NAGY GÁSPÁRRÓL, A KÖLTŐRŐL ÉS AZ EMBERRŐL*
„Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – eme szemléleti alapelvek szerint épül Nagy Gáspár költészetének morális és poétikai rendje” – írta a költőről szóló monográfiájában Görömbei András irodalomtörténész. Valóban, ha Nagy Gáspár költészetére gondolunk, egyúttal egy hajlíthatatlan és példázatosan következetes erkölcsi magatartásra is gondolunk. Kivételes jellem volt. Németh László szavával a növényi növekedés természetével teljesedett költészete, s törésmentesen simult egységbe élete és műve.
A Vas megyei Bérbaltaváron módos, művelt, munkaszerető, mélyen hívő, katolikus paraszti nagycsaládban született 1949-ben. Igazi „had”, régi nagycsalád volt az övék. Amikor az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, a nagy társadalomátalakító harc idején sorra estek szét, idegenedtek el a családok, az övék együtt maradt. Ő volt „a legkisebb fiú”, akit elhalmoztak figyelmükkel és szeretetükkel. Innen, a „had”-ból is örökölt őszinte, természetes, alkati figyelem, szeretet és megbecsülés jellemezte Nagy Gáspár emberi kapcsolatait. Aztán pannonhalmi diák lett az elmúlt rendszerben, tehát stigmatizált. A Szent Márton hegyén épült szigorú, alapos tudást és erkölcsi tartást adó iskola, az ország elsőként alapított ezeréves iskolája pedig megerősítette a kötéseket: a nemzet ezeréves és a kereszténység kétezer éves hagyományához való erős kulturális, lelki, erkölcsi hűséget. A bencés gimnáziumi múlt miatt akkoriban a bölcsészkar szóba sem jöhetett, a szombathelyi főiskolára jelentkezett, ahová kiváló eredményei ellenére is csak évhalasztással vették föl.
Első versei a főiskola lapjában jelentek meg. „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek” – 1971-ben, huszonkét esztendősen vetette papírra ars poeticáját, és mint Pilinszky János, ő is elmondhatta: „Amiként kezdtem, végig az maradtam”. A főiskola után Budapestre kerül, a fiatal költőt az Élet és Irodalomban a tüneményes Kormos István mutatja be, s hamarosan mellette dolgozhat a Móra Kiadóban: a Kozmosz könyvek sorozatát gondozza, elsőkötetes pályatársait segíti pályára. Évtizedek óta az ő Dsida-válogatásában jelenik meg először Magyarországon Dsida Jenő kultikus, Psalmus Hungaricus című verse. Tanult Weöres Sándortól, közel érezte magát Pilinszkyhez, de a számára legfontosabb költőnek Jékely Zoltánt, Kormos Istvánt, Nagy Lászlót és Csoóri Sándort nevezte. Első verseskötete, a Koronatűz 1975-ben jelent meg: „mit bánom én, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen e föld” – írta lendülettel, Dózsát idézve, s ím, már e kötetben olvashatjuk klasszikussá vált sorait, életprogramját: „Lefokozott szívűeknek/valami szabadítót mondani”.
Számos versét ajánlotta, később is, egykori mestereknek, megbecsült kortársaknak, barátoknak. E versei (és esszéinek sora) szeretetteljes, játékos köszöntők, tisztelgő főhajtások is, de a magyar irodalmi hagyomány erőteljes vonulatának újra kijelölései, megerősítései is. Balassi Bálinttól, Berzsenyitől, Petőfitől Illyés Gyulán, Sütő Andráson, Kányádi Sándoron át Csoóri Sándorig, Vári Fábián Lászlóig azokat idézte versbe, akik életükkel egybefonódó műveikkel szolgálják a magyar progressziót.
1981-ben, a már országosan ismert és elismert költőt az első viharos, fölemelt fejű ülésen titkos szavazással a Magyar írószövetség Választmányának legfiatalabb tagjává választják. Titkárként a vidéki írószervezetekkel tartja a kapcsolatot. 1984-ben a tatabányai Új Forrás közli az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versét, melyben Nagy Imrére és az ötvenhatos temetetlen mártírokra emlékeztet és a múlt bevallását követeli: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”. A vers megjelenése a hatalom példátlan arroganciáját váltja ki. Két év múlva a szegedi Tiszatáj folyóiratban jelenik meg A Fiú naplójából című újabb ötvenhatos verse, melyben az árulásról és szégyenteljes hallgatásról ír: és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa /…/ …nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent / hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket / és másképp vert a szívem másért pirultam el / másért szorult ökölbe a kezem /…/ de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így / mondhatom: míg a szem él látni kell fele-Barátaim!..” A közlésért a pártvezetés meneszti az amúgy is renitensnek tekintett lap szerkesztőit, hiszen a Tiszatáj rendszeresen közölt határon túli magyar írókat, és teret adott olyan írásoknak, amelyek fölpanaszolták az utódállamokban kisebbségben élő magyarság sorsát. Nagy Gáspár verse országos botránnyá válik, a költőt szilenciumra ítélik. A visszás helyzetben lemond írószövetségi titkári állásáról, de elveihez hű marad. Szent Pált idézi: „Hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan… mert jön idő, amikor… az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az ige hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.”
