Nagy Gáspár ( Bérbaltavár, 1949. május 4. – Budapest, 2007. január 3.) egy Vas megyei kis faluban született Nagy Gáspár és Kelemen Erzsébet egyetlen gyermekeként. Minden ősét földművesnek tudta. Gyermekkorának két meghatározó élményköre a paraszti élet és a kereszténység volt. De már kisgyerekként találkozott 1956 élményével is. A forradalom leverése idején náluk is megszálltak Nyugatra menekülő forradalmár diákok. Tőlük hallotta először a forradalom valóságos történetét. 1958 júniusában pedig látta, hogy édesapja és nagybátyja megsiratta a kivégzett miniszterelnököt.
Első verseit általános iskolai tanítónőjének mutatta meg, de aztán évekig nem ír verseket. A bérbaltavári általános iskola elvégzése után a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákja lett. Nagy élménye lett az ezeréves magyar történelem és kultúra tapintható jelenléte. 1967-ben érettségizett Pannonhalmán. Később is mindig szeretettel emlékezett pannonhalmi éveire, tanáraira és diáktársaira egyaránt.
Az érettségi után egy évig segédmunkásként dolgozott Szombathelyen. Ekkor kezdett el újra verseket írni. Az 1968-as esztendő reményeivel és nagy csalódásaival az írásbeli tisztázásra ösztönözte. A Jelentkezünk című szombathelyi diákperiodikában 1968 őszén már megjelentek a versei. 1968-1971-ben Szombathelyen népművelő-könyvtár szakos főiskolai hallgató volt. 1971-ben kapott diplomát. 1971-ben a Szombathelyen megjelenő Sor című antológiában is szerepelt. Bemutatkozásként írt sorai már ekkor erkölcsi és történelmi érzékenységéről és igényességéről tanúskodtak: „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek.”
Szombathelyi kezdő költőként ismerkedett meg a Kilencekkel. Az ő segítségükkel talált rá mestereire: Nagy Lászlóra, Kormos Istvánra, Weöres Sándorra, később Jékely Zoltánra és Pilinszky Jánosra.
Világszemléletének alakulásában fontos szerepe volt 1968-nak. A Prágai Tavasz letörése jegyezte el a történelemmel. A politikai rendőrség is ekkor írta róla az első jelentéseket. Aztán egészen 1989-ig minden lépését számon tartották.
1971-től Budapesten könyvtárosként dolgozott előbb rövid ideig a Zrínyi Katonai Műszaki Főiskolán, majd a Szabó Ervin Könyvtár fiókkönyvtáraiban, 1974-75-ben pedig a Magyar Írók Szövetsége könyvtárában. 1972-75 között esztétikai tanulmányokat folytatott.
1974-ben megnősült, felesége Szabó Márta. Három gyermekük született: Réka (1975), Áron (1979) és Rita (1982).
Kormos István 1973 októberében – költészetének lényeges vonásait pontosan jelző bevezetővel – mutatta be Nagy Gáspárt az Élet és Irodalomban. Ő adta ki első kötetét is 1975-ben a Móra Kiadó Kozmosz sorozatában. 1976-ban pedig meghívta szerkesztőnek a Móra Kiadóhoz. 1976-1980 között dolgozott a Móra Kiadóban. A magyar és világirodalom nagy területeit járta be a Gyöngyszem-sorozat darabjainak összeállításakor, majd elődei és kortársai köteteinek a szerkesztésekor. Néhány év alatt közel száz könyv szerkesztésében vett részt.
1981-től 1985-ig a Magyar Írók Szövetségének titkára. Az írószövetség a nyolcvanas évek elején a szellemi szabadságért való küzdelem legfontosabb szervezete volt. A választmány ülései a politikai hatalom és az írók ütközésének a fórumává lettek. Ezeknek a küzdelmeknek Nagy Gáspár az egyik legaktívabb résztvevője volt. E négy esztendőt később is élete legizgalmasabb, legtevékenyebb periódusának tartotta: „1981-86 között az irodalom és az irodalmi élet e szövetségi keretben a rendszerváltás kísérleti műhelye lett.”
