„A magyar irodalomban a költészetnek kitüntetett szerep jutott.” Lakonikus, kihegyezett mondat. Számtalan kérdést vet fel: mi igazolja ezt az állítást? Mire utal, meddig nyúlik vissza és meddig terjed a múlt idő által átfogott tartomány? A folytatás választ ad a kérdésekre. „A költészetet az irodalomtörténet hosszú időn keresztül a magyarság egzisztenciális művének tekintette. Ezt a minősítést az motiválta, hogy a magyar irodalomban a személyiség létkérdései természetes módon kapcsolódtak össze a nemzeti közösség sorskérdéseivel.” Furcsállhatnánk, hogy hangsúlyozni kell: a személyiség sorsa beágyazódik nemzete sorsába is. Utoljára a senki által nem látott ősember volt tisztán „személyiség”, a közösséghez tartozás minden terhe nélkül. A legújabb filozófiai – és pszichológiai meg, bármilyen abszurd, szociológiai – irányzatok mégis olyan emberképet absztrahálnak, amelynek vonatkozásaiból, kapcsolódási rendszeréből szinte teljesen ki van iktatva a nemzethez tartozás ténye.
Görömbei András legújabb könyvének, a Nagy Gáspár életművéről írott monográfiának első bekezdése mögött természetesen ott rejlik e tudományelméleti fejlemények – nem belátása vagy tudomásulvétele, de számbavétele. Miként annak evidenciája is, hogy a magyar költő számára a művészet autonómiája azt jelentette, „hogy nem korlátozza művészi kifejezésének területét, szembesül az emberlét kérdéseivel”.
Görömbei nem elméleti megfontolásokat szajkóz, hanem az irodalom történetében megnyilatkozó tapasztalatra hivatkozik, amikor a művek tematikáját hangsúlyosan elválasztja az esztétikai értékítélettől. Paradox helyzet: a magyar modernség derekán József Attilának még amellett kellett hitet tennie, hogy a csúf– így a Baudelaire megverselte dög – is lehet esztétikailag értékes vers tárgya; ma nem egy irodalmárnak azt kell bizonygatnia, hogy a nemzeti ügyekkel, netán politikával foglalkozó irodalmi műalkotás pusztán témája következtében esztétikailag nem alábbvaló mondjuk, a dögről vagy az alkotás nehézségeiről szóló műveknél.
Sinkától Sütőn, Nagy Lászlón át Csoóri és Nagy Gáspár költészetéig erről is vall az irodalomtudós életműve. Elemi elhitető erővel – épp azért, mert olvasóját nem megtéríteni, hanem szakmai érvekkel meggyőzni, és a szakmai fogásokkal nem a bozótosba, hanem az irodalmi gyakorlat terepére, a magyar irodalom hegytetőire kívánja vezetni.
Nincs mondata Görömbei Andrásnak, amely nem az irodalom eleven talajából sarjadna.
Ezzel sem tesz persze mást, mint amit kedvenc írói, költői. Mert a jó írók nem valamely filozófiai tételbe kapaszkodva róják soraikat, nem valamely elszánt szobatudós életművére támaszkodva baktatnak a légritka magaslatokig: a példát a megélt és megértett valóságból és írótársaik sorsából és műveiből merítik.
E kettős „származás” titkait tárja fel Görömbei a Gyökerek és mesterek című fejezetben. Az emberi nevelődés állomásait egyfelől: az útra bocsájtó szülőföld, az Iszkázhoz oly közeli Bérbaltavár és a családi környezet meghatározó szerepéről beszél, a vallásos neveltetésről s ennek kiteljesedéséről a pannonhalmi diákoskodás idején. Másfelől irodalmi hatásokról és kötődésekről: Nagy Gáspár lírájában testvéri békességgel fér meg Nagy László, Jékely Zoltán, Kormos István, Pilinszky János, Weöres Sándor és közép-európai szomszédaink távoli emlékezete vagy éppen szervesen integrálódott hatása.
