Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

“A síri csöndben kövek zuhognak”

NAGY GÁSPÁR ÉS A ZÓNAIDŐ

Nagy Gáspár 1995-ben sajátos kötettel jelentkezett. A Zónaidő abban tért el előző könyveitől, hogy lapjain nem új verseket tett közzé, hanem válogatást nyújtott korábbi műveiből. Ez a válogatás azonban egyedi tematika mentén helyezkedik el. A költő gazdag rétegezettségű lírai világának nem szűkítése ez a kiadvány, hanem nagyon is tudatosan megkomponált egész. Nagy Gáspár ugyanis közép-európai napló alcímmel látta el a gyűjteményt, amelyben a legkorábbi szöveg 1977-es, a legkésőbbi 1993-as keltezésű. A mindösszesen 35 művet kínáló könyv Nagy Gáspár egyik legfontosabb gondolati tájékozódási pontját, a közép-kelet európaiság napjainkbeli kérdéskörét analizálja, jobban mondva a szétszórt opuszokat a kötetbe rendezés gesztusa által emeli az értelmezhetőség fókuszába.

A Zónaidő recepcióját az egyöntetű elismerés hangja uralja. Domokos Mátyás Nagy Gáspárt a „magyar irodalom ethoszának, egyik meghatározó törekvésének tudatos folytatójaként” üdvözli.1 Nagy Gáspárt – mondja – „ugyancsak ez a történelmi zónaidő érlelte költővé, és szinte indulása pillanatától napjainkig változatlanul úgy érzi, hogy éppen az rejti az ő sorsának is a titkát, amiről hallgatnak a kelet-európai zónaidő évszázadainak-évezredeinek a halottai”.2 Domokos Mátyás az Ady-Kodály-Bartók-Németh László-József Attila-Bibó István nevével jelezhető szellemi térben véli elhelyezhetőnek Nagy Gáspár törekvéseit.

Vasy Géza recepciójában kiemeli a Zónaidő tettértékűségét, hiszen „anyagának nemcsak két évtized alatti elkészítése volt politikai állásfoglalás, hanem mostani egybegyűjtése is”.3 Figyelemfelhívásnak tartja, hiszen a költő „nem a félmúlt hamarost bekövetkező befejezettségére kíván utalni a motívumkör nyomatékos felmutatásával, hanem éppen arra mozgósít, hogy ne feledjük, van esély, mindig megmarad »utolsó esélynek a holnap«”.4

A korabeli recepció legösszetettebb elemzését Olasz Sándor írta, aki ismertetésében hangsúlyozza a kötetkompozíció jellegzetességét: nevezetesen azt, hogy a Zónaidő mindenekelőtt olyan műveket tartalmaz, amelyek a közép-európai népek sorsközösségéről vallanak.5 Feltétlen erénynek tartja, hogy Nagy Gáspár költeményeinek „centrumában mindig a teljes személyiség áll, aki közvetlenül fejezi ki önmagát, bármiről beszél is”.6 A nyelvben konstituálódó személyiség szerepének a kanonizált kortárs befogadásban tapasztalható háttérbe szorulása idején Olasz Sándor erénynek tudja azt, hogy a Nagy Gáspár-i „szubjektum változatlanul uralni, használni akarja a nyelvet”.7 Fontos aláhúzni a recenzens azon felismerését, amely szerint Nagy Gáspár szellemi rokonait kivétel nélkül olyan közép-európai költők között találjuk, akik „a megszenvedett műalkotás esztétikáját folytatható örökségnek tartják”.8 Olasz Sándor nemcsak arra figyelmeztet, hogy Nagy Gáspár saját verseire is érvényes mindaz, amit ő a Zbigniew Herbertet fordító Nagy László kései poétikájáról ír, hanem azt is hangsúlyozza: a költő „élményverseiből kifejlődő ontológiai lírájában a játékkal, az iróniával eltakart fájdalom a tragikumnak, az elégiának és a groteszknek olyan ötvözetét hozza létre, amely költészetét azokétól is megkülönbözteti, akik egyébként a legközelebb állnak hozzá”.9

