mert tudomásom szerint, a brünni konzervatóriumban esztétikát is hallgatott -, hogy a regényeinek milyen fantasztikus a zenei szerkezete. De konkrétan is: minden regényében, akár otthon született ’68 előtt, akár később külföldön, mindig alkalmat talál arra, hogy Bartókról értekezzen. A tréfában külön kis Bartók-esszé van, de az általam legutóbb olvasott, A lét elviselhetetlen könnyűségében is többször tesz említést népzenéről, Bartókról, komolyzenéről.
Ha északabbra megyünk, akkor a lengyelek következnek. Két találkozást mondhatnék. Nem igazán személyes találkozások ezek, bár Tadeusz Nowakkal pár szót még váltottam is. Tadeusz Nowak művei Magyarországon ismertek, több regénye és egy verseskönyve is megjelent…

– Magyar költőket fordított. Nagy Lászlótól, Csoóri Sándortól egész kötetet. Nagy Lászlót gyönyörű prózában siratta el. De Nowaknál is nagyobb élmény volt egy valóban ízig-vérig európai gondolkodónak az esszéivel, verseivel való találkozás. Ez a költő Zbigniew Herbert. Amikor megjelent esszékötete, a Barbár a kertben, úgy olvasgattam, mint a Szentírást, mert fontos dolgokat mondott el az európai kultúráról. Ahogy a görög szobrokról, francia katedrálisokról tudott értekezni, mindig azt éreztette, hogy mi – ez a régió is! -, Európa szerves részei vagyunk. Általában mondom: a lengyel, cseh írókból költőkből, bizonyos szempontból Nichita Stănescu elmélkedéseiből is azt olvasom ki, hogy az európaiságukat jobban tudják hangsúlyozni, mint mi.

– Elképzelhető egy ilyen ok is, de azt hiszem, lényegesebb például a román irodalom legjavának, legyen az a századelő avantgardja, vagy a későbbi francia orientáltsága, kapcsolatai. És sorolhatjuk a lengyel írókat, akik Franciaországban telepedtek le és ott alkottak, vagy bejárták a világot, kezdve Gombrowicztól a maiakig. Említhetnénk sok írójukat, például Nobel-díjasukat, Czesław Miłoszt, aki Amerikában él, de ő is “kalandozott” Európában, tehát ez a kapcsolatuk talán természetesebb, mint a miénk. Miłosznak néhány éve jelent meg egy olyan esszékötete, amely az amerikaiaknak mutatja be a lengyel, s egyáltalán a közép-európai költészetet.*
Herbert azért is érdekes (én akkor figyeltem föl rá, amikor Nagy László a hetvenes évek elején elkezdte fordítani, és erről írtam is egy rövid kis értekezést, ahol azt próbáltam kinyomozni, hogy Nagy Lászlóra “milyen hatást tett” Herbert), mert alapvetően más “alkatú” költészetet művel, mint Nagy László. Azt hiszem, hogy az alkotás erkölcse, tisztasága köti őket igazán össze. Más-más módon közelítik meg a költészetet. Herbert valóban már nagyon korán sokkal kevésbé bízott a költői képekben, mint Nagy László. A képeket eltüntette, lecsupaszította, pusztán a gondolatok erejével akart hatni. Úgy vélte, hogy a képek elterelik a gondolatokat, elkenik a gondokat. Nem kell okvetlenül elfogadnunk igazát, de mindenképpen sajátos út. Nagy László, mikor Herberttel megismertették, kihívásnak érezte ezt, mert már a nyersfordítások alapján tudta, hogy izgalmas szellemről van szó, nagy egyéniségről, akinek a verseit érdemes lenne fordításban meghódítani. De kimutatható: Nagy Lászlóra ez a herberti szűkszavúság mennyiben hatott, a Versben bujdosó és még inkább a posztumusz kötet, a Jönnek a harangok értem verseinél. Herbert méltóságteljes iróniája, szarkazmusa föltűnik Nagy Lászlónál is. Herbertnél különös adottság – és általában az előbb említett írókról, költőkről is elmondhatom -, hogy az egyetemes emberi kultúrára, az európai kultúrára, görögökre, rómaiakra, mint érdekes s roppant aktuális analógiákra hivatkoznak az ún. “történelmi” verseikben. Mondhatnám Paavo Haavikko nevét, a kitűnő finn költőét, aki Herberthez is hasonlítható annyiban, hogy kiemelten foglalkozik a nagy kultúrák személyiségeivel: diktátorokkal, lázadókkal, művészekkel; hogy miképp oldották meg az egyén és hatalom, erkölcs vagy erkölcste­lenség kérdését. Nagyon sok a “példázatvers” mindkettőjüknél. Herbertnek különösen a Cogito-verseit kedveltem meg.
De az ember nem csak sorokban és nevekben gondolkodik, hanem a költészet levegő­je, atmoszférája fogja meg. Azáltal, ha az ottani “lélegzési technikát” is ismerem, na­gyobb levegőt tudok venni. Fontos tudnunk, mit írnak a szomszédban, Közép-Európá­ban, ahol nagyjából hasonló történelmet éltünk meg az elmúlt negyven esztendőben. Iz­gat és izgalmas, hogy a “költők eszekereke” miért forog másként, vagy hasonlóan. Szá­momra a hasonló jegyek megtalálása is ugyanolyan élmény, mint a tüntető másság.
Természetesen az ember nem zárul azért be csupán ebbe a régióba, mert, mondhatom, szívesen olvasom a szerb, horvát, macedón költőket, volt is szerencsém találkozni velük. A bolgár költészetet Nagy László és az előttem járó nemzedék (Utassyék) jóvoltából job­ban ismerem. Magam is fordítottam Donka Nejcsevától és Ivan Canevtől néhány verset.

