Több kedves olvasónak feltűnt, hogy Nagy Gáspár (Innen is jobbulást kívánunk a költőnek, lapunk kedves szerzőjének és barátjának!) prózai-publicisztikai köteteiről írt bírálatom (Életünk, 2006. 4.) végén néhány hevenyészett bekezdésben térek csak ki két hallatlanul fontos, mondhatjuk, újra fontossá vált irodalomtörténeti és irodalomelméleti kérdésre; a népiesség és a politikai líra létjogosultságának dilemmájára a mai irodalomban. Részletes kifejtésre most sem vállalkozhatom, hiszen a jelenkori népiesség jelenségvilága szinte egyáltalán nincs feltárva (eltekintve – mondjuk – Jánosi Zoltán remek tanulmányaitól, vagy a De mi a népiesség… című tavalyi tanulmánykötet némely darabjától), a politikai lírára nézvést pedig elég annyit mondani, hogy az utolsó „érdembeli” fejtegetés Lukács Györgyé 1945-ből. Egyébként ebben a Pártköltészet című dolgozatban írja le a később vádponttá emelődött mondatot, ami ráadásul még igaz is, jelesül: „a pártköltő sohase vezér vagy sorkatona, hanem mindig partizán”. (S innen idézhetünk egy mondatot annak illusztrálására, hogy milyen az, ha Lukács lírai szárnyalásba fog: „Ha a pártköltő igazi költő, úgy lírájában … az átélő szubjektum … a társadalomban élő emberek között cselekvő, látó és harcoló ember, csak éppen a világ, mely a költő szubjektivitásában összpontosul, egyszerre és elválaszthatatlanul mutatja a történelem évszázados áradatát és a Ma szikláját, melyet annak hullámai e pillanatban ostromolnak.” Részben talán még ez is igaz…)
Elöljáróban mindehhez még hozzátehetjük azt, hogy mind a népiesség, mind a politikai költészet régmúltjának is csak egy-egy fejezetét dolgozta ki az irodalomtörténet. Legalább érintőlegesen, legalább néhány „detail” emlékezetbe idézésével azért érdemes mégis kitérni ezekre a kérdésekre, mert egész kritikai közéletünket meghatározzák az idevonatkozó álláspontok – nem túlzás azt állítani, hogy a „szekértáborokhoz” való tartozás alapvető „tesztkérdéseiről” van szó.
1. Ami a népiességet illeti…
…közkeletű az a felfogás, amely a népiesség-népiség létjogát azért vonja kétségbe, mert Magyarországon az 1960-as években lényegében megszűnt a hagyományos paraszti osztály, a hagyományos falusi létmód – és szinte minden (életforma, családi viszonyok, rítusok stb.), ami ide tartozik. Ám, tehetjük fel a kérdést, miért ne lehetne, akár nosztalgikus, akár morális felhívó jelleggel olyan szociális kérdésekről és ügyekről írni amelyek a múltnak voltak tartozékai? Ahogy a romantika majd az „echt” polgári praeraffaelitizmus konstruált és rekonstruált középkori világot, vagy ahogy – ugorjunk egy nagyot – a zsidóság álmai és emlékezete manapság újrateremt egy olyan világot, amely, mint szociológikum kifutásában vagy „következményeiben” már nem nagyon „érhető tetten”. Mindenesetre ez a tagadó álláspont elég erős volt ahhoz, hogy a „hivatalos irodalomtörténet” – mert bizony ma is van ilyen! – a népiesség történetét az 1930-as években befejezettnek nyilvánítsa, hogy a háború utáni költészet egyik meghatározó ágát Petőfi és Arany naiv imitálásaként fogja fel, hogy végül Nagy László „korszerűtlenségén” édelegve hirdessen circumdederuntot. Azután – a legutóbbi félszázadban?