Rendszerváltó verseknek nevezte monográfusa, Görömbei András irodalomtörténész a költőnek azokat az egykor botrányosnak minősített verseit, melyek ma már méltán számítanak a magyar irodalom kultikus darabjainak. Okkal, hiszen hiába tiltották be írásait a nyolcvanas években, Nagy Gáspár nyilvános és egyértelmű megszólalásai után már hallgatni sem lehetett ugyanúgy, mint előtte. Vallotta, hogy „egy élére állított vers sokat tehet”, s valóban, a történelmi felejtésre, kábaságra, amnéziára ítélt Magyarországon, ahol az ötvenhatos forradalomról és szabadságharcról nyilvánosan csak hazugság hangozhatott el, az ő emlékező versei szólították meg először elemi erővel az országot úgy, hogy a hatalom is beleremegett.
Nem volt kegyeltje a múlt rendszernek. 1988-ban utazott először nyugatra, a titkos szolgák majd két évtizedig követték, figyelték minden mozdulását. Verses életművével szinte azonos terjedelmű, köz-és magánéletébe is beletúró, félezer oldalnyi jelentést gyűjtött össze róla utóbb a Történeti Hivatal.
A nyolcvanas években Nagy Gáspár már az erőteljesen formálódó szellemi népi-nemzeti mozgalom egyik meghatározó alakja. 1985 és ’92 között, a hat év hasztalan próbálkozása után megalakult, az egyetemes magyarság szellemi értékeinek ápolását szolgáló Bethlen Gábor Alapítvány titkári tisztjét tölti be; 1988-tól, a lap alapításától a Hitel folyóirat szerkesztője; indulásától, 2004 pünkösdjétől a Magyar Katolikus Rádió kulturális főszerkesztője.
Költői életművét olyan emlékezetes kötetek jelzik, mint a Földi pörök, a Kibiztosított beszéd, a Tékozlók imája, a Tudom, nagy nyári délután lesz, az Ezredváltó, sűrű évek. Írt gyerekverseket (Áron mondja), jremekmívű kisesszéket (Közelebb az életemhez, Szavak a rengetegből), jelentős prózaírói, műfordítói munkássága is. 2006 karácsonyára a Katolikus Rádió Szabadítót mondani címmel dupla CD-albumot jelentetett meg, amelyen a költő ötvenhat-ötvenhat versét mondja el lemezenként. Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának; életművét számos díjjal, köztük Kossuth- (2000), Arany János- (2005), Magyar Örökség-díjjal (2006) ismerték el; a Balassi Bálint-emlékkard (1999) kitüntetettje.
Nagy Gáspárt az 1968-as tektonikus földmozgás tette érzékennyé a történelem iránt. A Szent István napján az országból Csehszlovákiába dübörgő „testvéri tankok” szégyene ébresztette arra, hogy takargatott, országos, történelmi bűnök terhelik a párthatalmat, hogy tisztázatlan múltunk, temetetlen halottaink vannak. Meg azok az ötvenhatos elemi élményei, melyeket gyermekként élt át: a forradalom vérbefojtásakor kétszázezren menekültek el az országból, sokan az ő nyugat-magyarországi szülőfalujában, az ő házukban kaptak szállást, vacsorát. Hétévesen a menekülő forradalmárokat hallgatja, kilencéves, amikor beleég, hogy szülei, szerettei megsiratják a mártírhalált halt Nagy Imre miniszterelnököt.
