NAGY GÁSPÁR: TUDOM NAGY NYÁRI DÉLUTÁN LESZ
Nagy Gáspár a nemzetben látó költők sorából is egy fejjel kimagaslik, azzal, hogy a nép sorsát a létfilozófia horizontján látja és láttatja, sőt, amennyire költő teheti, meg is ítéli. Új könyvének kötetkeresztelő költeményében rejtett paradoxon, hogy a cím: Tudom, nagy nyári délután lesz – idillt sejtet. E sejtelmes félmondatból mindenki inkább keresztelőre, esküvőre gondolna, legkevésbé a halálra, amely „eljő akkor váratlanul…”
A vers látomássá fokozza föl életünk ama valóban nagy pillanatát, a lét rövid evilági szakaszának záróakkordját. „Mintha ezer fúrópajzs / dolgozna alant, kipúposodik a föld / s homorul az ég, akárha óriások / tartanák vissza a levegőt tüdejükben / vibrálni kezd és fényesedni minden”. A halál földi díszletei a közeli fölmenők halálának drámájából mindőnk számára adnak egy átélhető, elképzelhető modellt a töredékperc, sőt, a másodperc-fragmentum elképzelésére, amelyben átevezünk ama távoli tartományba, ahonnan – tudomásunk szerint egy nagy kivételtől, Jézus Krisztustól, Isten fiától eltekintve – nem tért meg utazó. A halál valódi lényegét, az átlényegülést viszont csak saját mitikus kollektív archetípusainkból és egyedi látomásaink intenzitásából képzelhetjük el. Nagy Gáspár versében a végítélet János jelenések-béli harsonáinak képe vetül elénk, kombinálva egy képzeletbeli élet-filmforgatókönyv víziójával, amelyben az Isten országába érkezett lélek a főszereplő és a rendező nem más, mint maga a Teremtő. Végül is, mint a rendkívüli költői teljesítmények boldog birtokosai, Nagy Gáspár is dupla telitalálattal teremtett kötetcímet is. Ugyanis a névadó vers végigolvasása után nyilvánvaló, hogy az idillvárásban sem csalattunk meg. A költő saját halálát előre végigélve az istenhit bizonyosságával tudja, hogy az utazó boldog és harmonikus révbe ér. Onnan, az elképzelt valóság imaginárius-transzcendens élményéből visszatekintve jogos e szemlélet.
Ám a kötet többi költeménye a „még inneni” nézőpontból, a földi siralomvölgyben, a testköntösben vergődő lélek és szellem látószögéből élteti át velünk az elmúlás tragikumát, amely így wagneri vezérmotívummá erősödik. Akkor is, amikor az életerőről vall, hiszen az élet és a halál egymás szerves kiegészítői és folyományai. Akkor is, amikor Dean Morartyval álmodik, közös, öt ixes nemzedékünk nagy idolumával, a lázadó beat-regényt, az Útont teremtő Jack Kerouac kedvenc főhősével. Ám Nagy Gáspár nemzedékének – nemzedékünknek – már nem adatott meg a boldog tévhit, amely az intenzitásban, a percbe sűrített végtelenség élményében találja meg a halhatatlanságot. A költő helyette kapta a hit kegyelmét és ama – Pilinszky által is – gyakran emlegetett teremtő képzelet erejét, amely a halálfélelemben is fölleli az elveszített Kerouac-i gyermeteg életerő vitalitását. „Naponta jönnek rossz jelek / barbár és szelíd figyelmeztetések / hogy nem vagyunk halhatatlanok.” Nagy Gáspár korábbi köteteiben a képek érzékletes, mondhatni: érzékiesített fegyelme nyűgözött le bennünket. Az új könyvbe beleköltözik az a fanyar-kesernyés, groteszk, ősziesen őszülő kerubian pikareszk báj is, amit a költő egy vérbeli prózaepikai kötetben (augusztusban, Ludvík Jahn nyomában, 1995) kísérletezett ki.
Az önzetlen és hívő ember a halál tragikumát a másik ember, e kötet esetében a jó barát távozásán érzi át igazán. Erre világít reá a Temetek – halálra ébredek című nagyléptékű verslátomás. A szeretett lény távozásakor a földi dimenziókba rekedt hívő embert sem vigasztalja pillanatnyi fájdalmában még a megváltás bizonyossága. A vers egyetemes tragikumában láttatja meg velünk a sok-sok pillanatot, amely ellen a képzelet olykor valóban úgy védekezik, hogy sorozatban, előre éli át minden szeretett lény múltbéli és majdani halálát: „de hajnalig mindenkit eltemettem / aki még kedves volt szívemnek”. A metafizikai lét kínját – amely szerint a semmi folytonossága megszakad, létrejön az élet, hogy aztán visszatérjen a nagy, egyetemes semmibe – úgy érezzük át a költeményből, hogy a költő személyes élményeit is sajátunkká lényegítjük. Az igazi költő olyan evidenciaérzetet, még pontosabban: fölismerésélményt ajándékoz nekünk, hogy a versvilágban megmerítkezve a szó empirikus értelmében is elhisszük: a mi legrejtettebb gondolatainkat testesítette szavakba. Amikor pedig kimondja, hogy a szakadatlan gyász elől csak úgy menekülünk meg, ha mi magunk térünk meg Isten országába („lenne még egy »könnyű« megoldás: ha én megyek előre”), egyenesen déjá vu élményt élünk át, a legmagasabbrendű befogadói katarzis mennyei gyönyörét. Ha már ennyire egyértelmű, hogy átutazók vagyunk e földön, s ha már ennyiszer át kellett élnünk az Apollinaire-i „e földön többé sohsem látlak” érzés elemi kínját, legyünk végre mi magunk a földi gyászünnep alanyai és tárgyai.