Több költői generáció és nem egy olyan költői-írói csoportosulás lépett föl, amely tematikájában és szociális indulatában a hagyományos magyar népiesség megújítójaként határozta meg önmagát, pontosan tudván azt, hogy pl. olyasfajta zsánerköltészetre, amelyre Petőfi és Arany mutattak halhatatlan példákat derűsebb napjaikban, vagy Erdélyiék és Illyésék a húszas évektől, nemkülönben Juhász Ferenc és társai az 1945-ös földosztás mámorában, hát ilyenekre valóban nincs mód. De a népiességnek nem is ez, nem a lírai-etnográfiai tudósítás a lényege, noha a – kedélyesebb vagy tragikus – híradás egy ismeretlen társadalmi rétegről, mellőzhetetlen velejárója volt. A népiesség annak az ihletettségnek a művészi ideológiája, amely egy „kétosztatú” társadalomban az alul lévőket, tehát egy agrárországban a jobbágyságot, majd a parasztságot jelöli meg az egész nemzet reprezentációjaként. Egyrészt egyenlőségelvű „népbarátságból”, másrészt azért, és ez majd később, a polgárosultabb időben fog erőteljes hangot kapni, az a meggyőződésük, hogy csak a „föld”, a tulajdonolt föld az, ami garancia az ősi közösségi és hitbéli értékek megtartására. „Ott” található érintetlenül az erkölcs és a mitikus hagyomány. „Ott” lappang – kitaszítottan és megvetetten, mint a népmesék csonttá éheztetett csodatáltosa az istálló sarkában – a nemzet őrlelke. Az igazi magyar a magyar paraszt, aki olyan, mint egy magyar úr, és a magyar úr, aki felszabadultabb kedvében és lelke legmélyén olyan, mint a paraszt. Mindez természetesen – bár paradox módon – együtt jár bizonyos baloldalisággal és ugyanakkor bizonyos konzervativizmussal. Hol ez, mikor az a hangsúlyosabb.
Milyen költői (és emberi) utak nyíltak Nagy Gáspárék előtt akkor, amidőn saját szemükkel kellett megtapasztalniuk egy sokszázados társadalmi szerkezet végső (tudatosan és galádul siettetett) szétomlását? Nagy Gáspár egész verses és próza életműve példa lehet erre, de ugyanígy a kései Illyéséké, majd a Csoóriéké, a Ratkóéké és a Buda Ferencéké, majd a Kiss Annáéké és az Utassyéké. Emlékidézés és forma-emlékeztetők, népies ornamentika és mitologizálás, tragikumtudat és irónia, dac és nosztalgia és természetmámor, átok és ima és historizálás – s még sorolhatnánk az „újnépies” lírai irányok jellemzőit. (Kinél-kinél feltűnően erősíti ezt az ars poeticus elkötelezettséget az, hogy a hetvenes-nyolcvanas évektől egyre közismertebbekké váltak az utódállamok magyar irodalmai. A bezártsága, elszigeteltsége folytán sokkal konzervatívabb tudatállapotú Székelyföld költőjét pl. a népközelség nem ornamentikus képeskönyvvel kínálja meg, és ez a tér számára nem is a kultúrantropológiai vonaglások posztmodern színpada, hanem valami mélyebb és természetesebb ajándéka és átka a sorsnak. Sütő vagy Kányádi vagy Farkas Árpád népszerűségét mivel (mással) magyarázhatjuk, mint ezzel a beágyazottsággal?)
Mindennek tudatában sem lepődünk meg amikor azt olvassuk Nagy Gáspártól, hogy „én faluról jöttem, de nem tartom magamat a népi költészet valamilyen folytatójának…”, ám így folytatja a mondatot, költői öndefinícióját: „s már elég régóta a flaszteren élek, ennek ellenére sem urbánus, sem polgári költő nem vagyok.” Azért korrekt ez az önkép, mert ma valóban nem lehet egy művészt társadalmi hovatartozása alapján karakterizálni, de hibáztatni sem azért, ha – mint sokak mellett Nagy Gáspár is – nem kíván elszakadni attól, ahonnan és abból, amiből való.
