Túl sok az igazmondó ember. És még több a rendíthetetlen igazságok letéteményese. Túl sok a szabad, független fórum, ahol kétségek, lelkifurdalások nélkül bátran fogalmaznak a betűrovók. És elképesztően kevés a „könnyen megtámadható igazság” bátor, de szelíd szavú védelmezője. Aki odaáll a többség ellen is: pajzsként, értelmes szóval, szelíd figyelemmel.
A felnövekvő új és kockázatos igazságok megfogalmazása lelki és stílusbeli rendet követel. Persze bátorságot is. Védelmük úgyszintén. De nem tekintéllyel, hanem elmélyült értéssel, aztán magyarázattal. Minden harsogás, minden bezzeg nélkül az ujj rámutat az újra, a szokatlanra: íme! És megkérdi: miért támadjátok? Miért nem akarjátok megérteni inkább? A lelki tartalékait, hogy lám, volt ereje felszínre hozni, kimondani, papírra fogalmazni. Gyötrődve, szavakat, szórendet mérlegelve. Az ilyen mondatokban óhatatlanul benne van az alázat is. Mert felismerte már a születő új természetét, s azt, hogy ez egy régi igazság, dogmává, vakhitté kopárodott (vagy dúsított) vélekedés ellen indul „harcba”. De nincs benne kicsinyhitűség, ha csak az nem látszik annak, amikor megválogatott jelzői utalnak saját kétségeire. Mintha még önmagában is vívná az ütközetet. A jó, az új, a tisztességes gondolat erről is hírt hoz. Ott van vízjele a visszafogott igékben, a mattabb névszókban, földközelibb jelzőkben és írásjelekben,
Ha már túlzásokba estem, akkor verselni kezdek, parafrazálok. Bevallom. Bevallom, kissé idétlenül. Túl, túl, messze túl, mi van az igazságokon messze túl? Nem kérdés ez: – megint az idétlenkedést hívom mentségemre, az ismert csonkított szót, így: a gazság. De legyünk megértőbbek, árnyaltabbak. Túl sok a feszítsd meget kiáltó eltorzult arc, és közben túl sok a szabadon fogalmazó, független toll a kézben. Az áldozat vérében tocsog a tollhegy, már úgy írja a címlapra kerülő főcímeket. Ha nem akarok is, oda kell figyelnem. Naponta erőszakot követnek el ellenem. Demokratikusan, plurálisan terrorizálnak, mert még van szemem, és van fülem. Ha nem lenne … „bizony, hatalmas lelkemnek az csak jót tenne”. A túlzásokon innen, meg azon túl, a szelídség, a másik szavára figyelő, fülelő – a tekintetével szembenéző, elviselhetően kiegyensúlyozott arc meg úgy hiányzik, mint a falat, harminckét forintos kenyér. Sőt annál sokkal jobban. Együnk huszonhat forintos barnakenyeret. Árleszállításkor.
Lehangolnak a torz, artikulálatlan hangok. A harsogó, csak az igazat mondások, majd az ugyanezeket cáfoló még torzabb hangerő-licitek. És a Buddha mosolyú fogalmakra gyanakszunk. Istenünk a szabadság! Istenünk és Sátánunk a szabadelvűség! És aprócska Luciferünk a már-már önmagunktól való függetlenségünk is! Amúgy meg műfüggés egy műanyagkereszten. De az öt seb bizony valóságos lesz. És a vérfolt is, mint kosz terjeszkedése az ápolatlan, kaparni szerfelett mohó körmök alatt. A nagy igazságok kimondói, a harsány leleplezések bajnokai nettóban adják-veszik a szózsírt.
Rotyog a kondérban az áruláslecsó. Szaglik az ország. Barátaink lében, illatban utaznak. Pénz és siker. Amíg lehet! Ahogy lehet! Ahogy lehet. Szabadrablás az igazi szabadság és demokrácia előszobájában. Legfeljebb a kondér fölborul. Lesz belőle elhangolt nagyharang. És aztán “minden eszközből” végül is ásó, kapa! De még addig rengeteg kondérnak lehet alágyújtani, és forrponton tartani – holmi szókkal, zsírokkal – a rotyogást. És csaknem mindenkit megkísért a terjengő illatfelhő. Elborul és beborul az agya, a józan ítélőképessége. A lelkiismerete meg összezsugorodik, eltűnik, elillan. Aztán viszik a nagy tálat, a bátor kezek odanyújtják a monogramos tányérokat a merítőkanál alá. Egyetek ebből mindnyájan, ez a mi vétkünk, és ha esztek, Ti is velünk vagytok a gyönyörű, szabad bűnökben. A Paradicsomban.
És megírjátok, hogy ez nem az! Hanem jó, a legjobb! Meg vagytok véve! Már nekünk futtok (no, nem mint a szarvasok): azt csak Ti gondoljátok. Meg azt, hogy szuverénül és magatoknak. Közös gyűjteményünk lesz még, szinte antológiánk! az angolvécékben elkövetett hamari ürülések nyomai, a megdolgozatlanság remekművei. Nézzetek oda, jó szokás szerint egy kíváncsi pillantást. Vérszínű, de vértelen persze. Ne féljetek. Mászkáljatok bátran, de papírt hordjatok magatoknál. Írni és törölni. De nem a szöveget. Az mehet, nyersen, vadul, az “igazságot” kiböfögve. Mást. Ez most ilyen idő. Szó- és hasmenéses. Mi is akartuk. Veletek együtt. Aki túléli, az lesz itt megint gróf és elvtárs, Szent összekacsintás évada újul. Bár a tanítómesterek mélyen a földben.
Jöhetnek a szép szorongásos, szorulásos, beleket napokig puffasztó évek. Aki – csak gondolatban is – egy egészséges szellentésre áhítozik, bizony deresre, de még inkább karóba húzzák. Száját földdel tömik. Véleménye egyik likán se távozzék. Tehát: értsetek a szóból, drága betűrovóim, főpublicistáim, váltógazdaságra máris berendezkedett sikeres, sikert megkívánó írókáim! És a némulat se kutya! Csak ebül érzi magát, akit erre fognak. De tudjátok meg újfent: mindig az Ő érdekében. A saját érdekében.
Így hangzana például egy hiteltelen fenyegetés. Verítékes álmomban. Álmotokban, valahai – kő alá lapított – barátaim. De csínján az álmok fantom-kellékeivel! A félelem ragálya elborítja azt is, aki a bűnbánat fölindítása helyett a sorrenden kíván egyezkedni az irgalmat gyakorlóval. Annyit mondanék csak: bocsánat. És annyit talán, hogy nem is annyira súlyos culpa, ha észreveszem az utca túloldalán szembejövő embertársaimat. Aki szembe jő, és ráadásul a másik oldalon. Ízlése, meggyőződése szerint ott süt rá jobban az Isten napja. Köszönni nem akarhat, mert arcát elfordítja. Ő tudja, miért. Ha ezen igyekezetében elbotolna – mert a túloldali járda is visel azért némi hepehupát -, akkor én oda-vissza gyűlöletet pufogtató és tülköléstől hars sugárúton, halált nem megvető bátortalansággal ugyan, de átmennék, és szó nélkül fölsegíteném. Ez lenne az én rendíthető igazságom. És rendíthetetlen “lelki igazságtételem” első próbaköve.
Követelsz? És tartozol? A síri csöndben kövek zuhognak. Távol? Közel? Belül.
(Magyar Napló, 1992/2.sz. )
< vissza verseskötethez