NAGY GÁSPÁR: MÚLIK A JÖVŐNK
Az a „posztmodern affinitás” (Thomka Beáta), amelyik a nyelvi alakzatok alakításában, szétbontásában és összerakásában, a grammatikai egységek elemeire osztásában, egészen a hangokig, ismert verssorok és klasszikus idézetek, közmondások és szólások, frázisok torzításában és bővítésében nyilvánul meg, általánosan: egy-egy régi szó, fordulat felfrissülésében, új perspektívába állításában — nos, ez az „új” érzékenység, az az idézés, az allúzió, a parafrázis, a kölcsönzés lehetőségeivel sűrűn élő apoétikusság, ez az irodalmi és nem irodalmi közlésformák között a különbségeket megszüntető posztmodern igyekvés hosszú ideje már, hogy Nagy Gáspár költészetének „kert”-jében szép termést hoz, kiállításra érdemes mintaszavakat és -mondatokat.
A „szaltószabadság” korai nyelvi leleményét, az „agyroncstelepek”-et; az „apródiák”-at későbbről, a „helybenzsákbanfutás”, a „tömegsírhaza”, a „falragaszkodom”, a „táncreakció” versszavait, a „csupán lábujjlenyomatokat kér tőlem [. . .] a Tél” humoros panaszát, a „has- és szómenése van” passzusát, aztán a lélegzetvételt a kényelmes, könnyű járás cipőreklámjának szövegéhez társító „ólomtüdőben minden időben” sorát vagy az egykori politikai jelszóra visszhangzó szentenciát: „azé a vers, aki megengedi”; a rádiósvetélkedő címére rájátszó kérdést, a „szót, hangot emelni, / költővitézek, ki mer ma?” találatát, végül az „utolsó szó lován” példáját.
Az irodalmi utalások között ott van a „Megfogyva is és törve is / mi már itt alig élünk” didaktikus ellenkedése, ott az „önként és dalolva sem / vállalt böjt” kihirdetése, aztán a József Attilához fohászkodó vers hiányos idézete: „taníts, segíts megvallani: »nem oly becses az irhám.. .«”, továbbá a legmerészebb, a szabadsághiányra is ráduplázó „rohadunk a forradalomban”, végül a „damaszkuszi sugárúton” metaforája, amely csaknem egy évtizedes találmánya Nagy Gáspárnak.
S ha ma is az a modernség mércéje, amit Rimbaud óta állítanak, hogy tudniillik mennyire veszik át az uralmat a versben a hétköznapi szavak, a nyers, durva valóság szavai, a prózai és banális kifejezések, akkor Nagy Gáspár fölötte száll e lécnek. Kész ő is — saját kívánalma szerint — „fölrobbantani” a „költészet felhalmozott készleteit”, és kész szembenézni az ugyancsak a francia szimbolista állította problémával, feltenni minden művész alapkérdését, az „abbahagyásét”, a hallgatásét. „Hát innen folytassátok / tovább! Én nem sejtem, / miként és hogyan lehet” — Rimbaud súgja ezt, már a második kötetben, az 1978-as Halántékdobbal. Bizonyságául a megszólalás bizonytalanságának. S bizonyságául annak, hogy a költői pozíció, szerep bizonytalanná válása is a költői mesterség belső dolgaira tereli a figyelmet.