– Talán azt mondhatnám, hogy az Új Symposionosok nemzedéke valószínűleg korsze­rűbb költészetet csinált a hatvanas évek második felében, amikor a horvát és a szerb köl­tők közvetítették a francia hatásokat – a költészet, ugye, mindig Párizsra figyel -, mint az itthoni magyar költészet. Tolnai Ottó, Domonkos István nemzedéke bevallottan is többször megjelölte az irányokat: a tenger felé közeledtek és Zágrábban vagy Belgrád­ban és máshol kortárs horvát, szerb költőkkel is találkoztak. A szónak valóban a nemes és jó értelmében említeném itt a híd-szerepet. Azt a hidat, melyet a szomszéd országok­ban élő magyar költők tudtak építeni azzal, hogy lefordították a szerb, a horvát, a román, a cseh és a szlovák költők műveit. Mi ezen a hídon el tudtunk indulni feléjük is, de biz­tos: Cselényi László, Tőzsér Árpád, Szilágyi Domokos, Tolnai Ottó és sokan mások még a fordítások révén több impulzust is kaptak. És ha azok a költészetek abban a pillanatban jobban tudták a világköltészet ütőerén tartani kezüket, akkor ennyiben a kisebbségi ma­gyar költők korszerűbbek voltak, mint hazai társaik.

– Túlzás lenne azt képzelni, hogy egy egész sávot be tudok fogni, mint egy rádiókere­ső. Eljutottam valóban északra is. Mondtam már Paavo Haavikkót, akinek A hold udvartartása című kötete az Európánál jelent meg pár évvel ezelőtt. Nagyon jó fordításokban ismertem meg egy különös világot. Most egy antológia számára fordítok finnországi svéd költőket. Borzasztóan izgat, hogy hogyan élik meg ők a kisebbségi létet.

– Erről néhány hete Kányádi Sándor elmélkedett az Új Tükörben. Neki több élménye van ezzel kapcsolatban, járt mindkét országban. De ő romániai magyar költő. Erről tudósít, erről kell tudósítania. Ezt sohasem felejtheti el!
Az északiság ténye igenis jellemző. Kiszámíthatnánk számítógéppel, hogy egy finnországi svéd vagy akár egy finn költőnek a verseiben a víz csillogása, egy tó tükre, a tenger, a fenyvesek és egyáltalán a környezet hányszor fordul elő; bizony jóval gyakrabban, mint egy magyar költő verseiben, aki maximum a Balatont és a Dunát verselheti meg, vagy teheti képpé. Ez adottság. Hadd emlegessem egy költő barátomat, aki nemrég volt ötvenéves és a Tisza mellett lakik, Kanizsán, a Vajdaságban. Konc István verseiből a Tisza nemigen marad el. Nem tájleírásként, hanem versszervező erőként jelentkezik a víz, a folyó. Azt hiszem, a hegy- és vízrajz is meghatározza, hogy a horizontja – a képi horizontja – hová emelkedik.