Ezek a szellemi tartományok jelölték ki Nagy Gáspár számára azt a rendíthetetlen erkölcsi igényű emberi és művészi utat, amire a monográfia címlapjára került mottó is utal: „Személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel.” Ebben az emberi és művészi tisztaságban nincs sem törés, sem utólagos „korrekció”. Még a költő „kettős pályakezdése” sem tartalmaz, nem egy kortársával ellentétben, átrendező mozzanatot. Nagy Gáspárnak egyetlen sorát sem kellett soha megtagadnia, a rendszerváltozás után sem. A Szabadrabok összegyűjtött versei élén közölt Tejfogak (a „prae korszakból”) korábban ki nem adott verseket tartalmaz. Hallatlanul izgalmassá teszik a pályakezdő költőről alkotott képet: nem Nagy László lírai indulatának átélése érzik rajtuk, mint az első kötet verseiben, hanem a kortársakkal való párbeszéd igénye. Láthatóbban bennük rejlik a későbbi, avantgárd eszközöket is magáévá formáló Nagy Gáspár, mint a Koronatűz metaforikusabb lírájában.
A félreismerhetetlen, „copy right”-os Nagy Gáspár-i hang már az 1978-as Halántékdobnak is vezérszólama. A cím összetett szava is jellegzetes, és később több tucatnyival bővül a szaltószabadságtól az agyroncstelepen, helybenzsákbanfutáson át a tömegsírhazáig, békebeli kannibálokig. Ironikus, groteszk minták szövik át az erkölcsi rendíthetetlenség vezérfonalából és a kimondás katarzisának alapszíneiből szőtt Nagy Gáspár-verseket. A formák töredezetté válása, a szójátékok, az ironikus vagy szarkasztikus hangvétel nem jelent egyszersmind ontológiai töredékességet, jelentés- és érték-relativizmust. Éppen ellenkezőleg: egyre nyilvánvalóbb, hogy a Nagy Gáspár-i vers „igénye a dolgok néven nevezése, a tisztánlátás, a következetes erkölcsi magatartás”.
Görömbei András könyvének egyik szembetűnő erénye, hogy olvasatában az agyonemlegetett „rendszerváltó versek” is – az irodalomtörténész találó kifejezése az Öröknyár..,, A Fiú naplójából és még jó pár Nagy Gáspár-versre – szinte az újdonság erejével hatnak, a remekművek esztétikai fényében ragyognak.
Ugyanakkor olyan, a csak a harsányan politikus hangokra fülelő olvasó számára gyakran elsikkadó kis remekekre is felhívja a figyelmet Görömbei, mint a Most és későn című, a Pilinszkyével együtt emlegetett négysoros: „Egy szív trappol a virradatban / egy másik föladta magát / a harmadik még itt a mellkasomban / félreveri az éjszakát.”
Számolatlanul lehetne persze idézni a szállóige érvényű Nagy Gáspár-sorokat. Vegyük bár főbb témakörei bármelyikéből: a magyarság sorskérdéseit firtató, a transzcendens bizonyosságról valló vagy a „szövetségkereső portréversek” csoportjából. Vagy éppen sugallatosan szép szerelmes versei és kérlelhetetlenül szókimondó ars poeticái közül.
Ám e halhatatlan soroknál, verseknél még több és fontosabb Nagy Gáspár szellemfénye. Az emberé és költőé. Mert Görömbei András monográfiája mindvégig tudatosítja: „mindkettejükről” szól. Illetve arról az egyről, amit oly divatos manapság élesen kettéválasztani. Az ember és költő egységéről: szó és tett azonosságáról. Nagy Gáspár ugyanis nemcsak hirdeti a hitben és erkölcsi tartásban edzett szó fensőbbségét, de művészemberi tetteiben a hit és az erkölcsi tartás által vezérelt szellemiséget sugározza felénk.
Nagy Gáspár életműve, bármilyen patetikusan és korszerűtlen hangozzék is, hősköltemény. Mint egykor Zrínyi Miklósé, Petőfié vagy Adyé. Hogy korunk hőse ma mégis az, aki a róla szóló besúgói jelentéseket olvasta, aki az irodalmi folyóiratok betiltásában vagy éppen Nagy Gáspár gyermekeinek(!) megfigyelésében közreműködött – hát, ezzel is el kell számolnunk egyszer.
Nagy Gábor
Új Könyvpiac, 2004. szeptember p. 9.