Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

A költészet liturgiája Nagy Gáspár Sárfelirat című kötetében

A Nagy Gáspár halála óta eltelt évek is azt igazolják, hogy a számunkra ajándék-emberként adatott költő minden tekintetben a szakrális minőséget képviselte, és egész munkásságával a létteljességet célozta meg. A Gondviselés kegyelme, Isten szeretete nyilvánult meg azáltal, hogy őt ismerhettük és vele jó barátságban lehettünk. 
A halál döbbenetében született versek (Vári Fábián László: Útravaló; Ferenczes István: Újév 2007, tovább a gyász; Tamás Menyhért: N. G. halálhírére; Marsall László: Az utolsó előtti óra; Tornai József: Dicsérjenek téged mindenek!; S. Benedek András: Vers, romlott időben; Léka Géza: Nagy Gáspár farkasréti ravatalánál; Pék Pál: Epitáfium egy rontott kertben; Magyari Barna: Halálhíred áztatja a mindenséget; Finta Éva: Nagy Gáspár érkezése; Szikora János: Gáspár dalát dúdolom; Baka Györgyi: Halálod jel lett; Fohász oldásért és kötésértNagy Gáspár égi útjához; Kelemen Erzsébet: Fohász Nagy Gáspárért) mind-mind azt tanúsítják, hogy Nagy Gáspár földi pályája és égi útja tiszta és romolhatatlan fénnyel ragyog az időben. 
A pályatársak által „visszaköltöző fény”-ként, „jó király”-ként, „apostoli lelkülettel megáldott lélekmentő”-ként, „igaz szavú zarándok”-ként, „verstábornok”-ként, „veszélyes igazmondó”-ként, „lélek-fény-gyújtogató”-ként emlegetett költő elgondolhatatlanul sokat tett azért, hogy a tisztátalanság helyett a tisztaságot, a töredékesség helyett a teljességet emel-hessük be az irodalmi köztudatba és a nemzeti emlékezetbe.  

Nagy Gáspár keresztényi ihletettségű versei evangélium és esztétikum találkozásának izgalmasan újszerű és egyéni olvasatát adják. A posztumusz verseket tartalmazó Sárfelirat (2007) című kötetben a bibliai inspirációjú szakralitás és passiójárás olyan intenzitással, illetve komplexitással van jelen, hogy akár evangéliumi esztétikáról is beszélhetünk. Abban az értelemben is, ahogyan azt Dsida Jenő, Radnóti Miklós, Pilinszky János, Baka István és Sziveri János költészete mutatja. A nagy formátumú életmű sajnálatosan korai zárókövét a kivételes hőfokú és élménysűrűségű reflexivitás, a személyes és egyetemes tartalmakat metafizikai távlatból láttató költőiség és az alapvetően liturgikus, vallomásos beszédmód  avatja az utóbbi időszak egyik leghitelesebb és legértékesebb kötetévé. 
A Sárfelirat versuniverzuma az emberi mélység, a nyelvi erő, a sugárzó tisztaság és artisztikus szépség jegyeivel is egészen különleges minőséget képvisel a magyar líra csillagtérképén, ám a költői értékvilág példaszerű koherenciája még igézőbbé teszi a könyvet. A transzparens módon fekete-fehér, s a tragikus vonatkozásokon túl egyfajta grafikai miliőt sugárzó posztumusz kötet a határhelyzetben leledző lírai alany végső stációjának megrázó dokumentumaként, a számvetés, az én-felmutatás, a búcsú és létösszegzés döntően klasszicizált nyugalmú artikulációjaként lehet a magyar irodalmi kánon egyik magaslati pontja, illetve a Nagy Gáspár-i életmű méltó lezárása.  