Mert ez a vállalás a „lentről jövőknél”, a nem városi életformákba születetteknél, ezeknek a legjobbjainál nemzeti méretekben tágul ki, így nyervén el az aktualitás históriai dimenziókat. A népiesség ugyanúgy magyarságot jelent ma, mint jelentett a mozgalom preromantikus kezdeteinél – mutatis mutandis, nyilvánvalóan. Számtalan példa hozható erre az elkötelezettségre Nagy Gáspár mindennemű írásaiból, idézzünk két rövidebb szakaszt, ráadásul olyanokat, amelyek nem közvetlenül önvallomások. Az egyik egy idézet valamelyik dolgozatában a székelyudvarhelyi Magyar Lajostól, a Kőrösi Csoma naplójából: „Akit feldob magából a nép, / az nevében akarjon nagyot / kit érdekelne Bokharában, / hogy székely magyar vagyok.” A másikat Illyés – és a maga „botrányversei” – kapcsán írja le: „egy versnek a beágyazottsága, megformáltsága szinkronban van a nemzet lelkületével. Vagyis azzal, amit a nép hallani akar, és ki szeretne mondani.” (Persze, hogy mit értsünk ma a „nép” szó alatt, hogy van-e még egyáltalán „nemzet”, hogy a nép megszólítható-e, hogy miféle költői szerepek autentikusak az újabb időkben, hogy a népiesség által kidolgozott lírai képzetvilág elmélyíthető és „aktualizálható-e” pl. a mítoszok másfajta nyelvével stb., stb. – erről lehet és kell vitatkozni, de az ebbe a költő vonulatba tartozók teljesítményét semmi nem indokolja, hogy kiiktassuk az ú.n. „irodalmi kánonból”.) Már csak azért sem, mert…
2. … ha a politikai költészet…
.. .szereplehetőségeit próbáljuk ma átgondolni, meg kell kockáztatnunk azt a kettős állítást, hogy egyrészt: semmiféle teória és semmiféle történelmi fejlemény nem indokolja ennek a lírafajtának a megszűnését, másrészt: a politikai költészet legjobb darabjai annak a népi-nemzeti elkötelezettségnek a továbbélését bizonyítják, amelyet a teljes magyar líratörténet hitelesít. Hogy a szívünknek Lukács Györgynél kedvesebb elméletírót idézzünk, álljon itt Arany László pár bevezető mondata, akadémiai székfoglaló beszédéből (A magyar politikai költészetről, 1873.): ,,Szándékom vázlatosan föltüntetni: mily pontokon érintkezett hazai költészetünk a nemzet politikai történelmével, miben hatottak eszméik egymásra, s miként fejlődtek e hatás alatt költőink. De a föladattal egyszerre előttem áll a magyar költészetnek csaknem egész története, mert ebben a hazafiság eszméje s a nemzet érzelmeinek kifejezése többnyire uralkodó hang volt.” Ezzel szemben viszont az áll, hogy mivel a fő gond és cél az ország megmentése, költészetünk és politikánk ,,ritkán érezhette magát oly erősnek, hogy az egész emberiségre kiható általános europai mozgalmak árjára bocsátkozzék. A művelt világot beharsogó koreszméknek a mi költészetünkben ritkán és kevés visszhangja van…” Ennél a helyzetértékelésnél tud-e valaki különbet, mélyebbet, pontosabbat és választékosabbat ma, amikor a szellemi élet minden diskurzusa mögött lényegében egy – sok esetben – szűkös felfogású, kérlelhetetlen ,,szabadelvű” világmagyarázat és egy – nem ritkán – csőlátásra hajlamos, avittas lózungokkal élő ,,patriotizmus” feszül egymásnak? (Csak a szóhasználat változott az elmúlt két évszázadban: mily jó volna, hogyha ,,haza” és ,,haladás” eszméje inkább kiegészitené, mint kizárná egymást – sóhajtottak a reformkorban, ma sorsunk jobbrafordulását attól várjuk, hogy a ,,globalitás” valahogy kompromisszumot kössön a ,,regionalitással”.)