Költészetét politikus költészetnek is mondták. Olvasatomban azonban egyetemesebb líra az övé, valójában soha nem politikában, mindig evidenciális értékekben, erkölcsi axiómákban gondolkodott Nagy Gáspár. Következetes volt önmagához, saját erkölcsi normáihoz, amelyek egybeestek a kétezer éves kereszténység, a szülői-paraszti értékrend és a magyar irodalom legnemesebb hagyományának normáival. Ottlik Gézát idézte: „író nem állhat a hatalom napos oldalán. (Még akkor sem, ha az ő oldala.) …Más országnak talán lehet jó írója rossz jellemmel. Mi ehhez kicsi ország vagyunk, úgy látszik. Nálunk, furcsa módon, a jellembeli gyengeség, gyávaság vagy magánéleti »linkség«, enyhe csirkefogóság is áttételessé válik, mállasztani kezdi az írói tehetséget is.” Egy nagy örökség folytatójaként, de alapvetően erkölcsi, mentális önazonossága megőrzéseként szakadt ki belőle a szabadító szó: „dehogyis voltam bátor, csak éppen nem mertem félni” – mondta. A szophoklészi antik tragédia újra elénk tette Antigoné és Iszméné képletét: válasszunk, az istenek vagy a földi hatalmak parancsát követjük-e. Tudtuk Antigoné igazát, mégis Iszménékké lettünk, pedig azt is tudtuk sok gyalázatot megszenvedett XX. századunkból, hogy a hatalom írott joga bármire fölhatalmazást adhat. Nagy Gáspár megmaradt Antigonénak, verseivel, konok következetességével azonban nemcsak a párthatalmat hozta kényelmetlen helyzetbe, hanem – hallgató – írótársait is.
Költészete organikusan épült a századvég és az ezredforduló egyik legjelentősebb költészetévé. Olyan korszakos, szintézist teremtő nagy versek fémjelzik líráját, mint a korai Csak nézem Olga Korbutot, a kései Hullámzó vizeken kereszt című, a nemzeti megmaradást weöresi versbravúrral megéneklő zsoltár-ciklus, az ötvenhatos forradalomnak és hőseinek méltóságteljes emléket állító Október végi tiszta lángok oratorikus rekviem. És sok-sok finoman megmunkált, gyönyörűséges mikrokozmoszára – talán mert közéleti üzeneteire nagyobb figyelmet fordítottunk – még csak ezután fogunk rátalálni. Szüleinek, az őt nevelő keresztanyának, az őt útnak indító tanároknak, a mellette álló barátoknak, a hozzá közel állónak érzett embereknek szentelt, hálás szívvel megrajzolt zsánereire és konfesszióira.
Szokolay Sándor zeneszerző szerint Nagy Gáspár költészetében 1848 és 1956 forradalma együtt van jelen, s ahogy 48 költője Petőfi volt, az 56-os forradalomé Nagy Gáspár. A költő kilencvenes években írt verseiben azonban – noha valóban ötvenhat ügye, a mártírok emlékezete foglalkoztatta élete utolsó pillanatáig, – erőteljes hangsúlyt kap a létbölcseleti sík, a metafizikai érintettség megvallása és az örökölt, nemzeti hagyományok folytathatóságának a gondolatköre is.
Számos erőteljes közéleti verse ellenére Nagy Gáspár nem volt harcos alkat. Ugyan sok keserűség bántotta – a rendszerváltozás után legjobban a határon túli magyarokkal való szolidaritás megtagadásának sebe égette -, de életszerető, szelíd, figyelmes és figyelő ember volt; tarsolyában mindig ott rejtőzött egy-egy jó időben elővett vicc, s finom humoráról tanúskodnak játékos, groteszk versetűdjei is. Ám igaz ember volt és tiszta úton járt, lételveihez mindenkor hű maradt. Talán mert mindig is erős volt a hite, és az ő erős hite az idő múlásával egyre erősödött. Utolsó éveiben – érezhette a Halál Angyalának közelgését – a létmegértésnek Babitsra, Pilinszkyre emlékeztető magasságára jutott: elfogadni a létet és az elmúlást, az életet és a személyes halált, belátni, hogy létünk a nagy egészbe simul bele, s végül minden evilági kudarc, kuszaság után helyreáll a végső erkölcsi/isteni világrend.
Nagy Gáspár költészete a kezdetektől szoros kapcsolatban áll a katolicitással. Eleinte e hagyomány szakrális, liturgikus jelképeinek, szimbólumainak versbe emelésével, majd pedig a katolicitásból kinövő metafizikai kiteljesedéssel, kegyelmi állapotra való rátalálással. Ezen a ponton költészete némiképp dilemma elé állíthatja a „modern” olvasót, hiszen nem az ember Istennel szembeni kételyeit, vívódását állítja versei középpontjába, hanem egy, a transzcendenciába vetett, már birtokolt hitet: számára Isten, metafizikai létezés – axióma. Pannonhalma latinos teologikus katolicitása és a gyermekkor népi vallásosságának öröksége más dimenziók felé nyitotta a költőt, mint a filozófusok istentagadása vagy istenkeresése. Nagy Gáspár tradícióra épülő katolicizmusa bensővé vált, személyes élményként megélt metafizikumként teljesedett ki, s világértelmezése szerint az e hitre épülő metafizikai létszemlélet történelmileg is megerősítést nyert a kereszténység kétezer éves megtartó ereje, a kereszténység kultúrantropológiai szerepe által, amely szorosan összefonódik a magyarság, a nemzet létével, sorsával. Nagy Gáspár az ezer-kétezer esztendőt olykor szinonimaként használja -, okkal, hiszen a magyarság legnagyobb vállalkozása, az állam születése is a kereszténység fölvételéhez kapcsolódik, és a kereszténység honosításával együtt formálódott a nemzet, az állam, a kultúra és a szellemiség.