A versnek a mindennapokhoz, a prózai beszédhez való közelítése, készleteinek emlegetett felrobbantása, a költőiség varázslatának eloszlatása, hatástalanítása nem új fejlemény e pályán. Jóllehet, első verseit — az egyik címét idézve — Három kézjeggyel láttamozta, a megformálás mívessége, a dikció választékossága és emelkedettsége, a metaforikus beszéd ereje és eredetisége nem mutatta sem Petőfi, sem Ady vagy József Attila, sem pedig a negyedik példázatos előd, Nagy László keze nyomát. Már a Koronatűz (1975) „haszontalan”-nak nevezte a költőt; több volt benne a kétely, s még több az önirónia, semminthogy a megidézett klasszikusok egyenes ági leszármazottjaként, közvetlen folytatójaként képzelte volna el magát, önszemléletétől távol volt minden pátosz, „boldogtalan költemény”-ről szólt, amelyet egy „verskéz / versláb” „az éj / leple fölött virrasztva” „kávéabrakból” varr össze. „Redukált időben” létezni, amikor „se vers se megváltó evezés / hazák leplombált tengerein” — ezzel az érzéssel küszködött, ezzel a tudattal íródott a legtöbb darab. Verzállal kiemelve hangzott a kérés: „MENTSÉTEK… / meg a verseket”; úgy tűnt föl, rögtön a pálya elején, hogy alább kell adni a Nagy László-i igénynél, s ez a költészet nem csak megoldó, de megítélő hatalom sem lehet. „Remeg a tollam, nem ítél” — nyilvánította ki a Kormos Istvánnak ajánlott „Jézusos fejlehajtva“. „Írni / a szó egyetemes súlytalansági állapotában” — ezzel a sziszifuszi feladattal számolt, illúziótlanul, eltökélten, mígnem Camus tanácsát — „Az undort.. . fordítsuk makacssággá” — is megfogadva, s az „aknákon sétálgató, vízen járó / vállalkozások izgalmá”-tól is megkísértve el nem jutott a reményig, hogy a művész teljesítheti feladatát, ha megőriz, „gondosan rejtve” minden titkot, és akkor a „többi már a titkokat előhívók kérlelhetetlenségén, hűségén és a papírminőségén múlhat”.
Őrzés, kérlelhetetlenség, titok, hűség — kopottas szavak. Korszerűtlen szemléletre, ómódi felfogásra vallók, amennyiben a művészet társadalmi küldetését, a művész feladatvállalását, szolgálatetikáját hivatottak kifejezni? Azok — amennyiben van tértől s időtől független korszerűség. S amennyiben mosolyogni való konzervativizmus kéreti számon a korszerűségen a mondanivalót — lásd a költő Görömbei Andrásnak adott nyilatkozatát.
Kellett a francia egzisztencialista emlegette makacsság, kellett a legelső Nagy Gáspár-kötet legelső versében idézett „megátalkodottság” ahhoz, hogy a mondanivaló idejétmúlt fogalmát használni merje. És kellett a nem metafizikai, de nagyon is evilági remény: „a versek frontideje eljön”, a költő a „Földi pörök” — a harmadik kötetének címe ez (1982) — nyertese lehet. E harcias eltökéltséghez hozzátartozott az önbiztatás, a „vagyunk kevesen vallani” tudata, az „egy élére állított vers sokat tehet” hite. A földi pörök vívója földön túli dimenziókban mutatkozott. A költő az, akit „az álmokba beléfogtak”; az, aki álomváltó, képzeletszabályozó, szabadságfékező, remény-szabotőr, kétségoszlató. A költők, a fényes kézjegyűek holtukban is „megannyi földalatti lézerágyú, / semmivé-hamuvá lövik a gyáva papíríveket”. E romantikus beállítású csatához, pörhöz szükség volt ellenfélre, szükség programra és persze, szükség a tiszta, fegyelmezett tudatra is, nehogy úgy járjon, mint az „1556—57-ből” „föllelt janicsárnapló” fiktív szerzője: „Többször elfelejtem, hogy kinek a katonája vagyok”.
Az induló Nagy Gáspár sem az ellenfél, sem a program megnevezésében nem sietett eredeti lenni. Ahol igen, ott némi keresettséggel léket kapott tengerről, keserű ízű kikötőről szólt, „megtorpedózott álmaink egybeterelt kirakodóvásárá”-n zsúfolt össze rossz hangulatot s képet, mint aki „zavarait a toronyépítésnek” észleli ugyan, ám okát adni annál kevésbé tudhatja, minél inkább úgy véli, „népem átért”, a hitetlenség csak őt fenyegeti. Annyi kortársához hasonlóan, havaztatta ő is az időt; előbb több évre nyújtott őszt jövendölt, majd szabályos telet, amikor a „földre hó, az emberre föld” jön, s amikor hó hull, havazik „százféle csapdára is”. Ehhez az új összefüggések láttatására aligha alkalmas metaforahasználathoz olyan program társult, amely a szabadságharcok, parasztmozgalmak történetéből merítette példaképeit, beilleszkedvén a haladó forradalmi hagyományok ugyancsak sokszor felrajzolt körébe. „Csak a márciust szeresse / hamura lángot hordjon nyelve” — szólt a felhívás; Petőfi, Segesvár, Arad neve tűnt fel, és lobogott, világolt a „régi-régi tűz”, Dózsáé, a parasztkirály koronájáé. Az elsüllyedt csatatér, a történelemszünet nemzedéki élményeivel való szembesülés közben aztán egyszer csak felpiroslott „október vérző levélbrokátja” — ám hogy a „beőszült március” mitológiájából, Utassy Józsefek és Farkas Árpádok, az Elérhetetlen föld és a Kapuállító szerzőinek hatása alól nehéz lesz kitörni, azt a Halántékdob is bizonyította. A Tüzem, lobogóm! extázisát vágyva „vízre simult lobogók”-at észlelt, és bár az egyre szaporodó bibliai utalások, képek egyikével hírül adta, hogy látta a „körzeti heródesek gyarmatait”, e látványt még nem kötötte októberhez, még nem keresett, mint majd a Földi pörökben, „egy fölismerhetetlenre / pofozott őszi hónapot”.