Vekerdi László a föntebb említett három kritika ismeretében megfogalmazott írásának nóvuma a szinkronizáció-deszinkronizáció kérdéskörének fölvetése. Vekerdi szerint „valószínű, hogy ’56 és ’68 szinkronizálta leginkább a »zónaidőt« egész Kelet-Közép-Európában, a zsarnokok idejét csakúgy, mint a prófétákét”.10 E szinkronizáció Nagy Gáspár költői elmélkedését messzemenőkig meghatározta. A 90-es évtized közepére – veszi észre Vekerdi – jócskán deszinkronizálódtak a »zónában« az időt jobban vagy rosszabbul mutató »órák«” – tudniillik akik vagy magas pozícióba jutottak, mint Vaclav Havel, vagy messze kerültek innen, mint Milan Kundera, már nemigen élik elevenen a szép „kelet-európai szolidaritás” álmait.11

Valóban: 1956 és 1968 Nagy Gáspár életének, alkotói eszmélkedésének sarokpontjai. Mint Elek Tibornak egyik interjújában elmondta, 1968-ban, a Párizs felé figyelő fiatalok között, akik közül sokan bevonultak Csehszlovákiába, kezdődött benne, s egész nemzedékében a „totális kiábrándulás abból, hogy itt valamiféle emberarcú szocializmus megvalósítható […] A csehszlovákiai bevonulás után, az ottani reformok leverettetése után kezdtem el foglalkozni szisztematikusan ’56-tal”.12
Egy évvel később, Ménesi Gábornak vallja erről az időszakról: „rádöbbentem a közép-európai lét tragédiájára, megtanultam, hogy figyelnünk kell szomszédainkra, bennem munkálkodott – ha nem is tudatosan – Németh László tejtestvériség-gondolata. Mindenképpen úgy látom, hogy az 1968-as eseményeknek döntő szerepük volt költővé válásomban”.13

Nagy Gáspár teljes életművének átfogó elemzését, így a Zónaidő alapos értelmezését Görömbei András adta 2004-es monográfiájában. A kötet rámutat arra, hogy a költő művészi oeuvre-jének fontos vonulata a közép-európai népek sorsközösségének tudatosítása.14 Hangsúlyozza, hogy Nagy Gáspár a Duna-táj egymásra utalt népeinek azokat a költőit szólította meg, akik a „nemzeteket szembeállító politika szellemi-erkölcsi ellenerőiként” ismert el.15 Görömbei András a Zónaidőt Közép-Kelet-Európa ezredvégi életéről alkotott „döbbenetes dokumentumnak” nevezi,16 a diktatúrák világáról készült „pontos szavú látleletnek” tartja.17 Szerinte Nagy Gáspár azokkal az alkotókkal vállalt szellemi rokonságot, akik eltökélten szembesültek a diktatúrával, zsarnoksággal, ezért bűnhődniük kellett.18 A Zónaidőt „gesztus-értékű műnek” mondja, tanulságtételnek arról, hogy „milyen szeretettel, együttérzéssel lehet érteni és értékelni a más népek kultúrájának értékeit”.19 A monográfus számára fontos láttatni azt, hogy Nagy Gáspár elsősorban azokkal a költőkkel került kapcsolatba, akik – miként ő – vallják, hogy „erkölcs és esztétikum, egyén és közösség sorsa szétválaszthatatlanul összetartozik”.20