A Sárfelirat című kötetben a szentségek között (Isten, angyal, menny, tenger, háló, élet, halál) egészen kivételes helyet foglal el 1956 és a Szent Korona. Nagy Gáspár utolsó pályaszakaszának két versvonulata (H-ciklus, illetve az Utókor versfüzér) a halálközelség szorongató helyzetében vet számot személyiség és közösség legalapvetőbb dilemmáival, más versek pedig (Október végi tiszta lángok; Fénylő arcok és tükörképek; Amikor a Duna koronát cipelt) a nemzeti történelem és önazonosság legfontosabb és legszakrálisabb szimbólumait tematizálva erősítik önbecsülésünket, illetve egy magasabb erkölcsi-szellemi minőséget képviselő Magyarországba vetett hitünket.    
A Sárfelirat „tisztaságot sugárzó és tisztaságot követelő” verseinek sorában) kitüntetett szerepet tölt be az oratorikus emlékezés 1956 vértanú hőseire alcímet viselő, Októberi végi tiszta lángok című hét részes kompozíció, amely a költő e tárgykörben született műveinek egyfajta lírai szintézise. A szerkezetében, értékvilágában és jelentésrétegeiben is hallatlan műgonddal kimunkált alkotás a liturgia költészetét a költészet liturgiájaként álmodja és teremti újra. A teremtő fájdalom költői hagyományához kapcsolódó poéma a forradalom hőseinek és mártírjainak igazgyöngyként fénylő áldozatát kozmikus távlatokban és egyetemes emberi összefüggésekben mutatja föl, miközben „egy örökre szent-évszámú Kedd”-re fókuszálva az egykor volt ünnepi időt időtlen ünneppé avatja. A gyászmise rendjét követő oratorikus emlékezés záró része (Lux Aeterna) a szent célért hozott áldozat örök emberi értelmét és a megvilágosultak egyedül érvényes, soha el nem múló igazát fejezi ki: „A lángok forró szívéhez értem,/ nincs, nem is lehet már több/ ellobbanó pillanata ennek az útnak.// Élők: mutassátok föl a világnak,/ s a hunyorgó égi csillagoknak/ a mi hőseinket, szent halottainkat,/ akik most már jobban ragyognak/ és fényük egyre fényesebb lesz,/ ahogy megérti áldozatukat a nemzet,/ ha századonként legalább egyszer/ fölkel és nem riaszthatja semmi fegyver…// Ekkor nagy lesz és hatalmas,/ tántoríthatatlanul forradalmas,/ bukásaiban is büszke, méltóságos…// Azt súgja: csak a holtak igazára hallgass,/ mert az október végi tiszta lángok/ szívébe égették a szabadságot!”. 

Nagy Gáspár dialogikus természetű költészetén belül számszerűsége és minősége miatt is megkülönböztetett figyelmet érdemel a portréversek, az idéző-szólító költemények és a lírai nekrológok csoportja. A ráhangolódás és belehelyezkedés kontemplatív állapotában született alkotások alapmotiváltságukban hasonlóak, hiszen a megszólítottal vagy megidézet-tel fölismert sorspárhuzam, illetve sorsközösség jelenik meg bennük.
A példaadó elődökkel és pályatársakkal folytatott párbeszéd, a lírai alany integritását erősítő szellemi rokonkereső magatartás Nagy Gáspár korábbi kötetei (Koronatűz; Halánték-dob; Földi pörök; Kibiztosított beszéd) nyomán a 2000-ben megjelent s a Tudom, nagy nyári délután lesz című kötet anyagát is magába foglaló Szabadrabok című gyűjteményes kötetben teljesedik ki, hogy az utána következő verseskönyvekben (Húsz év a kétezerből; Ezredváltó sűrű évek; Sárfelirat) az értéktanúsító, sorsvállaló magatartás egy minden korábbinál komorabb és drámaibb partitúra jegyében kapjon hangot. Az utolsó pályaszakaszból – a megszólítottság és személyes érintettség okán – a József Attilához, a Kányádi Sándorhoz, a Sütő Andráshoz és a Görömbei Andráshoz írott verseket emelem ki. 
József Attila személyisége és költészete megannyi kortárs lírikus versében fölbukkan, s nemegyszer abszolút viszonyítási pontként, a költői létforma és mindenségvágy mágikus erőt sugárzó etalonjaként. A „megtartó varázslat” és a „teremtő gondolkodás” költője Nagy Gáspár életművében is igen gyakran szerepel. A versek egy részében reminiszcenciaként, motivikusan vagy utalásos formában, másutt pedig – az úgynevezett idéző-szólító költeményekben, illetve a portréversekben – József Attila művészi-emberi arculata és a hozzá való viszony válik a művek legfontosabb vivőerejévé, afféle szövegszervező erőközponttá. Az induláskori vers (József Attilához) is erre szolgál példával: „halálod nyomában/ fájó pózok/ életed spirálján/ én rugózok// én függök e korban/ szürke ólmon/ idegek rácsain/ ringatózom.” 