A népiség-népiesség tehát ma nemzeti és demokrata elkötelezettségként keresi a maga poétikai és stiláris kereteit: a ,,népiesnek” címkézett Nagy Gáspár elhíresült ’56-os politikai versei – amelyek alighanem elsőként törték át az ú. n. első és második nyilvánosság közti válaszfalat a nyolcvanas évek közepén – semmiféle értelemben nem köthetők a népies lírai formavilághoz, amiként az ,,urbánusnak” mondott Orbán Ottónál kevesen irtak szebb vallomást az 1990-es évek elején A magyar népdalhoz. Ezeknek a verseknek a terepe, mi más is volna, mint maga a politikai költészet.
A legtöbb antológia, amely politikai költeményeink javát szedi össze, ott hordja címében a ,,magyar” jelzőt: A magyar valóság versei (Csanádi Imre összeállítása 1966-ban), A cívódó magyar (versek népről, hazáról, Hegedős Mara gyűjtése, 1985-ben). A magyarokhoz (Magyarság- és istenes versek az Ómagyar Mária-siralomtól Trianonig és napjainkig, Medvigy Endre válogatásában, 2002-ból) stb. Imponáló tematika, s mind okkal-joggal kér helyet a politika szférájában is, nemcsak a poézisében. Ezekre is gondolva lenne érdemes az Arany Laszló utáni ötnegyed évszázad magyar politikai verseit történetileg feltárni – mikor mit értettek rajta, akkor, amikor a versek íródtak, és akkor, amikor évtizedekkel utóbb antológiákba hordták össze őket.
Különös figyelmet kellene ma kapnia a legutóbbi évszázadnak – az első felének azért, mert a kommunista cenzúra utóbb ennek zömét tervszerűen kiiktatta a közgondolkodásból, a másik felének pedig azért, mert bámulatos eszmei skálán szólalt meg, éppen nem függetlenül attól pl., hogy a költő hol élt, hogy a belföldi nyilvánosságon mikor és hogyan lehetett ,,lazítani”. A Sej, a mi lobogónkat... (Jankovich Ferenc) mellett ott van Illyés Egy mondat a zsarnokságról című verse, és ott az ötvenes évek alanyi borzalmai, köztük Zelktől a Hűség és hála éneke, amelyet még 1970-ben is kinyomtattak, ott vannak a ma már nem is teljesen ellenszenves szavalati darabok a kommunista-féle Váci Mihálytól, meg Ladányitól, ott a derék és komoly Benjámin legjobb darabjai (Változat népmesére című 1965-ös verséről mostanában készült elemzés…), Csoóri Che Guevaráról írt verset, Weöres Ho Si Minh emlékének áldozott, ott vannak a Tűztánc antológia szerencsétlen vagy rosszhiszemű alakjai, itt a helye az énekelt daloknak az ú. n. .,polbeat”-től Hobóig, Dinnyésig és Bereményiig, Csengeyig (Cseh Tamásig), és 1956 mindenestől, Cs. Szabó Béla forradalmi verse és ellenforradalmi rímes dolgozata egymás mellett, és az emigráció…, akik nélkül ma már talán nem is beszélnénk ’56-ról, András Sándor …beadványa az ENSZ-hez, Tollas Tibor, Kannás Alajos, a minap elhunyt Major-Zala Lajos, Fáy Ferenc és előbb Márai a Halotti beszéddel, meg a Mennyből az angyallal és persze Faludi György minden mennyiségben… És az utódállamok lírikusai a maguk Bach-korszakos allegóriás modorával…
Bemutathatatlanul gazdag a példatár és felsorolhatatlanul gazdag a névsor. Hát még ha megpróbáljuk felidézni a rendszerváltozást közvetlenül megelőző éveket, meg ami utána következik” (hogy Kemény Zsigmond esszéjére utaljunk, akinek szintén vannak negszívelendő mondatai a politikai költészet létmódjáról az 1850-es években).