A Zónaidő térben és időben történő utazások esszenciáját nyújtja. Az 1968-as eszmélkedés eredményeként fogalmazódott meg Nagy Gáspárban – miként a róla szóló monográfia által is idézett egyik nyilatkozatában elmondta – talán pályatársai hatására is az a gondolat, hogy utazni kell Lengyelországba, Csehszlovákiába.21
A könyv tehát valós és fiktív közép-kelet-európai utazások foglalata. A kötetzáró, Filep Tamásnak adott interjúban Nagy Gáspár részletesen vall ezekről az élményekről. E beszélgetés fontosságát nem véletlenül emelte ki recenziójában Vekerdi László.22 Az alcímében szereplő napló lehetővé teszi azt, hogy a szerkesztés során különböző időben és különböző műfajban keletkezett szövegeket rendeljen egymás mellé, így kerül be a válogatásba költemény, esszé, interjú, kommentár, fülszöveg, jegyzet: vers és próza egyaránt. Az egyes darabok sorrendje nem kronologikus, hanem azok az alkotói logika mentén helyezkednek el. A portréversek, ajánlások-fordítások sorában megidézett szerzők gazdag névsora demonstrálja Nagy Gáspár közép-európai tájékozódását. A kortárs román, litván, szerb, cseh, német, szlovén, vajdasági magyar, lengyel költők-műfordítók közül Czeszłav Míłosz, Zbigniew Herbert és Milan Kundera az, aki legtöbbet jelent számára. E szellemi közelséget mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a Zónaidő Nagy László fordításában közzéteszi Herbert Cogito Úr egyenes testtartása című költeményét, amely mellett szerepelteti A vers érvényessége című, a Cogito Úr testtartásához fűzött 1986-os keltezésű széljegyzetét.23 Az ajánlások, mottók, alcímek, jegyzetek, kiegészítések nem töredezettséget okoznak, hanem a fiktív napló lapozgatásának élményében részesítenek. A napló önmagát reflektálja, amikor szerzője közreadja az egyik legindulatosabb, Követelsz? És tartozol? című, Valaki emlékére (Mérleg-naplómból – 1991) alcímű, eredetileg a Magyar Naplóban megjelent esszéjét.

A Zónaidő cím (látszólagos) egyszerűségében ugyancsak értelmezési problémát jelent. „A zóna övezet, sáv, valamilyen meghatározott tulajdonságú területrész. Tehát azt sugallja a zónaidő, hogy a hely és a kor meghatározza a létidő minőségét és lehetőségeit” – írja Görömbei András.24 Vasy Géza szerint „a zóna: Közép-Európa, s természetesen a zónaidő is ideköt. Elsősorban a jelen, kissé tágabban a 20. század adja a gondolkodásmód idejét, de ezen a tájon aligha kerülhető meg a régebbi múlt”.25 A zónaidő mai természettudományos ismereteink alapján úgy definiálható, mint „egy terület, vagy ország által használt hivatalosan megállapított helyi idő, amely néhány órával (maximum 12 óra) eltérhet a greenwichi középidőtől”.26 A zónaidő „egy kiválasztott meridián mentén húzódó, megadott földrajzi hosszúsági körökkel behatárolt szélességű zónán belül azonos”.27 Ez az azonosság az, ami a közép-európai zónában élő népek történelmi idejét meghatározza, s a költő számára ihletforrásul szolgál.

A zóna főnév azonban Tarkovszkij Sztalkere óta olyan asszociációkat is hordoz, amelyek – a Nagy Gáspár-i műbe történő beleerőltetés direkt szándéka nélkül – termékenynek tűnő képzettársításokra késztet.
A szó evokálja a Sztalker zónájának szimbolikus jelentéskörét. A Sztrugackij-fivérek Piknik az út szélén című regénye nyomán készült film nagy része a tiltott zónában játszódik. Ott, amelyről az a hír járja, hogy van benne egy hely, a Szoba, ahol teljesülnek a kimondott kívánságok. Ide, ehhez a Szobához viszi el a Sztalker az alkotói válságban lévő írót és a tudományában csalódott professzort. A zóna titokzatos hely, amelynek kialakulása bizonytalan, ahol az elpusztult civilizáció romjain botorkálnak a figurák, ahol minden csupa törmelék, hulladék, omlás. Ezen a világvégi, vagy világon kívüli helyen viszi keresztül a mindenből kiábrándult férfiakat a Sztalker. Ő, aki „megátalkodott”, talán őrült, aki kiközösített. Ő, a transzcendentáló. Neve határátlépőt jelent. Ő maga is lepusztult, nyomorult, de hite töretlen.28 Feltétlen. Az út a filmben fizikailag térben előre, voltaképpen azonban befelé irányul. A Sztalker ismeri az utat, ahová a két férfit viszi. Ismeri és romhalmazon keresztül eljuttatja őket a Szobához. Önmagukhoz.29 Kísért az asszociáció, amely szerint a Nagy Gáspár-i könyvben Közép-Európa szellemi rommezőin át a költő vállalná a Sztalker szerepét. Nagy Gáspár költői énjének transzcendens hite kételyek nélkül való.30 Ezért is írhatta ars poeticus érvénnyel a diktatúra szellemsorvasztó, felejtésre kárhoztató viszonyai között, 1988-ban: „A költészetet végül is egy mély emberi találkozásnak, heves párbeszédnek gondolom. Találkozunk önmagunkkal, hogy ítélkezzünk önmagunk felett, s ez belső párbeszéddé fajulhat igazság és hazugság dolgában […] A jó vers kegyelméből a szüntelenül ellenkező, az ellenérzésekkel megvert, a világban rohangáló ember eljuthat a maga damaszkuszi útjáig: beragyogja a szabadság elviselhető fénye”.31