– Feltétlenül hiszek. Be kell vallanom neked, hogy a személyes találkozásoknál nemcsak a költészetről van szó már az első tíz mondatban sem, hanem egymás nemzetéről, történelméről. Egyáltalán az írástudók gondjáról, felelősségéről. A föntebb említetteknél semmifajta sovinizmust vagy gyűlölködést nem tapasztaltam. Inkább egy határtalan, a nemzeti sajátosságokat megőrző, mégis “nemzetek fölötti” barátkozásnak az igényét. Az erre való fokozott igényt. Voltak példáink a lengyel, cseh, a román történelemből is; hamarosan ezekről a kapcsolódási pontokról beszélünk. Sokuk személyes vállalásában is érzem a szolidaritást – önző módon azt a fajta szolidaritást elsősorban, ami a magyar nép, a magyar történelem, a magyar irodalom felé irányul. Tudom, hogy az említett román költőknek jó a kapcsolata a romániai magyar költőkkel, de L’ubomír Feldeknek is kitűntetően jó a kapcsolata a szlovákiai magyar költőkkel. Hadd beszélek újra olyan nagyszerű alkotóról, mint amilyen Zbigniew Herbert. A lengyel-magyar barátság irodalmi téren is megnyilvánul – Herbertnél vagy Tadeusz Novaknál ez még az átlagosnál is jobban – és nem véletlen, hogy Herbert talán ezért a “tevékenységéért” kapta meg a Bethlen Alapítvány egyik díját a múlt esztendőben, ilyenfajta kapcsolatok ápolásáért, ami néhány esetben, történelmünk nehéz, ám fölemelő szituációiban, pl. 1956-ban, a szolidaritást is jelentette részéről.
 

– A kérdésed végéről kezdeném. A párbeszéd fontosságát aláhúznám többször is.
Azáltal, hogy a szomszéd országok költőivel tudunk beszélni, tudunk kommunikálni, is­merjük egymás műveit és a művekben tükröződő szemléletet, azt hiszem, az illető orszá­gok népeivel is közelebb tudunk egymáshoz kerülni.
Nézd, hogy az emberről miképp vélekednek, az természetesen őt is foglalkoztatja. Úgy gondolom, abban a négy-öt kötetnyi versben, amit eddig elkövettem, kiemelten próbál­tam a magyarság fontos kérdéseivel szembenézni, azért, hogy én magam is tisztábban lássam azokat. Ez elsősorban a magam számára volt felderítő utazás a múlt és a közel­múlt történelmében. Azok a csomópontok, amelyeket igyekeztem megvilágítani, talán az olvasóknak is jelentettek valamit. Nem azt mondom, hogy én mindent tudok e “témák­ban”, de legalábbis megpróbáltam bizonyos rétegeket letisztítani. Ha már az ember ezt magának leírja és az eljut két olvasóhoz, azt mondjuk, hogy vannak olvasói is, s talán az egyik hasonlóképpen gondolkodik ezekről a kérdésekről. A figyelmet ráterelheti neural­gikus pontokra, fehér foltokra. Ezt nem feltűnésvágyból vagy tabukeresés okán teszi, ha­nem egyszerűen azért, mert szeretne tisztábban látni, nyugodtabban levegőt venni; sze­retne elszámolni a történelemmel. Meggyőződésem, hogy nagyon sok gondunk-bajunk és a mostani gyötrelmünk is abból adódik, hogy még sem az irodalom, sem a történelem – s főképp a politika – nem tudott, nem mert igazán szembenézni e századi történelmünk­kel. Más kérdés, hogy a magyar történelem különböző korszakait sokszor átrostálják, át­értelmezik, legyen az Mátyás király kora vagy a negyvennyolcas szabadságharc. Előke­rülhetnek új adatok, nézőpontok. Ehhez jogunk van, sőt kötelességünk is. Nem a szándé­kos deheroizálásról beszélek, hanem arról, hogy finomítani lehet a történelmi ismerete­inket. Megtagadni, átretusálni azonban nem szabad! E században, a húszas évek elejétől napjainkig, sok olyan pontot látok még, ami tisztázatlan. A történettudomány, úgy érzem, sokszor még nem merészkedett ezek közelébe, így íróknak, költőknek a kötelességük ­legalábbis az ő műfajukban – akár egy vers, akár egy novella “segítségével” a témához közelíteni. Persze tudva azt, hogy ez ellenérzéseket, nemtetszést válthat ki, mert előre­szaladt, néha csak pár napot, néha pár esztendőt, amit illett volna kiböjtölni. De nincs me­se: ezeket föl kell vállalni! Hazugságokkal nem lehet együtt élni! Megrontja az embere­ket, erkölcseiket. És ha a társadalomban, egy nemzetben, egy közösségben az ember so­káig él együtt a hazugságokkal, akkor nincs joga, erkölcsi alapja, hogy szabadon és föl­szabadultan írjon, akár könnyedebb témákban is. Akkor hallgasson inkább! Ha észrevet­ted, és valaki megnézi az én könyveimet a kezdetektől, elég sok ilyen témájú verset talál bennük. Tehát valóban nevezhetem az ilyen irányú verseimet “fősodornak”, mert ezzel gyötrődöm naponta. De ennél azért sokszínűbbek a kötetek. Magam is szeretek fölszabadultan játszani, vannak szerelmes verseim, vannak más típusú versek. Persze rangsorolok. Ha nincs rend a lelkemben, ha nincs rend a házam táján, ha nincs rend a hazámban vagy Közép-Európában, akkor ez engem nyomaszt, akkor nem tudok fölszabadultan szerelmes verset írni, akkor nem tudok elbámészkodni egy szép kép előtt, nem tud meghatni annyira egy hídnak a kecsessége, egy folyó kék vagy kékeszöld vize, ha van még egyáltalán ilyen színű folyó. Ezek a dolgok így függnek össze, és ahogy tudom, mindig megpróbálom elmondani. Ezt a gondot többen felvállaljuk, sok költő- és írótársam írja a maga “földerítő híradásait”, és ezek összeadódhatnak.
 