Mintegy három és fél évtized múltán immáron a Belátás kőbe véshető bizonyosságával („Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni/ nem lehet a világot Isten nélkül megérteni/ nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni”), fordul ismét a „fájdalom zsenijé”-hez. (Te Istenre bíztad; Félig vakon írt levél J.A.-nak), hogy a saját démonaival és a Halál angyalával küszködő passiójárása közben hittel és hűséggel vértezze, erős lélekkel bátorítsa önmagát az utolsó stációk során. „legvégül te Istenre bíztad a világot,/ s nem akad majd halandó,/ bűnös és bűntelen,/ és költő sem igen,/ aki pontosan értené,/ miért is volt a ritka kegyelem,/ hogy az a két nagy dióbarna szem/ e földi pokolból már a Mennybe látott…(…)  te szeretetért kuncsorgó,/ örök izgága, kellemetlen fráter…/ …én holtig elsakkozgatnék veled/ egy állomási restiben,/ ahol az összes játszmát te nyered…/ Attila, nagyon sietek,/ várj meg!” (Te Istenre bíztad). A lírai alany versbeli és a megszólított „égi barát” egykori pozíciójában a Gondviselésre való hagyatkozáson túl („legvégül te Istenre bíztad a világot”) a szorongatott léthelyzet kibeszélhetetlen fájdalma is sorsközösséget jelent, hiszen egyként tudják/tapasztalják, hogy „hány kontingens könny a bánat.” Talán ezért is lehetnek képesek mindketten – Nagy Gáspár és József Attila is – odaátról energiát és hitet sugározni önmagunk megtartásához és a jelen elviseléséhez. 
Akárcsak a legkiválóbbak közül való filmrendező (Jelenczki István), aki minden idők legjobb és leghitelesebb József Attila-filmjével formálja és gazdagítja a „szépség koldusá”-ról alkotott képünket. Méltán és jó szívvel idézem hát a Nagy Gáspár-vers (Félig vakon írt levél J.A.-nak) ideillő szövegrészét: „és láss csodát: néhány hónapja láttam/ egy különös filmet Rólad,/ azt hiszem, a Duna Televízióban,/ szerintem nagyon jó volt,/ pedig a hossza vagy négy óra,/ két részletben láttam, alighanem ezt sem tudják/ megbocsátani a rendezőnek, meg azt sem,/ hogy évekig koldulta össze a filmre való aprópénzt,/s dacból és szeretetből mégis megcsinálta,/ sőt képes volt a mi eszméletünket is/ feltölteni s ébren tartani Veled,/ és ama görbületlen gyémánttengelyt tartó/ hibátlan versmondataid között,/ s ezért… – lehetek elfogultsággal is vádolható –/ azt hallhattam a film végén, amit régóta/ magam is a legfontosabbnak tartok…/ és nagyon szeretlek érte:/ ’Az Isten itt állt a hátam mögött,/ És én megkerültem érte a világot.’/ Látod, most kicsit jobban látok…”        