Innentől kezdve váltja fel a tavaszmitológiát az őszé, az „elbátortalanult tavaszi lobogók”-kal szemben „az őszi hónap is / szabadon hullatja levelét”. Már ekkor szinte kihívó 1956 októberének vállalása — alig próbálkozik allegóriákba öltöztetni. A Moszkva térre „bezümmög” a „kitömött 56-os busz”, „várakozásunk menetrendjéhez tárgyilagosan is igazodva”; másutt „októbervér” fröcsköl az asztalra. Ebből a látomásból természetesen sarjadnak ki a Kibiztosított beszéd, a negyedik kötet (1987) azonos szemléletű versei. „Október vértanús lapjai”-t idézi meg az egyik, a másik ,,az őszi nagyvadászat”-ot az elmúlással játszatja egybe, a következő viszont az „állomásokon szótlan utasok”, az „ötvenhatosok hatvannyolcasok / hetvenhatosok nyolcvanegyesek / és főleg tömegesen egyesek” seregét vizionálja.
Itt látszik igazán: ahogy ötvenhat októbere a költői magánmitológia középpontjába került, úgy erősödött az egyedüllét, az egyedülvalóság, az elszigeteltség tudata. A versek nem panaszolják, hanem állapotként regisztrálják, nem kis öntudattal, e kivételes helyzetet, bárha előbb mindössze ennyi a cél: „maradni állni lenni” a „fény közepén”, amikor „egyetlen lámpa ég ebben a városban”. Természetes feladatként kínálkozik „letisztázni” a „sötétség egyenletét”, amelyik — s ez is magától értetődő — nem többismeretlenes; nagyon is egyszerű, a legkevésbé sem bonyolult képletek szerepelnek benne. Az állatképletekből feltűnnek a semmi, a homok vándorai, a jelzővel külön is minősített „szegény sivatagjáró napkeleti ürgék”, ugyanebből a seregletből a „benyaló legyek”, továbbá az Illyés megidézte csahosok, a magánszorgalmú kutyák hasonmásai, és még tovább a „gyanútlanul” szalmát rágcsálók, a „gyanútlanul most még szamarak”. Ezt a szemléletet összegzi a „zsiráftemető” képe, másrészt az egybeterelt nyáj körül nyaldosó csikaszoké, harmadsorban a korszak „mamuttetemét” megörökítőé. E totalitás ellenében semmi esély a jellemzett tér s idő emberivé alakítására. A lírai én életérzésének objektivációjaként olyan közeg jelenik meg, amely nem tűri a többértelműség titokzatosságát, sejtelmességét. A sötétség titoktalan; a látványban ott a magyarázat. Az önmagát megszólító vagy a közvetlenül, személyesen megnyilvánuló lírai személyiség közege a Három, megjegyzés: egy válasz című vers szerint a „lezsugorított akolban sötét éjjel” való létezéssel egyenértékű. Ugyanez másutt „istállósötét”-nek neveződik vagy — kevés képi-nyelvi invencióról tanúskodván — a „változatlan az éj” kinyilatkoztatásába torkollik. Csak ez a sötétség és reménytelenség tér vissza a „cellamocsok” vagy a „siralomházi éjszaka” képében. A kiszolgáltatottság szelídebb változata az „Egy-utas” erdőé, ahol az ösvények csak a lírai személyiség háta mögött nyílnak — a válogatott versek címadó költeménye, a Múlik a jövőnk (1989) látomása szerint.