A rendszerváltozást megelőzően nemcsak a politikai hevület erősödött fel, de már érezhetők voltak a későbbi politikai és ízléstagolódás jelei, gondolhatunk itt a leghírhedettebb darabra a Jönnek című verselményére. (Sajátos, hogy most az író hatvanadik születésnapja alkalmából a Népszabadság két héten belül kétszer is visszatér erre, az egyik zsurnaliszta bőséggel idézi, a másik így beszél, majd’ húsz év múlva: ,,nehéz megbocsátani, ha valakinek igaza van”…) A lényeg nem ez, hanem – mondjuk és szerintem – egyfelől a szamizdatban megjelent legjava Petri-líra és az Erdélyből kiüldözött Szőcs Géza kéziratokban terjedő költeményei, amelyeket aligha lehetne besorolni aggálytalanul a ,,liberális” vagy a ,,nemzeti” költészet valamelyikébe. Azután jött a végérvényes különválasztódás. Nagy Gáspár és Csoóri és Döbrentei és Tóth Erzsébet meg a többiek ezen az oldalon, Petri és Eörsi és Szilágyi Ákos és mások a másikon. Nemzetvédelem egyfelől, puszta szabadelvűség a másik irányban, az előbbi olykor szánandóan naív, az utóbbi szinte mindig kirekesztő. És igen, a rémesen eldurvuló, elbugrisodó tónus. Olyan költészet mélypontokig, mint ,,Úr Elvtársnők! Úr Elvtársak! / Új Ladykok! Szőrök! / Szentkoronás országházban / Új Pecsenyeőrök!” Vagy ,,Isten, röfröf, család…/ A nemzet, röfröf, a nép”, és ugyanettől a szerzőtől: ,,Wojtila úr, az a gondom, / hogyha Ön hazánkba jön, / költségesebb lesz a kondom”, avagy ,,hej bocskais / pufajkások”, ugyanonnan: ,,egyik nyelvünk / magyarítja – / iskolában / így tanítja ! / másik szól: / népszaporulat! / mintha / tenyésztene nyulat” (2006: babérkoszorúval díjazva). És a költő a változó időben… minő szép szakdolgozat téma volna pl. Eörsi öt évtizedes politikai líráját tematizálni – mit és hogyan fogalmazott meg az ötvenes években, ezeket a verseket hogy értelmezi 2001-ben (Versdokumentumok, magyarázatokkal), hogy illeszkednek ehhez a börtön-versek (,,Nem engedek az ’56-ból”), meg a Gulag-dalok és mondjuk az 1990-es Parlamenti ballada (,,Tengerész Muki négy farkcsolyája / a kormányfő torkán fennakad…”) De az se volna jelentéktelen feladat, ha – mondjuk – valaki végigelemezné Petri ama tematikus csokrát amelyben politikusok haldoklása, halála és temetése a téma: Nagy Imre, Bibó István, Brezsnyev, Antall József… Vagy a Beszélő névtelenjeinek Illyés-gyalázkodásait 2001-ből – éppen az Egy mondatot választván kifigurázandó ,,témaként”…
Ezt a felsorolást csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Azt mindenestre summázhatjuk a politikai költészet (és a ,,népiesség”) helyzetét-jövőjét szkeptikusan szemlélőkkel szemben, hogy a rendszerváltozás után, azaz az elemi szabadságjogok visszaszerzése a polgári rendszer stabilizálása ellenére is van tere a politikai érdekérvényesítés költészetének – nemcsak annak a védelme, amit már elértünk, ha elértünk a rendszerváltoztatással, hanem elsősorban ott, ahova az el- és szétpártosodott politika nem szívesen fordul. Ez a közmorál és a nemzetvédelem. Persze ha ezt a szegény térséget Hegyeshalom és Záhony, Parasapuszta és Lenti között nem ,,le-nem-húzott-wcnyi ország”-nak látjuk, hogy Petri György szép szavával búcsúzzunk.
Alexa Károly
Életünk, 2006. 7-8. sz. p. 138-141.