1985-től két évtizeden keresztül a Bethlen Alapítvány titkári feladatait is ellátta. Ez a közadakozásból a nemzet javára létrehozott és fenntartott alapítvány Bethlen Gábor szellemében erősíti az összmagyarság szellemi összetartozását, anyanyelvének és történelmi hagyományainak ápolását.
Nagy Gáspár 1985 márciusáig dolgozott írószövetségi titkárként. Ekkor kellett távoznia a Nagy Imréről az Új Forrás 1984/5-ös számában megjelentetett Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse miatt, melyben Nagy Imre tisztességes eltemetéséért és gyilkosainak néven nevezéséért emelt szót. 1986 júniusában pedig a Tiszatáj szerkesztőségét váltották le A Fiú naplójából című verse miatt. Ez a verse tiltakozott a forradalom elárulása ellen, s felmondta az értelmiség és a hatalom 1956 után kötött kompromisszumát.
1988-ban az – évtizednyi próbálkozás után végre engedélyezett – első független folyóirat, a Hitel szerkesztője lett. Ez a folyóirat volt az első legálisan engedélyezett ellenzéki publikációs fórum. Nagy Gáspár 2004-ig dolgozott a Hitel szerkesztőségében. 2004-től a Magyar Katolikus Rádió kulturális szerkesztőségét vezette.
Írószövetségi könyvtárosként, kiadói szerkesztőként, majd írószövetségi titkárként, azután pedig a Bethlen Gábor Alapítvány titkáraként és a Hitel egyik szerkesztőjeként, majd a Magyar Katolikus Rádió szerkesztőjeként szinte minden élő magyar írót személyesen is megismert, gazdag külföldi kapcsolatokat is ápolt.
A nyolcvanas évek közepén megjelent „rendszerváltó” versei és folyamatos ellenzéki magatartása miatt az 1989 előtti politikai hatalom az egyik főellenségének tekintette.
Ő pedig személyes feladatának érezte a diktatúra elleni küzdelmet. Nyíltan szót emelt a történelem tényeinek meghamisítása ellen. Költészetének kezdetektől fogva fontos motívuma lett “ötvenhat”, “október” és “hatvannyolc”. A magyarországi rendszerváltozás folyamatának érzékeny ösztönzője és kritikus megítélője volt.
Költészete a tragikum és irónia, a megrendültség és az ítélkező játék különleges szintézise. Lírai személyiségének erkölcsi, magatartásbeli alapelvei kikezdhetetlenek, történelmi, kulturális és kultikus erőforrások biztosítják érvényességüket. Költői látásmódja a magyar líra metaforikus hagyományához kapcsolódik, de koranalízisét sokszor játékosan, a posztmodern számos elemét is kamatoztatva végzi. Egyéni szóösszetételei, gazdag jelentésű intertextuális játékai, szállóigévé vált tömör ítéletei egyszerre tanúsítják erkölcsi igényességét és szemléleti nyitottságát.
Verseiben a politikai és morális ítélet az esztétikai érték részévé tud válni. Költői világának belső biztonsága, szinte szakrális nyugalma van, miközben érzékeny látleletet készített a diktatúrától és készít a rendszerváltás bonyolult jelenségéről éppúgy, mint a személyiség “egyenes testtartásá”-nak igényéről.
Az összetett esztétikai minőség és etikai szigorúság mellett külön értéke művészetének a folyamatos cselekvő történelmi jelenlét, az emberi sors és benne a magyarság élete alakulásának éber figyelése és megítélése, tanúskodás a háttérbe szorított értékek mellett, az intenzív szellemi tájékozódás, a példaszerű nyitottság.