Jól mutatja ez is, hogy a magánmitológia felépítése és az egyutas haladás képzete összetartozik: mindkettő elszigetel a külső világ szigorú értékszemléletétől, egyszersmind kizár a jövő dimenziójából. A korábban a történelmi távlatokra is néző tekintet egy pontra szegeződik. A konokság, makacsság erősödik fel: harcot csak a mában lehet vívni. Ezért sokat mondó kötetcím a Kibiztosított beszéd. Tudvalevő, hogy a fegyver kibiztosítása a harci készség, a készenlét, a célra tartás jele; közvetlenül a lövést megelőző mozzanat.
A költészetben az ellenfél leterítésének, megsemmisítésének módja: a néven nevezése. Mintha az ősi, ráolvasó, mágikus funkció éledne föl: meg kell nevezni, amitől szabadulni akarunk. Nagy Gáspár gyilkos szarkazmusa, megsemmisítő iróniája nem sok lehetőséget nyújt az áttételes értelmezésre. A szavak másodlagos jelentésére is keveset bíz. Állításai a szó szoros értelmében „valódi ítéletmondatok”. A lírikus igényt tart arra, hogy kijelentését igazként fogadjuk el, hogy a ténylegesen fennálló dolgokkal, körülményekkel azonosíthatóak legyenek. E tekintetben is jól működik az egyik nyilatkozat feltárta önismeret: bár tudja, hogy a hagyományos líra körein belül marad, ha a „kemény rákérdezések hajlamát” nem tagadja meg magától, mégsem igyekszik a valóságra utaló, referenciális funkciót a szigorúan költői, poétikai funkció alá rendelni. Ritka az olyan költemény, amelyiknek a teljes szövege adna módot az áttételes értelmezésre, amelynek a vershelyzete következetesen áttételes volna — mint amilyen a „gőzgyűlés”-t vagy a „szénszünet”-et megjelenítőé —, s ne egy szókapcsolaton, minősítő szón múlna a sugallat. Az értékelő és érzelmi viszonyulást nyilvánvalóvá tevő, szavakkal kifejezett, explicit mozzanatok uralják a Nagy Gáspár-költészetet: „De / tűnünk tűnődünk tüntetünk / a legtöbbje és jobbja is / csak befelé / némán — //És hümmögünk: / ez volt a föld / és ez volt a kor / ahol és amikor / élnünk adatott / kifosztva bénán”.
Ez volt a kor… — szól a verscím, és ha utólag rekonstruálják majd a „pangás” évtizedeit, költői önszemléletét és társadalombírálatát, akkor Nagy Gáspár alapján épp olyan bizonyossággal tehetik, mint például Petri György költészete nyomán. Mert azt nézve „megmenthetetlenül személyes” (Radnóti Sándor) az ő művészete is, hogy sok az alkalmi jellegű, az eseményekre közvetlenül reagáló vers, lírai glossza, és programja: egyutas magánprogram; akciója: az „október”-mitológia érvényre juttatása, életre keltése. A könyörtelen számvetés, a maró gúny versei előtt több volt ugyan a megengedő-joviális gesztus („repül a gép, jó ha eszméje ép: / nem mi kormányozzuk, nem mi navigáljuk”), és nagyobb — főleg az utóbbi időkben — az önismétlés, a metaforák, motívumok (pl. foci, utazás, repülés) gépies használatának a veszélye — a kort mégis változatosan, sokszínűen nevezte meg. Már a Halántékdobban „roncsidő”-t szerepeltetett, kontinensnyi álmok vesztőhelyéről beszélt, „agyroncstelepek”-ről, a létezést a hullaházban való lüktetéssel rokonította. A küzdelem egy kép szerint ahhoz volt hasonlatos, mint amikor „a nyíl megáll sültalma köretben”. Az ország „átvert madarak kalickája, édes hazája”, szembetűnő jellel: „valaki fél / e történelemben”.
Nem a teljes elutasítás, nem a totális szembehelyezkedés, a mindent uraló csömör jellemzi a Földi pörök korszemléletét sem. A lírai személyiség nem helyezi, oppozíciós szerepbe magát; humorral, iróniával oszlathatónak véli a „teli torokból szálló köd”-öt. „Hangolás közben” van vagy még inkább — az egyik ciklus címével szólva — ,,hangtompítók”-at használ. Nyelvi játékai árulták el a legegyértelműbben, hogy a „dőlő remények”-et megállíthatóaknak, feltámaszthatóknak vélte, helyreállíthatónak a menetrendet, melyből az „átvillant mozdony / megint évszaknyit késik”. Csupa mulasztás, késlekedés mindenütt, ám a végleges illúzióvesztés, a végletes kilátástalanság nem kísértette meg Nagy Gáspár költészetét. Ha az idő „mozdulatlan testé”-t láttatta is, ha „nyári rothadás”-t érzékelt is, a „mégis”-hagyomány szellemében hitt a feltámadásban, bibliai képhez, s nem a természet megújulásához vagy a forradalmas március legendájához kötve azt: „Most kell a sírból kiszállni, / most kell börtönünk megutálni végleg”.