A metafizikai lét- és sorsértelmezés tehát nem egyszemélyes tudatforma számára, mert e hitben fogant az országépítés is, a kereszténység vállalása pedig egybeforrt a nemzet méltósággal teljes felemelkedésével. Nagy Gáspár soha nem újraértelmezni akarta a nemzeti múltat – verseiben mindenkor a történelmi folyamat ünnepi, szakrális jelentőségére mutat rá. Ez az értéktanúsító jelenlét szemben áll a posztmodern kor értékrelativizmusával, mely gyakorta, cinikusan, kétségbe vonja a múlt valós értékeit, s szemben azzal a félmúlttal, amelyik ideologikusán és intézményesen utasította el az önértékére büszke múlt-tudatot („bűnös nemzet”, „reakciós egyház” stb.). A veszedelmes múltfelejtés ellen úgy tiltakozik, hogy fölerősíti a múltra való emlékezést, és a múlt nagyszerű műveiben való otthonosság örömét fogalmazza meg -, mert minden múltfelejtő, a múlt értékein ironizáló erő ellenére bennünk él múltunk, történelmi, irodalmi örökségünk, sorsunk tudása, s e tudás birtoklása megadhatja nekünk a világban való otthonosság békéjét és örömét.
A kilencvenes években született létbölcseleti verseiben fölerősödik a – már korai műveiben is meglepő gyakorisággal előforduló – halálélmény. A költő számára nem maga a halál a probléma, hanem a meghalás aktusa. A halál nem tragédia, mert a halállal nem abbamarad, lezárul valami, hanem beteljesedik: a keresztény hit szerint a lélek halálakor „hazatér” Teremtőjéhez. Ez a repedésmentes keresztényi hit azonban mélyen, megrendülten emberi vonatkozásban teszi próbára az individuumot. Az a nehezen földolgozható élmény válik verssé, hogy halálával ugyan belesimul a Kreatúra/Mindenség egészébe, de személyes sorsával az ittlét, az egyszeri emberi élet szép és fájdalmas esélye is megszűnik. A meghalás aktusa, az emberi létformából a másik, teljesebb világba való áttűnés lesz a vers tárgya. Szembenéző, várakozó, elégikus vallomásai, konfessziói (Tudom, nagy nyári délután lesz; Amikor vége; Még szeretném elnapolni; H-versek) ezt a leendő élményt, drámai pillanatot járják körül variatív gazdagsággal. Nem önkínzóak s nem lázadók ezek a versek, hanem a metafizikai végtelenség tudásának a belátásai és elfogadásai; Nagy Gáspár hangja éppen ezért nem tragikus, hanem elégikus; sőt az életszerető és a transzcendenciát elfogadó ember dilemmája olykor ironikus, önironikus, játékos, könnyed hangütést is megenged (H(1); H(2); H(3)). Személyes istenhit és statikus istenkép bontakozik ki e kései versekből: Isten „hatóköre” a világegyetem, a Kreatúra egésze, az ember/Én pedig választ. Választ, el tudja-e fogadni e világrendet és e világrendben a maga helyi értékét, s a hierarchiát, mely szerint nem az ember áll a teremtés csúcsán, hanem van fölötte álló akarat és erő, létünk értelme pedig túlmutat az anyagi szubsztancián.
Nagy Gáspár organikusan alakuló, értéktanúsító költészete a századvég és ezredforduló egyik legjelentősebb költészete. Élete a legkiválóbb tragikus magyar költők példája szerint, törésmentesen fonódott egybe műveivel. Kivételes jelleme, hajlíthatatlan erkölcsi következetessége, a világban való egyértelmű, félreérthetetlen és félremagyarázhatatlan jelenléte miatt azonban költészete több, mint „csak” jelentős költészet: verseivel tökéletesen egybesimuló életével visszaadta a szavak hitelét és jelentését, megerősítette az alapvető erkölcsi értékeket és az ember létbe vetett bizalmát, hitét. Bátorítólag üzeni: „a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”
*Utószó a válogatott versekhez.
Pécsi Györgyi
Hitel, 2007. 10. sz. p. 24-29.