Nagy Gáspár Dán Veronát, Dorin Tudorant, Marin Sorescut, Nichita Stanescut, Czeszłav Míłoszt, Danilo Kišt, Zbigniew Herbertet, Marek Nowakowskit, Bohdan Zadurát, Milan Kunderát, Vaclav Havelt, Volker Braunt, Veno Taufert, Domokos Istvánt, Hajnóczy Pétert meg- és felidéző könyve „keretes” szerkezetű kötet: a nyitó darab, az Állsz a hózuhanyban (amely maga is keretes mű) a József Attila-i Ölni, állni, ülni, halni infinitívusaival szemben a maradni állni lenni imperatívuszát állítja a partizánsötét város egyetlen fénylő utcalámpája fényhengerében álló, önmegszólító verset mormoló költő elé. A Filep Tamás-interjút megelőző, a lírai – és esszéisztikus részt lezáró, Zónaidő című, szintén önmegszólító opusz az alkotással küzdő ént láttatja, aki megérti, versei miért szabadrabok. Az összegyűjtött műveket tartalmazó kötet címéül is választott érzékletes versszót 32 többen is értelmezték: Görömbei András szerint a versek „politikai értelemben is szabadrabok: sokkal többet kimondanak, mint a rab státuszban lehetséges, de mégsem szabadok teljesen az adott zónaidőben, mégis rabok a diktatúra világában”.33

A szabadrabok oximoronból épített hapax legomenonja teljesen aligha verbalizálható nyelvi lelemény, amely a politikai jelentésmező felidézése mellett a nyelvbe zárt gondolat paradox, majdhogynem abszurd voltára is figyelmeztet. Arra, hogy a kimondhatóságnak – az ember nyelvbe-börtönözöttsége következtében – a látszólagos szabadság ellenére alapvető és éppen nyelvi akadályai vannak. Külső és belső erők torlaszolják el a megnevezhetőséget.
A külső és belső ellentmondások között hánykódik az én a korábban idézett Mérleg-naplóban is. A publicisztikai hevületű, a gazság idejét, a szabadelvűség harsogását ironizáló esszé zárlata a kívül-belül antinómiáját idézi meg: „Követelsz? És tartozol? A síri csöndben kövek zuhognak. Távol? Közel? Belül.”34

Nagy Gáspár 2003-as Ezredváltó, sűrű évek című könyvében a közéleti költészeti magatartást gyakran átjárta ez a belülre figyelő, a metafizikai érintettséget megvalló, halálközeli 35 élménykörből sarjadó hang. Őt ismerve, tudjuk azonban, hogy hitéből eredően végességét méltósággal fogadta el. És aztán már csak befelé figyelt