A Kibiztosított beszéd kötete hullámzó ötletességgel az ismert megnevezéseket és minősítéseket váltogatta a korról s időről szólván. A „tengernyi hazugság” közhelyével értékelt; a menetrendek csatlakozási „csalafintaságain” — találó önminősítés — „hümmögött”: elemző szigor és következetesség kevésbé jellemezte. A fricskákból kijutott azoknak is, akik „háttal utaznak / egy / közelebbről meg nem határozott / helyileg is érdektelen / célvonattal / már ODA se —” — úgy tetszett, úgy tetszhetett azonban, hogy az ODA még megvan; a kétely nem hatolt a gyökerekig. Az egészre — noha hangsúlyozta: „változatlan az éj”, és „söprik a reményt / a koszos havat az ország szájába” — többször nézett „fintorokkal”, mint keserű reménytelenséggel. Talán épp a Halálon túl című költeményében megidézett Illyés Gyulától leste el a titkot: a beszéd kibiztosított fegyverével mosolygósan tartott célba. Mígnem félreütötték a kezében a tollat. De ez már az Öröknyár; elmúltam 9 éves históriája, e párt-, kor- és irodalomtörténeti érdekességű és jelentőségű versé. Azé a költeményé, amelyről belügyes jelentések számolatlanul íródhattak. Esztétikai elemzés alig. A kevesek közül való Czigány Lóránt itthon kevéssé ismert, példás kisesszéje. A negyven szóból álló művet a tizenhatodik századi históriás énekekkel rokonitja a postscriptumbeli ragrímek használata miatt, s amiatt is, mert a főnévi igenév csupa nagybetűvel írt „-NI” végződése „tipográfiai rím”-ként felelget a vers lépcsőzetesen tördelt fő részében szintén háromszor megismételt „Nincs sehol” keményhangúan kopogós, abszolút tagadására. Vagyis — állapítja meg Czigány — a tipográfia és a tartalom duális egységben teljesedik ki, ugyanúgy, mint annak idején a históriás ének a maga dallamával. Az Örök nyár.. . negyven szavából kilenc, tehát majdnem a vers negyedrésze, határozott névelő, mely kétszer a sírt, kétszer a testet, kétszer a csontot és háromszor a gyilkosokat határozza meg, ha nem nevezi is néven őket — így az elemzés —, feszesre fogalmazott indulatú vádoló, számonkérő hangúnak hallva ezt a Nagy Gáspár egész pályáján is meg- és elhatározó szerepű lírai glosszát. Azét a költeményét, amely megjelenési idejétől — 1984. október, Új Forrás — kezdve kikerülhetetlenül október mitológiája felé fordította a költőt, hiszen a monogram 1956 mártírjának, Nagy Imre kivégzett miniszterelnöknek a betűjele egyszerre volt sugallatos, mint egy titok, és felhívó erejű, mint egy jelszó. „Égbetiport metafora”-ként alkalmas, önmagában is, mítoszteremtésre. Kijelölte a beavatottak körét, nevet adott a nem hétköznapi lénynek, legendás hősnek. E monogrammal fogalmazott program többé nem hagyta Nagy Gáspárt — sem eltérni, sem eltéríteni.
Ettől kezdve, de még inkább a párt- és kultúrposztosok hazugságlavináját, meg a Tiszatáj szerkesztőinek kálváriáját elindító, maradandó emlékű vers, A fiú naplójából közlése (1986/6) után ő maga is legendaszerepbe kényszerült. A bátor költő szerepébe, aki Júdásnak merte nevezni kora vezető politikusát, a mindenható párt első emberét, a nép szeretett „János bácsi”-ját, Kádár Jánost. Hogy a Tiszatáj közölte költeményt nem Júdás-Kádár ihlette, ez az irodalmi legendák képződésének és hatásának törvényszerűségei szerint teljesen mellékes tényezőnek bizonyult. Elhanyagolhatónak az a küzdelem, amelyet Nagy a költészeten belül, az igazmondásért, a mondanivaló közléséért szinte indulása óta folytatott. S jelentéktelennek tetszett az a körülmény, hogy az 1956 és 1958 dolgában perújrafelvételt bejelentő Örök nyár… után közölt költemények a történelmi perben való ítélkezés jogát mintegy vissza is vonták a lírai éntől, csakhogy az egyszemélyes perében győzhesse erővel.
