Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Ritka dolog az utóbbi két évtizedben 20-25 évesen betörni az irodalomba. Már az is eredmény, ha ilyen életkorban valaki rendszeres publikációkkal le­het jelen, s szinte kivételnek számít, ha még sikereket is magáénak vallhat. Évekkel ezelőtt Bari Károly volt ilyen kivétel: egy ország közvéleménye figyelt fel a 18 éves poétára. 1975 óta Nagy Gáspárt is e kivételek közé kell sorolnunk. „Szabályosabb” mint Bari, mert mindenfajta egzotikumtól mentes. S így csak az érték hívja fel rá a figyelmet, s elkerüli az irodalmi divat, amely veszélyes is lehet, még a művészre is.
Nagy Gáspár első kötete, a Koronatűz megjelenésekor 26 esztendős volt, de a kötet, s azóta publikált versei egyúttal a beérkezést is jelentik. Ma már nem „fiatal” költő, nem „pályakezdő”, nem „elsőkötetes”, hanem: költő.
A siker sem kerülte el. Kötetére a Művészeti Alap Irodalmi Szakosztályá­nak nívójutalmát kapta meg, amelyet az év legjobb első kötetének szoktak odaítélni. Az új Mozgó Világ egyik legemlékezetesebb verse mindjárt az első számban tőle jelent meg Csak nézem Olga Korbutot címmel. Többféle köz­életi, közművelődési feladatot is kapott és végzett. S legutóbb Győr városába szólította egy meghívás: Radnóti-díjat kapott.

– Az ember az első 14 évét falun, viszonylag zárt paraszti környezetben tölthette, s ez egy életre meghatározó lehet. Számomra, úgy gondolom, az is. Példákat láttam arra, hogy ezt látványosan megtagadják. Én nem látványosan ugyan, de hangsúlyosan kötődni szeretnék ehhez a világhoz. Az előttem járó nemzedékeknél, akikre én figyeltem, értem itt egyrészt Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István, Csoóri Sándor, Simon István, Takács Imre nemzedé­két, aztán a hatvanas évek közepén induló Heteket — Ágh Istvánt, Bella Ist­vánt, Buda Ferencet, Ratkó Józsefet – majd később a Kilencek nemzedékét – például Kiss Benedeket, Utassy Józsefet, Győri Lászlót – mindannyiuktól a hűséget tanultam. Azt, hogy a gyökerekhez kötődni kell.

– Akik a hetvenes évek elején kezdtek verseket publikálni és vidékről jöt­tek, nyilván nem írhatják azt, amit a fényes szellők nemzedéke vagy az 1956 után Pestre kerültek. Mi már nem írhatjuk meg a Búcsúzik a lovacskát, bár gyerekfejjel átéltük. A mai falut talán nagyobb kritikával is tudjuk nézni. Azt, hogy a közösség – ha még lehet a falun élők közösségéről beszélni – nem fel­tétlenül előnyére változott. Tudomásul kell venni, hogy a paraszti közösség felbomlott. Az apámék nemzedéke nyugdíjas, a fiatalok pedig a közeli váro­sokba járnak dolgozni. Az anyagi gyarapodást, ami azt jelenti, hogy kétség­telenül jobban élnek, nem tartom közösségformáló erőnek. A szép új házak, az egymást utánzó kertkapuk és a ma már mindenhol megtalálható tévé nem jelentik azt, hogy az a szellem, amely az én gyerekkoromban megvolt – a színjátszás, a dalárda például – továbbélne. Ezzel nem a falumat vagy általá­ban a falvakat akarom bántani, csak általam tapasztalt tényeket sorolok.
Mindezeken túl, ami ehhez a világhoz köt, azt első kötetemben megírtam.

– Bár néhány kritikát nem teljesen értettem, (mert olyasmit kértek számon rajtam, ami a kötetben nincs, amiről én nem írok), azt hiszem, amit mondani akartam, többen jól értették, próbálták értelmezni. Természetesen sokat je­lentett az is, hogy baráti kézfogásokat, leveleket kaptam. A fő érdem, hogy verseimből kötet lett, hogy tíz versemből már kötetet nézett ki, Kormos Ist­váné. Bemutatott az Élet és Irodalomban, a rádióban. Azt hiszem, nagyon sokat köszönhettek neki az induló költők.