Verseiben egy szakrális tisztaságú és az etikus magatartást minden körülmények között vállaló költő ítéli meg a kort, amelyben él. Különlegesen gazdag magyar költői hagyományt mozgósít, nagyon sok elődjét és pályatársát szólítja meg verseiben, hogy a szellem és erkölcs tiszta értékeinek tábort szervezzen. Esszéinek közel ezer lapot kitevő két kötete is a szakmai tájékozottság, érzékenység és a közösségragasztó figyelem példaszerű találkozása.
A rendszerváltás előtt Nagy Gáspár költészete beszélt legnyíltabban a kommunista diktatúra bűneiről. Költészete nyílt szembenállás volt a diktatúrával, leleplezte annak módszereit és cselekedeteit. Aztán regisztrálta a rendszerváltás örömét, majd azonnal szót emelt visszásságai, felemássága miatt. Nagy erkölcsi felelősséggel szólt a rendszerváltozás folyamatában megmutatkozó színváltásokról, árulásokról, elvtelen helyezkedésekről.
Költészetének szakrális motívumkincse erősíti föl erkölcsi ítélkezését. Versbeszéde a posztmodern számos elemét is kamatoztatja a költői ítélkezésben. Másrészt viszont van költészetének egy olyan belső, szakrális magja, amelyik a mély keresztény hit őszinte megvallása. Ez a hit ösztönzi és bátorítja arra, hogy néven nevezze a társadalmi és erkölcsi bajokat.
Gazdag hagyományt társít posztmodern elemeket is kamatoztató, groteszk és ironikus szemlélettel. Költészete példa arra, hogy a nyitott, sokféle hagyományt és szemléleti irányt hasznosító költői szintézis ma is lehetséges. Művészete hiteles és érvényes megújítása a magyar irodalom közösségi felelősségtől, cselekvő történelmi jelenlétről mindenkor tanúságot tevő fő vonulatának.
Művészete nemcsak gazdag magyar irodalmi hagyományt újít meg, hanem belső igényből kapcsolódik Közép-Kelet-Európa népeinek irodalmához is. Számtalan kortársával folytat művészi párbeszédet verseiben és prózai írásaiban egyaránt.
Milan Kundera közvetlen ösztönzését is kamatoztató prózakötetének darabjai főként az 1968-as csehszlovákiai események szemléletformáló élményét és hatását mutatják be.
Zónaidő című – tematikusan válogatott verseket, fordításokat, esszéket, interjúkat tartalmazó – “közép-európai napló”-ja pedig arról szól, hogy miféle jelenségekkel kényszeríti szembesülni a költőt a közép-európai “zónaidő”. Bemutatja kapcsolatait Közép-Európa művészeivel. Azok az ő szellemi társai, akikben minden körülmények között élt a “szabadság szerelme”, “a szembenézés bátorsága”, az “egyenes testtartás” igénye. Különösen fontos számára Milan Kundera és Zbigniew Herbert szemlélettágító, ösztönző, bátorító hatása.
Meggyőződése volt az, hogy Közép-Kelet-Európa népeinek együttélése csak akkor lehet emberi minőségű, ha a legjobb művészek is példát mutatnak ebben. Művészetében rendkívül gazdag közép-kelet-európai szellemi kapcsolatok élnek. Még akkor kezdte a szövetségkeresést ezekkel a művészekkel, amikor a kapcsolatkeresés, kapcsolat-vállalás nagy politikai bátorságnak is minősült. A rendszerváltás folyamatában a közép-kelet-európai szellemi szövetségek vállalása a közös szabadságigény kinyilvánítása is volt. Szövetségkötései éppolyan nyílt szembeszegülést jelentettek a kommunista diktatúrával, mint a levert magyar forradalom szellemének az ébrentartása.
Művészetében egyre erősebb hangsúlyt kapott a lét szakrális tartománya. Művészetének belső rendjében a végső igazságtevés transzcendens bizonyosságként jelenik meg.
(Görömbei András)