A költői küzdelem legelőbb játékos formát öltött; levenni a képet a versről, mint tejszínt a tejről; kihajtani a nagy versgallért; bizonyos számú szótaggal összefoglalni a reményt. Az, hogy igyekezett felépíteni „valami lelkiismereti hiányt”, és szégyenpírt keresett a jövendő arcra, sejtette, készül valami homályos feladatra. Ezért is különböztetett már ekkor, a Halántékdob darabjaiban, szociális érzékenységre vallón, a „kisikló életeket” vivő versek, „írógép-vonatok”, valamint a „semmi szigonyát / a banális nagyhalon” átverő „konkrétvers”-ek és „szövegek” között. Aligha követte volna el a Nagy László fogalmazta valóságos vétket, aligha akarta a megszokotthoz idomítani a költészet új törekvéseit, amikor — főként a Földi pörökben — össztűz alá vette őket. Ki maga is sűrűn élt a tipográfiai, vizuális kiemelés lehetőségeivel, szívesen szótördelt és rögtönzött, azt tudta a hazai modern kísérletezések legnagyobb bajának, hogy a „semmi tündöklő árnyalatait” akarják „k(-iá-)rusítani”, s az „ún. nyelvkritikus költészet” sem egyéb a „mellényelvelés finanszírozott nyelvé”-nél, s hogy az itthoni „neoneo” líra nem tesz mást, mint a „többféle megnemközelítés látványos eszközeivel kussol a lényegről”, nem teljesíti a Végel László megfogalmazta parancsot, nem nyugtalanít a nyugtalanságban. A költői szó pontosan azt hiányolja tehát, amit Domokos Mátyás úgy fogalmazott meg, hogy a „posztmodern labirintusai — Minotaurusok nélkül” valók, „valódi kockázatok és veszélyek nélkül zakatolhatnak a nagyon-nagyon neo-nouveau avantgárd Disneylandjának ártatlan szellemvasútjai”. Velük nem vállal közösséget Nagy Gáspár, tőlük különíti el magát. Hiába siet aztán romantikus lelkesültséggel egy közösségbe vonni az „í- / rogató” embereket, hogy ők azok, akik „bomlaszt- / ják és nem építik amit a nem-deviánsak su- / gárzó hittel és jellemmel magasra tornyol- / nak”, az egység megképzésére nincs remény. Deviánsak és nem deviánsak oppozíciójából nem épülhetnek azonos célok, nem szerveződhetnek közös értékek. A költők táborában ott az egyik csoport, amelyik a „nyelvével nyal”, s ott a másik, akinek a verse viszont „szélben áll [. ..] és szemben”.
A Kibiztosított beszéd és a válogatott kötet új verseket tartalmazó ciklusának a tanúsága szerint az újabb Nagy Gáspárnak nem remeg már a tolla, de ítél, nagyon is. „Apologéták a köbön”, „roppant-gerincű fiúk”, „bizantin”-fiúk — szólnak a pamfletbe illő szakaszok, valódi ítéletmondatok az árulásban verhetetlen társakról. Mind megválogatatlanabbak, nyersebbek, köznapibbak — s nem költőiek: „é- / pül- / nek kis takony-romok”; „Mint vastag bőrű mocsári állatocskák / fújtatnak és sütkéreznek a jelenben […] panaszosan bőgnek olykor”. Az utóbbi idézet helye, az Egy vizsgálat szerény gyanúja című vers dátumozása — 1984—1986 — a két, országos vizsgálat alá vetett vers megjelenésének idejét jelöli. Tanúsítván: amikor ráébredt, hogy támaszkereső mozdulatával hiába fordul a társadalmi állapotokra vétót mondó költői hagyományok felé, akkor arra is rájött, hogy csak a képzeletében kelhetnek életre azok a társak, akik „elviselhetetlenül egyszerű kérdőjeleket / rajzolnak a levegőre” s „tiltott szavakkal hálnak naponta”.