A szeretetben és sorsvállalásban azonosuló köszöntő versek sorában művészi értékei okán egészen különleges helyet foglal el a Kányádi Sándor hetvenötödik születésnapjára írott Mi volna évei mögött? című remeklés, amely a Tiszatáj 2004. májusi számában jelent meg. A legtitkosabb ultrahangokra is fogékony mű a Kányádi-lírára emlékeztetető természet- és valóságközeli metaforikájával, áttetsző formarendjével, csillámló játékosságával, nyelvi szépségével és emberi mélységével ragadja meg az olvasót. A személyes léttörténet pragmatikai vonatkozásait a költői világ imaginárius elemeivel ötvöző, intarziaszerűen leltározó alakrajz oly módon láttatja Kányádi Sándor művészi-emberi portréját, hogy eközben a lírai én az idősebb pályatárssal fölismert lényegi azonosságokat: a nyelvszemlélet, a költészetfelfogás, a magyarságélmény, a hagyomány- és értéktudat terén megmutatkozó attitűdbeli egyezéseket is érzékeltetni vagy legalábbis sejtetni tudja. Az már a kifinomult érzelmi intelligencia tanulhatatlan eleganciáját, a nyelvi- szemantikai megformálás bravúrját dicséri, hogy mindezt rejtjelesen, indirekt módon teszi. (A mostani dolgozat keretei között kifejteni nem, legföljebb csak jelezni tudom, hogy a Kányádi-verseket idéző ritmikai szegmentáltság, élőbeszédszerűség, nyelvi minimalizáltság, beszéd- és dallamtagolás külön tanulmány tárgya lehetne.)    
A Kányádi-misztériumot kutató vers a szignifikáns élettények és személyiségjegyek („nagy utak”, „világvégi találkozók”, „árny-mosolyok”, „gyors szökellő szavak”), illetve az értéktudatot kifejező értékjelképek („csikó-csengő”, „gólya-kelep”, „fecske-csivit”, „Szamos Nyárád és Küküllő”, „ama metró-pad”, „fák hegye”) fölemlítésével úgy jut el az érvényes és élményszerű Kányádi-portréhoz, hogy eközben általánosabb létfilozófiai tanulságokkal is szolgál. A Mi volna évei mögött? a fizikai és metafizikai világ határmezsgyéjén egyensúlyozó költeményként avat be a látható mögött fölsejlő titkokba, a szenzualitáson túli igazabb és mélyebb valóságba. „Szamos Nyárád és Küküllő/ megmorajló/ hangja/ mögött/ sőt még ama/ metró-pad fölötti falra/ papírosra/ féltenyérre és körömre/ vagy a fekete korongra/ rótt versek/ mögött/ is van egy másik költő/ fényből s gondból/ egyberostált/ ember-vándor/ el nem romló/ el nem vásó/ mert szívéből tud ő szókat/ Isten hű írástudója/ de bölcsen tud hallgatni is / így prófétál némán s túlnan/ már fák hegyén és koronáján”. Nagy Gáspár vallomásként és önportréként is olvasható verstüneményében, főként pedig annak utolsó soraiban –miközben tehetség és jellem életreszólóan fontos összefüggését érinti- mintegy a vékonyka földi jelenlétre figyelmező mementóként tudatosítja a vendéglét transzcendencia általi meghatározottságát, valamint az evilági történések metafizikai távlatból fölsejlő mélyebb és pontosabb értelmét. 

Erdélyt és az erdélyiséget Tamási Áron és Kós Károly halála óta Sütő András távozásával érte a legnagyobb veszteség. Abban az értelemben is, hogy – a példaadó elődök nyomán – a transzszilvanizmus erkölcsöt és magatartást meghatározó eszméje emberileg és művészileg legteljesebb érvénnyel és hitelességgel az ő életében és munkásságában öltött testet. 
Nagy Gáspár Harmadik vers – sirató című lírai nekrológjában az a fajta döbbenetes felismerés és szívszorító fájdalom szólal meg, amit az erdélyi kultúra égtartó emberének marosvásárhelyi temetésén (2006. október 7.) oly sokan érezhettek a végtisztességtevők közül: „’Hangtalan őszi eső/ a Mezőség törött homlokán’/ sírok sírok/ mégis András/ halálod hallatán/ könnyem patakzik/ mint a forrás/ lelkembe robajlik/ téli omlás/ szívemet szorítja/ drága András/ nem tudok szólni most már”. Így siratja a nagybeteg költő azt a mindhalálig hűséges pályatársat, akinek műveiben „a moralista nemzetféltő és értékmentő szenvedélye társult.” Egyebek mellett tőle tanulhattuk meg, hogy a szülőföld és az anyanyelv megtartó hagyománya nélkül a világban való helytállás teljességgel lehetetlen; tápláló gyökerek és éltető források hiányában az ember otthonkereső törekvése tökéletesen reménytelen. Amiként egykoron Arany Jánostól lehetett tanulni a magyar nyelv csodáját, úgy fordulhatunk mi, szerencsés magyar ajkú olvasók Sütő Andráshoz, hogy az édesanyánktól kapott szavakat az ő transzszilván szellemiséggel, ábeli kacagással és szomorúsággal átitatott nyelvi univerzumában tanuljuk és teremtsük újra. A Mezőségből Mindenségbe szakadt felelős írástudótól tanulhattuk meg újra, hogy „tagjai vagyunk egymásnak” és részei a nagy egésznek. A Nagy Gáspár-vers utolsó sorait ezért is érezhetjük mélységesen igaznak és hitelesnek: „bíztató hangod többé nem vár/ földi vigasz helyett// megannyi égi membrán/ fényeddel ránk süt a csillagoltár”.  

