Nagy Gáspár jelentős költő lett, mert verseinek hatóereje megmozgatta nemcsak a nyolcvanas évek politikai-közéleti állóvizét, hanem a lelkeket is. Elhíresült verseit, tetszettek bár vagy nem tetszettek, egyrészről szenvedélyes egyetértés, másrészről dühös elutasítás fogadta.
Egybegyűjtött versei, amelyeket 50. születésnapja alkalmából 532 oldalon vonultat fel a debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó, nem csupán olyan tollforgatónak mutatja, aki szókimondó bátorságával érdekessé tudta tenni magát. Ez sem kevés pedig: Illyés Gyula szavával mondva, számos verse közüggyé vált. De az látható, hogy mestere a tollnak. Igaz, kissé rendhagyó módon: a szónak nem olyan értelmében formaművész, mint gyakran emlegetett mesterei közül Illyés, Dsida, Weöres, Jékely, Nagy László, Kormos vagy Székely János.
Verseinek fő eleme „tartalmi” természetű, és ezúttal nem én választom el a tartalomtól a formát. Éppenhogy formai következménye van a tartalom szigorú elsődlegességének: a kötetlenség, a költői szabadság és a szabad vers mintha a gondolkodói értelemben vett szabadságértelmezésből fakadna, mely átsugárzik a versírásra. Nem teljességgel indokoltan ingerült gesztusai a „virtuóz” pályatársakkal szemben megerősít ebben az értelmezésben. (A virtuozitás is erény.)
Van azonban, amivel kárpótol azért, hogy egyetlen szabályos szonett, disztichon, szapphikum vagy ballada sem található kötetében, és Balassi-strófában írt verse is kevesebb ritmus- és rímbeli kötést hajlandó elviselni a mintaadó klasszikusnál. Kárpótol egyrészt az értelemszerűen tagoló ritmus, mely prózaverseinek is költői ritmust ad (ez nem kevesebb, mint az anyanyelv ihletése), másrészt az ötlet: verseinek túlnyomó része valamilyen nyelvi vagy gondolati ötletre, szójátékra, termékeny kétértelműségre, paradoxonra, vagy oximoronra épül. Így pedig elejét veszi annak, hogy vulgarizálja a költészet fogalmával összekötött szabadságfogalmat, így a versek helytállnak magukért nem pusztán a közéleti felszólamlás, de a művészi érvényesség megméretésében is.
Kötetcímet ritkán mérlegelünk: alig több az rendszerint, mint „áruvédjegy”. A Szabadrabok cím kivétel: már önmagában versértékű gondolatot hordoz. Hamvas Béla írja Az Alföld géniusza című esszéjében, hogy a Kárpát-medence síkságán élő magyar költő hagyományosan szegénylegény. „A szegénylegény (léte) társadalmonkívüliség, ez a sajátos egzisztenciája, akihez képest mindenki más, aki letelepedett és megállapodott, árulónak látszik.” Ha ezt a végletekig kiélezett szabályt a lényegénél ragadjuk meg, akkor átérezhetjük igazságát. Nagy Gáspárra mindenképpen érvényesnek tetszik: hozzá képest úgyszólván mindnyájan „szabadrabok” vagyunk, pedig ő sem elégedett azzal a szabadsággal, amelyet kiharcolt magának.
Felületes ítélkezők politikai költőnek vélik, aminek van némi alapja, mivel műveinek gyakran volt politikai éle, üzenete és egész irodalmi életünkre kiható személyes retorziója. Én sokkal inkább mégis moralistának tartom. Tételemet azon verseinek talapzatán helyezem el, amelyek Szophoklész tragédiájára, az Antigonéra utalnak. Ilyen például A valóság égető nyelve, mely a tragédia negatív hősét, Kreont idézi, vagy Az Antigonét fordító Ratkó József, amely a klasszikus mű legjobb és legkorszerűbb hazai adaptációjának méltatlan sorsához fűzi gondolatait.