JEGYZETEK

1 Domokos Mátyás: Nagy Gáspár „Zónaidejéről”, amely mindannyiunké. Forrás, 1995/9, 27.
2. U.o.
3. Vasy Géza: Közép-Európa és a költészet. Nagy Gáspár új könyve. Új Forrás, 1995/10, 37.
4. U.o., 40.
5. Olasz Sándor: Zónaidő. Nagy Gáspár „közép-európai naplója”. Életünk, 1995/11, 1054.
6. U.o., 1055.
7. U.o.
8. U.o.
9. U.o., 1056.
10. Vekerdi László: Nagy Gáspár: Zónaidő. Kortárs, 1996/3. 110.
11. U.o., 111.
12. Elek Tibor: Hűen történelmünk és irodalmunk hagyományaihoz. Beszélgetés Nagy Gáspárral. Bárka, 2003/1, 68. Vö., „… elfoglal Közép-Európa, lefoglal a szégyen”. Múlik a jövőnk, Zónaidő, 6.
13. Ménesi Gábor: „Nem voltam bátor, csak nem mertem félni.” Beszélgetés Nagy Gáspárral. Új Forrás, 2004/4. 35.
14. Görömbei András: Nagy Gáspár. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2004. 146.
15. U.o., 147.
16. U.o.
17. U.o.
18. U.o., 148.
19. U.O., 150.
20. U.o., 147.
21. U. o., 145. Az interjúban Nagy Gáspár hozzátette: „Persze, a Zónaidő nemcsak a valóságos, hanem a képzeletbeli utazások könyve is. S talán a reménykedésé, hogy vannak, maradtak és újra nyílhatnak ösvények egymás felé Európának ezen huzatos régiójában”. Osztovics Ágnes: A szép illúziókat nem lehet feladni. Nagy Gáspár Kormos Istvánról és Közép-Európáról. Magyar Nemzet, 1995. június 30. 11. Idézi Görömbei András, i. m., 145.
22. Vekerdi László, i. m., 110.
23. Ágh István: Egy ars poetica megvalósulása. Nagy Gáspárról. Tiszatáj, 2000/8. 92.
24. Görömbei András, i. m., 99.
25. Vasy Géza, i. m., 37.
26. http://hmika.freeweb.hu/lexikon/html/zonaido.htm
27. Magyar Nagylexikon, 18. kötet. Magyar Nagylexikon Kiadó, 2004, 867. Vö.: Révai Nagy Lexikona, 19. kötet. Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1926. 700.
28. www.tarkovszkij.hu/display.php?tablename=mifilm&film_id=7
29. Ma már tudjuk, hogy a zóna főnév a szovjet korszakban meghonosodott jelentésében a lágerek köré vont szabad övezetet jelentette, ahová a lágerlakók már nem léphettek be. „Ebben az értelemben beszéltek egykor a Szovjetunió egész területéről, mint a Nagy Zónáról, vagyis a Gulag-szigetvilág köré vont szabad övezetről, amit csak az különböztet meg a lágertől, hogy oda látogatók nem tehetik be a lábukat.” Kovács András Bálint- Szilágyi Ákos: Tarkovszkij, az orosz film sztalkere. Helikon Kiadó, Bp.,1997. 231-232. A film elemzését lásd u. o. 227-256. A könyv szerint a Sztalker „lelki vezető, közvetítő”, I. m., 230. A szó azok foglalkozását jelenti, „akik megsértik a tilalmakat, átlépik a Zóna határát, és a Zónába vezetik a hitetleneket, boldogtalanokat, kíváncsiakat vagy kétkedőket”. U. o., 236. A filmbeli Szoba „maga Isten vagy a hit csodájában megnyilatkozó isteni erő [.,.] a Zóna ígérete és misztikus értelme […] A Szoba a lélek mélyén meghúzódó igazság tükre […]” U. o., 248.
30. Jánosi Zoltán: „Két part között a hit”. Pilinszky-érintkezések Nagy Gáspár költészetében = J. Z.: Idő és ítélet. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2001. 231-232. Idézi Görömbei András, i. m., 35.
31- Nagy Gáspár: Az emlékezés joga. Tűnődések a költészetről. = N. G.: Zónaidő. Széphalom Könyvműhely, Bp. 1995. 22-23.
32. Gál Ferenc: Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk. Kortárs, 1990/7. 167-168. és Görömbei András, i. m., 99.
33. Görömbei András, u.o.
34. Nagy Gáspár: Követelsz? És tartozol? Valaki emlékére. (Mérleg-naplómból – 1991) = N. G.: Zónaidő, 63.
35. Pécsi Györgyi: Nagy Gáspár: Ezredváltó, sűrű évek. Új Forrás, 2004/4. 26-28.

Elhangzott 2007. május 3-án a Nyíregyházi Főiskola dísztermében Nagy Gáspár tiszteletére tartott tudományos konferencián.


Karádi Zsolt
Új Hegyvidék, 2007. 1-2. sz. p. 74-79.


< vissza