Társtalanul, támasztalanul két megoldással vetett számot. „Tervszerűen elhagyhatónak” látva magát, a „szótalanságban” kezdett hinni, a nyelvből való emigrálás foglalkoztatta; az, hogy a „hangzásoknak háttal” fel kell függesztenie a költői létet. A rimbaudi mellett a másik út a „most már egyedül” öntudatával erősített volt. Az egyszemélyes per végigvívásának akaratáig vitte el. „Türelmem / mint / évelő gyomnövény / kiirthatatlan / tollamba fulladt / fekete tintám / kiírhatatlan / ezért / lehetőség szerint / a lehetetlent / és tüstént / a halhatatlant / végtére is / a nevezhetetlent / és szükségképpen / a mondhatatlant” írta tovább a Panaszfalra.
A fiú naplójából ezért válhatott annak a fiatalembernek a lírai történetévé, aki annyiszor és már-már monomániás gépiességgel a ,,fiúk”-hoz való viszonyában határozta meg önmagát. Mint több, ez idő tájt született műnek, ennek a fókuszában is a történelem és a társadalom egyetlen pillanata, eseménye helyett a személyes élet eseménysora, az egyéni lét krízishelyzete áll. A címbeli fiú az Öröknyár.. ., a korábbi vers körül — Hubay Miklós minősítését használva — mint „bökvers körül támasztott vihar”-t az emberi-költői sors megrázó élményeként éli meg.
„Térdben elkaszabolt”-nak, „csupa kisbetűs / közlegény”-nek tudta magát más versek lírai hőse is. A mind szubjektívabb önkifejezés lehetőségeivel két, egymással szorosan összefüggő módon kísérletezett. Egyrészt összezsugorította a teret s az időt, elhalványítva az itt és mostra utaló vonásokat. Paradox módon ennek az időtlenítő-egyetemesítő, a mindennapi esetlegességeket az aktualitások fölé emelő szándéknak a jele a mitikus, biblikus motívumok használata is. Különösen feltűnő — és a versbírák emellett teljesen érzéketlenül mentek el —, ahogy az ismert Júdás-motívumot többször elővette, mint egy kristályosodási pont köré sűrítve az idézeteket és parafrázisokat.
Az indulástól kezdve észrevehető volt: a tárgyak és a lírai személy viszonylataira, az objektív valóságra utaló szavak szaporodásával egyenes arányban csökkennek a bibliai allúziók. Vagyis Nagy Gáspár pályáján épp a fordítottja történik annak, amit a politikai vizsgálók hittek: a Koronatűz után a szakrális-bibliás nyelv mind inkább szekularizálódott és profanizálódott, hogy talán a Földi pörökben eljusson odáig, az érzelmi semlegesség állapotáig, amely nem restell áhítatból blaszfémiába csapni át, vulgarizálni. Miközben az első kötet kérdését — „Ez lenne Bethlehem?” a másodiknak pontosan ugyanazon a helyén az „El kell érnünk Betlehembe!” felszólítására cserélte föl, maradt valami változatlan: a „Júdások bőezüstje” már a Koronatűzben is „riadót” csörgött, hogy majd a Halántékdob pergésétől elnyomva a Földi pörök mutassa meg ismét az „árulás színezüstjeit”. A Kibiztosított beszéd aztán hírül vitte a „ravasz / szólamokba szédült fényes árulás”-t, hírül, hogy „Jézus és Júdás / egyazon szívbe itt könnyen belefér”, továbbá, hogy a „júdások” gyanútlanul serdülnek föl. Okkal lehetett félni, hogy Utassy József gyűjteményes kötete, a Júdás-idő végleg kifakítja ezt a toposzt. Az viszont nem okozhatott aggályt, hogy a motívumhasználó a politikai sandaság gyanújába keveri magát. Nagy Gáspár annál kevésbé tarthatott a hatalom érzékenységétől, mivelhogy az ugyanerre a motívumra épülő verse, az És egy se … (Alföld, 1986/3) visszhangtalan maradt.