Mintegy kopjafára vésett sámán-varázs-szövegként rímel az érzésre egy különös Ratkó-sirató verspróza (Az Antigonét fordító Ratkó József). E versnél is tanulmányozhatunk valamit, amit egyedül Nagy Gáspár tud a költészetben így. Az emelkedett, szomorú méltósággal szavalható orátori szöveg csodálatos természetességgel finomul történelemidézővé. A korán elment nagy költő, Ratkó József siratása vádiratként vetül a kor falára. Nagy Gáspár Ratkó és Szophoklész szellemében vádolja a távirányított zsarnokság helyiérdekű vazallusait, az örök Kreónokat, kik azért nem engedték soha színpadra még 1986-ban sem Ratkó József csodálatos fordítását, mert érezték és tudták, hogy a költő Antigoné szavaival a 301-es parcellában, temetők árkaiban, jeltelen sírokban nyugvó 1956-os hőseinknek kér méltó gyászünnepet és keresztényi temetést. Nagy Gáspár puritán és drámai szaggatottsággal kiáltja az arcunkba, hogy a „reménykedés zsenije”, Ratkó József már 1989. szeptember 13-án, halála napján érezte, hogy a látszólag elbukott hatalom zsarnoksága új köntösben, új címerrel éled újjá, mint afféle virágnak álcázott főnixmadár. S nem csak a zsarnokok kreóni szívósságának, hanem saját „kreténségünknek” is köszönhetjük, hogy a „régi-új kreónok” 1996-ban, a költemény megírásának évében újra „teszik a dolgukat”. Költőnk pillanatok alatt tovább tágítja és egyetemesíti a gyász horizontját azzal, hogy Ratkó Józseffel, az édes sírású, szuszogó csecsemő nemzet költőjével együtt siratva emlékezik Nagy Lászlóra, a Hamlet arcú költőóriás angyalra, és a népi szürrealista örök Yorick-ra, Kormos Istvánra is. E nevek magukba foglalják szimbolikusan is, valóságosan is annak a költészet templomnak főhajóját és oltárát, amelyben Nagy Gáspárt keresztelték, majd bérmálták apostoli lírikussá.
A történelmi és az újszövetségi analógiák szervesítik intranzigens költészetté a keserű, közvetlen kifakadásokat is: „Hiába karácsony / betlehemi jászol / hiába hó és márvány / hiába a Háromkirályok / ha még mindig / és háborítatlanul / alkalmi kis heródesek / útonállják / gyilkolásszák a nyelvet / meg a kisded reményt:/ a megváltás bizonyosságát.” Eme „Újszövetségi” kapitányok? – a kék-márvány köz-szolgálati ciklusból – című költeményben az újdonsült baloldali médiadiktatúra rémét egyszerre kárhoztatja a magyar nyelv és a magyar költészet ellen elkövetett neofita merényletekkel. Ám végső soron, metafizikai síkon a vers örökérvényű üzenete úgy kódolható, hogy az emberiség elkorcsult kis heródesei mind a mai napig akadályozzák a Megváltó második eljövetelét. Nagy Gáspár történelmi-gondolati lírájának árnyaltságában elfér a nietzschei gondolat is, az Imígyen szóla Zarathustra című beszélyből:„Nem a bűnötök, a megelégedéstek kiált az égre, még a bűnötökben való fösvénységtek is az égre kiált!”
Koronatűz, Földi pörök, Kibiztosított beszéd… Nagy Gáspár régibb, híres kötetei immár emblematikus értékké finomultan és egyetemesülten fémjeleznek egy költői magatartást, amelynek versbéli reinkarnációi üzennek az embertelen sorsra kárhoztatott nemzetnek, az emberibb sorsért imádkozó huszadik századvégi embernek arról, hogy érdemes… Élni, szenvedni, hiszen eljön az az idő, „amikor vége a loholásnak / vége a szökéseknek is / már előre megköszönjük / a biztos landolást: / megígért birtokunkra / a jó visszatérést / ámen” E költészet, amely a legtisztább magyar nyelv dús televényéből fakad, biztatást és reményt nyújt arra, hogy az ember számára megadatik életének csúcspillanataiban Isten látásának birtoklása: „Egyszer mindent az ő szemével látunk / jót és rosszat / a tékozoltat és tékozolhatatlant.” S megérthetjük és átélhetjük a majdani távozás tragikumának idilli pillanatait.
Pósa Zoltán
Árgus, 2000. 2. sz. p. 61-62.