A Gondviselés kegyelme és szeretete rendszerint embereken keresztül nyilvánul meg. Egyetemista koromtól fogva sohasem volt kétségem afelől, hogy számomra Görömbei András jelenti az egyik legnagyobb kegyelmet. A Kossuth-díjas akadémikus professzor a debreceni iskola legnemesebb hagyományait és legtávlatosabb vízióit kiteljesítő írástudói minőségében a kortárs magyar irodalom egyik leginkább megkerülhetetlen, emblematikus személyisége. A (győri) bencés örökséget a cívisváros szellemiségével ötvöző Görömbei András azért lehet szakmája etalonja, mert a kivételes felkészültségen és tudós erudíción túl a léleklángra figyelő ember elhívottság- és elhivatottságtudatából is táplálkozni tud. Az őt ünneplő pályatársak hatvanadik születésnapra készült méltató írásai („köszönő és megköszöntő ige”) még tovább erősíthetik ezt a vélekedést. A példaszerű eleganciával és jó ízléssel szerkesztett ajándék-könyvben a sok-sok tanítvány, kolléga és pályatárs feltétlen tiszteletét és szeretetét is méltóképpen kifejező vezérversként áll Nagy Gáspár Litániás dicsérő ének című verse.   
A Sárfelirat című kötetben azonos cikluscím alatt szereplő telitalálatos portré – a legjobb Nagy Gáspár-versek árnyalatos finomságával, nyelvi erejével, csillámló játékosságával és összetett szemantikumával vetekedve – úgy rajzolja meg a sokak számára példaszerű, iskolateremtő professzor irodalomtörténészi, tanáremberi alakját, hogy ez az ultrahangokra is fogékony élet- és személyiségrajz általánosabb tanulságokkal is szolgál. A szeretetteljes elmélyültséggel és lényeglátó pontossággal készült portré egyik legfontosabb üzenete talán az lehet, hogy a jószívvel másokért élő, áldozatvállaló altruizmus ma sem korszerűtlen, hiszen a személyes példamutatás százszor és ezerszer többet ér, mint az előírás.
A Litániás dicsérő énekben a vershős Görömbei Andrásról alkotott kép legfőbb mozaikjai (erkölcsi tisztaság és bátor kiállás, szakmai és emberi igényesség, a minőség-eszményt és létteljességet megcélzó értéktudatos cselekvés, az összmagyarságért vállalt áldozatos szolgálat, feltétlen alázat) Nagy Gáspár művészi-emberi portréjában is meghatározó súllyal vannak jelen. Ezért is lehet ez a remekbe szabott vers két példaszerű személyiség szemléletet tágító és távlatosító párbeszéde . „Volt itt minden rontás/ irigység gonoszság/ köpönyegforgatás/ kaméleon-ország/ barátság-felbomlás/ harsány szórobajlás!// De kivételt is láss!/ Elkerülte romlás/ Ő volna az nem más/ Görömbei András:/ neve tiszta zengés/ hatvan év szelídség/ szüntelen virrasztás/ másokért lemondás/ példával tanítás/ megértő figyelem/ sistergő türelem/ ritka önfegyelem/ közöttünk kegyelem.” 
Az evangélium szeretetelvű üzenetével összhangban bátran mondhatjuk, hogy számunkra a lehető legnagyobb öröm és kitüntetés, hogy a Bertha Zoltán által „utolsó klasszikus nemzeti költőnk”-nek nevezett Nagy Gáspár barátunkat ismerhettük, s a legszebb ajándék, hogy ránk hagyott verseit nap mint nap olvashatjuk. Hogyha élne, Nagy Gáspár még mindig csak hetven éves volna, s művészileg teljes vértezetben, kétségkívül költőfejedelem-ként írhatná az őszikéit. Amiként írja is odafönt, égi megbízás alapján. 

Elhangzott 2019. május 16-án Székesfehérváron, a Nagy Gáspár Emlékülésen.


Ködöböcz Gábor
Vár, 2019. 3. sz. p. 46-51.


< vissza