„Szavaikat / becsomagolják / begöngyölik / színezüstözött / harminc rétegű / fóliába” — indult ez a vulgáris szocializmusképzettel, a kommunizmust mint elérendő állapotot tételező dogmatikus felfogással vitázó költemény. A fiú naplójából ugyancsak versindító helyzetben szerepelteti a bibliai motívumot, s ha amott a tárgyi világ „fóliája” szolgált a költői rekvizitum frissítésére, akkor itt a növényi világ ezüstnyárfájára várt ugyanez a szerep. A művészi szféra „teremtett világa” törvényeinek semmibevevésével lehetett csak fóliarétegek, illetve a fa évgyűrűinek számából az 1956-tól 1986-ig terjedő időt „kiolvasni”. A leghangsúlyosabb helyen, a vers tengelyében áll az a metafora, a „maszkabál”-é, amelyik kizárja, hogy az álarcos mulatság, az alakoskodó színjáték metaforájába 1956-ot helyezte volna a költő. Ez a bál az Öröknyár… körül állt; az arról a versről folyt tárgyalás-, vizsgálatsorozat az indítóélmény.
Művön kívüli szempont, hogy a „bökvers”, a históriás ének fogadtatása mennyire indokolta ezt a beállítást. A fiú naplójából szerves építése, belső logikája szubjektíve hitelesíti a képhasználatot. Mert a történeti igazság keresése közben emberi hitványságokra lelt a lírai én. Ezért szégyelli önnön hiszékenységét, vakságát. Nem tudja, „hogyan viselem tartósan a szégyent”, a cserbenhagyott ember szégyenét, azt, hogy barátai „fele-Barátai” lettek. A hős nem a történelmi perben foglal állást. A vers perében felsorakozott tanúk maszkabálja undorítja. A „gyávaság”, a „rémület hókuszpókuszai”, a „szegényes alkuvások” „vénei-ifjai”, a fölösleges morgó, „ideológiamentes csontokon” edződött „független kutyák” — az emberi nemnek olyan tenyészete, sőt preparátuma látszik, amelynek a puszta mutatványa zaklatottá teszi a lírai ént. E zaklatott, nyugvó pontját nem lelő lelkiállapot hiteles érzékeltetője a versbeszéd csapongása, az ún. önmegszólító verstípusból a vallomásosba váltás, az egyes második személynek („eljönnek ablakod alá”, „csupán el kéne hinned” stb.) az egyes elsővel való váltakozása („nem tudom még” stb.). A fiú naplójából végül is ennek a zaklatott állapotnak, a „másképp — másért — másért — másképp” ismétléseivel is nyomatékosított változtatási kényszernek a költeménye. Kifejező a cím: a gyermekien naiv fiúnak a csalódottságtörténete és válságrögzítő beszámolója, intésül, tanulságul magamagának szánt feljegyzése: naplója. Az a fiú vall benne, aki kora helyett — kortársaiban csalódott iszonyatosan.
Az új versek ciklusa, a Tékozlók imája ennek a csalódottságnak a hangján szól tovább, annál kedvetlenebbül, minél nagyobb az „okossá transzformált barátaim behódolási / kedve”, az önnön „üdvösségükért” konspirálók igyekezete. Habár a Tékozlók imája a „júdásfa-ERDŐ homályát” és a maszkabállal egyjelentésű „nagy majális” gajdolását megtapasztaló lírai én összegző költeménye, ez a periódus mégsem a költői betakarítás ideje. Az erőgyűjtésé és a megújulásé inkább. Ezért túl átlátszóak, együgyűek olykor az allegóriák, például a sípjával régóta árnyékot követő öregről; ezért koptak el a „meggyöngült irányító-torony” vagy az „ejtőernyősök” szóképei. Az talán nem a költői invenció gyöngülésének a jele volna, hogy az üde, szellemes szerelmi versek tegnapi írója ma a „gyönyör testhorgolású sorain” „végigrohanva” legbelül egy „rejtező közhely”-re lel, rezignációval véve tudomásul, hogy „az egyik / akár a másik / a harmadik” – az viszont már a művészi találékonyság dolga is, hogy ismét a „derék önszervezők”-nek és újra a „semmi-horgoló poszt-osok”-nak veselkedik nekik. „A nyelv már nem ad világot, / a világ ad bábeli nyelvzsarnokokat, szóterroristákat”?
Annyi vizsgálat, annyi fecsegés, annyi külső feszültség után a legendák homályából kibontakozva, pályája politikai-ideológiai izgalmai után lecsendesedve Nagy Gáspár talán a belső csend idejéhez, a pamfletek, glosszák után talán az elégiák csöndességéhez érkezett el, talán a posztmodern affinitáshoz tért vissza.
Márkus Béla
Tiszatáj, 1990. 10. sz. p. 44-52.