– Nem gondoltam, hogy így fogok “törleszteni” abból a hatalmas adósságból, amit most már életem végéig cipelek magammal. Igazából még nem is tudjuk a közeli haláltól, a döbbenettől Kormos nagyságát és jelentőségét megfogalmazni. Ha beszélgetünk, még mindig a legendák Kormos Istvánja él közöttünk, aki odasettenkedik asztalunkhoz, s megnézi, miket írunk újabban.
Aztán dicsér, korhol, szerződést kínál és elmondja a legújabb történetét.
Tavaly a Költészet Napján megkért, hogy mondanék egy bevezető „nagy esszét” költői estje elé Győrben. Én egy verssel készültem. Talán ez egy pici törlesztés volt. Örülhettünk mindannyian, ha ismerhettük, ha tudtuk, mekkora költő s mekkora szerkesztő.

– A díj híréről még Kormos Istvántól tudtam.
Radnóti Miklós költészetéből én igazán az utolsó éveket szeretem. Nem azt mondom, hogy kizárólag a nagy megpróbáltatások tették nagy költővé, de ezek is hozzájárultak. Ezért is a halála után megjelent Tajtékos ég című köte­tét szeretem a legjobban. Sokszor már elcsépeltnek hat a Nem tudhatom..., de ez a vers, és éppen Radnótitól a magyar irodalom egyik legnagyobb hazafias verse marad. És mondhatnám a Razglednicákat…
Különben itt elmondható, hogy Kormos egyik legszebb és általa is leg­jobban szeretett versét, egy nyolcsorost, a Fehér virágot, amelyben Radnóti nevét egyszer sem ejti ki, róla írta.

–  A Magvető Kiadó 1978-as tervében szerepel a második kötetem, amely talán személyesebbre sikerült, mint az első könyv, de ezt csak én gondolom egyelőre róla. Mindenesetre a történelem, amely az első kötetben is foglalkoztatott, pontosabban a mi népünk és Közép-Európa sorsa talán hiteleseb­ben, közelebbről, vallomásosabban van jelen.

–  Illyés ötágú síp gondolatát, amióta erre módom van figyelni, nagyon fontosnak érzem. Elsősorban a határainkon túli magyar irodalom foglalkoztat. Úgy érzem, kötelességünk figyelni azokra a hangokra. Nem névsorolva­sást akarok tartani, de én úgy érzem, hogy a közvetlen előttem járó és a ve­lem egykorú nemzedék költői közül akik magyar nyelven írnak, kihagyhatatlan Király László, Magyari Lajos, Farkas Árpád, Csiki László, Czegő Zoltán, Szőcs Géza, Markó Béla, Kenéz Ferenc Romániából, Tolnai Ottó, Domokos István, Fehér Kálmán, Bosnyák István Jugoszláviából, Varga Imre, Tóth László, Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc Csehszlovákiából.
Érdemes elgondolkozni azon, s ezt antológiák jelzik, hogy ezek a fiatalok nagyjából azonos időben léptek fel a különböző országokban.

–  „Amatőrként” kezdtem el fordítani és máig is csak fordítgatok a fiatalabb román költőnemzedékből. Kitűnő költőket ismertem meg: Marin Sorescu, Ioan Alexandru, Dan Verona köteteiben például.

– Kormos István invitálására kerültem a kiadóba, ahol első kötetekkel, versantológiákkal foglalkozom.

– Mindenki tudja, hogy ezt a jó hírt Kormos István alapozta meg. Olyanok jelentek itt meg, mint Kiss Anna, Kiss Benedek, Kovács István, Veress Miklós, Döbrentei Kornél, Szöllősi Zoltán, Pintér Lajos…

–  1978-ban jelenik meg Benke László, Keresztes József és Villányi László. 1979-ben várhatóan Tóth Erzsébet, Pátkai Tivadar és Zalán Tibor. De a fi­atal költőkről sem feledkezünk meg. Jövőre remélhetően megjelenik a Madárúton című antológia, amely 45 olyan költőt mutat be – tíz évvel az Első ének után *- akik még eddig kötettel nem jelentkeztek. Hogy csak néhány ne­vet mondjak a most feltűntek közül: Borbély János, Csordás Gábor, Szokolay Zoltán, Osztojkán Béla, Csokonai Attila, Szikszai Károly és mások, például akiknek nálunk kötete lesz 1979-ben.

Nagy Gáspár tehát máris „mester”, aki a nála is fiatalabbak útját egyen­geti. Jó érzékkel és nagy felelősséggel. S ez a felelősségtudat hatja át egész személyiségét s így egész költészetét is.