Máris eljutottunk legnagyobb visszhangot keltő (pedig nem épp a legjobban megírt) verseihez: a két Nagy Imre-vershez, amelyek megjelenése annak idején két vidéki folyóirat betiltását vonta maga után. Nagy Gáspár nemcsak ebben a két groteszk módon célozgató, maliciózusan kétértelmű, a cenzúrát inkább ugrató és provokáló, mint félrevezetni akaró versében hozta szóba azt, amiről beszélni tiltva volt: az ötvenhatos forradalom fájó és begyógyulni nem akaró sebéről, Nagy Imre haláláról és embertelen módjáról. Költészetében ezt járta körül már a legkorábbi verseiben; ő maga mondja, hogy a hatvannyolcas prágai bevonulás szégyenélménye bírta rá a költésre.
Hogy mennyivel fontosabbnak tartja az aktuálpolitikai vagy ideológiai vitáknál az etika súlyosabb kérdéseit, azt éppen az Antigoné-értelmezése, illetve adaptáló eljárásmódja szemlélteti. Szophoklész hajlíthatatlan jellemű hősnőjét egyetlen szempont vezérli, melyért életéről és szerelmi boldogságáról is habozás nélkül kész lemondani: az, hogy a városra fegyverrel támadó bátyját az isteneknek tetszőn temessék el. Így kerül szembe a lány Kreonnal, a város zsarnoki urával, és így lesz az igaz ügy mártírja.
Antigonét nem érdekli, hogy bátyja milyen ügyet képviselt, neki volt-e igaza, mikor a várost megtámadta. Csakis azért harcol, hogy meg ne sérüljön az isteni törvény: a holtak lelke addig nem nyughat, míg tisztességgel el nem temetik földi maradványaikat.
A párhuzam számomra egyértelmű. Nagy Gáspárt nem az érdekli, hogy Nagy Imre milyen eszmét követett, csupán az, hogy az idegen hódítókkal szembeszállva méltatlan és az isteni törvényt lábbal tipró büntetést kapott: törvénytelenül kivégezték, majd arccal a földnek, mésszel leöntve, a végső tiszteletadás szertartása nélkül kaparták el.
Nagy Gáspár természetesen a hazafit is gyászolja Nagy Imrében, a népéért, nemzetéért, országáért végső leheletéig kiálló vértanút. De az elvei már nem foglalkoztatják. Elsiklik afölött, hogy személyével és a magyar szabadsággal együtt egy olyan eszmét is megsemmisítettek, amely egy egész emberiségkorszak végleges eltemetésének tetszik föl előttem: a szocialista demokráciát kaparták el vele, most már a magzatelhajtás értelmében is mondva.
A gyász nagyságából és a kiállás értékéből ez nem von le semmit, ahogy Antigonét sem szokás felülbírálni Eteoklész vagy Polüneikész nevében. Csupán a magam értelmezését is mellé kívántam tenni Nagy Gáspár felfogásának, jelezve, hogy mély egyetértésem nem maradéktalan.
Tartozom azzal, hogy még elmondjam: a halál gondolata különös dimenzióba helyezve tűnik föl Nagy Gáspár költészetében. Nem találkoztam még ennyire apára, sőt apákra utalt költővel: költőelődei, mesterei, pályakezdő korának nagyszívű út-egyengetői Nagy Imre és Bibó István szellemével együtt már-már a vallásos értelemben vett Atya érzetét keltik benne. Tisztelem ezért. A homéroszi himnuszok szóltak ennyi rajongással az istenekről. Nagy korszak alkonyatával kelt föl Nagy Gáspár esthajnalcsillaga vagy inkább holdja: Kormos, Rónay, Nagy László, Jékely, Pilinszky, Illyés, Vas István lemenő napjának visszfénye ragyog föl verseiben. (Talán pályatársa, Pintér Lajos versei mutatnak ezzel rokon vonásokat.)
Jó érzéssel mondhatom, hogy a nyolcvanas évek vége óta is rátalált a közügynek nevezhető, reászabott költői feladatra. Arra, hogy szóvá tegye az értelmetlen ellenségeskedés, gyűlölködés viszolyogtató jelenségeit, és ő maga szennyezetlen kézzel, bár önmagát a sárdobálásnak kitéve álljon a helyén.
Alföldy Jenő
Új Könyvpiac, 1999. október p. 7.