– A kérdés első felére válaszolva úgy gondolom (és vallom is), hogy magasrendű esztétikum magasrendű etikai tartás nélkül nem születhet. A kettőt lehet ideig óráig kijátszani egymás ellen, lehet a prioritást áthelyezni, tologatni. Engem a világirodalmi alkotások nagyobb része arról győz meg, hogy nem nagyon lehet. Stănescu azt írja: “az esztétikumot mindig is az etikai szféra csúcsának” tekinti. Persze fordítva is meg lehet tenni ezt az utat. Azonban nem hiszem, hogy rossz etikai megközelítéssel tartós esztétikumot lehet létrehozni.
Én valóban úgy érzem, hogy Közép-Európa népeinek egymás iránti érdeklődése létezik, és mivel mi erre elég későn ébredtünk, úgy tűnik, hogy nálunk a legaktuálisabb, legpezsgőbb. Van olyan irodalom, amely teljesen el van foglalva saját magával és nem nagyon érdekli, hogy mi van a határain kívül. Mi nem kerülhetünk ilyen helyzetbe, szükségünk van ezekre az irodalmakra. Kiemelten fontosnak tartom a lengyel, a román, a cseh, a szlovák, a szerb, a horvát, a szlovén irodalom ismeretét. Nagyobb szükségünk van rájuk, mint a távolabbi világ, földrészek irodalmára, bár azok is izgalmasak. Egyébként nagyon régi gondolat ez, nem én találtam ki, de nekem is meggyőződésem. Ha mi itt meg akarunk maradni, akkor ismernünk kell a szomszédaink észjárását, gondolkodását, kultúráját, ebben pedig az irodalom a legjobb eligazító. Tudnunk kell, mily ügyekben vállalhatnak ennek a térségnek a népei szövetséget és szolidaritást. Úgy tűnik, egyik nemzet sem akar elvándorolni erről a területről. Amíg a világ világ, együtt kell élnünk jóban-rosszban, és ennek az a feltétele, hogy alaposan megismerjük egymást.

A beszélgetést Filep Tamás készítette

* „A költészet tanúságtétele”, 1983. (Harward University Press).