(NAGY GÁSPÁR ÖRÖKNYÁR: ELMÚLTAM 9 ÉVES)
Pécsi Györgyi a Múlik a jövőnk című, „rendszerváltó” kötetről írt kritikáját a következő recepcióelméleti felvetéssel indítja: „Lassan megkezdődhet a Nagy Gáspár-probléma földolgozása. Már ti. annak felmérése, hogy mekkora a nyeresége a társadalomnak abból, ha egy meghatározó költő a kortársi szokásoknál erőteljesebben politikus, közéleti, provokatívan vagy vakmerőén szókimondó, s mennyiben az irodalom, a művészet vesztesége, hogy ugyanezen költő saját művészetét aktuális politikai, közéleti állásfoglalással terheli meg. Hogy tehát a túlságosan közeli odafordulás nem jelent-e korunkban anakronizmust; születhet-e ebből a magatartásból egyszerre korszerű és érvényes esztétikum, avagy csupán aktuális jelentése, értelme lehet.”1
A kérdés nyilvánvalóan az 1989-es könyv sajátos pozicionáltságának szól. Hiszen gyűjteményes kötetről van szó, amely régi és új verseket egyaránt tartalmaz, az életmű szempontjából épp ezért a szerző által kialakított „kánonként” érthető. Továbbá — és számunkra ez a motiváció lesz fontosabb — Pécsi Györgyi felvetése közvetve utal a mű megjelenésének történeti-politikai kontextusára, valamint arra a tényre, hogy a két, addig szinte kizárólag politikai olvasatokra egyszerűsített vers (az Öröknyár: elmúltam 9 éves és A Fiú naplójából) is ekkor jelenik meg kötetben először.
Vagyis a rendszerváltás Nagy Gáspár költészetét tekintve az ideológiai alapozottságú befogadás felülvizsgálatát tette lehetővé és szükségessé: végbement az említett versek és ezzel együtt a szerzőjük által vállalt szerep rehabilitációja, kánoni rangjának megszilárdítása. Nagy Gáspárt a népi-nemzeti irányzat egyik leghatározottabb hangú képviselőjeként tartjuk számon. Azonban jelen konferencia számára talán az a legizgalmasabb kérdés, hogy most, ’89-től majd két évtizednyi távlatból, mit mondanak, miként hasznosíthatóak, hasznosíthatóak-e számunkra a híres-hírhedt költemények, és mi módon vethetőek alá, alávethetőek-e az aktuális befogadói stratégiáinknak.
A dolgozat az Öröknyár: elmúltam 9 éves című vers elemzését tűzi ki célul, amely mű több szempontból is a kulturális emlékezet része, a nemzeti identitásunk egyik fontos eleme, erre utalnak a különböző meghatározások, amiket rá vonatkozóan olvashatunk. Petrik Béla szerint a nemzeti dalok sorába tartozik, Szakolczay Lajos modern balladának nevezi, Csoóri Sándor számára a vers egy virág a jeltelen sírra, a tisztelet és emlékezés eszköze, Görömbei András szerint pedig „olyan ‘kibiztosított beszéd’ […], amelyik valóban robbanást idézett elő a szellemi-politikai életben és a magyarság nemzeti önszemléletében.”2
Az említett megközelítések mindegyike bizonyos mértékig a vers történetünkbe ágyazottságát hangsúlyozza – joggal. Olvasatunkban azonban – és valójában ez a dolgozat tézise – az Öröknyár olyan mű, amelynek érvényességét nem a történelmi pillanathoz való kapcsolódása adja, hanem azon sajátossága, hogy a tárgyától való időbeni távolodásban is képes számunkra jelenvalóvá tenni a megidézett eseményt, szituációt, ezt pedig esztétikai eszközökkel hajtja végre. Épp ezért Nagy Gáspár talán legismertebb verse reményeink szerint a kortárs újraolvasás szempontjából is igen termékenynek bizonyul.
Ahogy a témául választott vers címe is mutatja, olyan szövegről van szó, amelynek célja, vállalt feladata az emlékezés, az emlékezet megidézése. Az „öröknyár” középpontba állítása egy időszak (1958 nyarának) kimerevítése, amely azonban mitikus időtlenségként is érthető. Emellett a versbéli szituációban a konkrét esemény is a kollektív emberi tudat toposzaival lesz újragondolva. A vers tartalmi megközelítése során ugyanis a megváltástörténet egy variációjára bukkanunk: olyan gyilkosságról van szó, amelynek (a biblikus történethez hasonlóan) nincs tárgyi, anyagi bizonyítéka, hiszen „a sír / a test / Nincs sehol”. A tett, a tény bizonyossága azonban mégis megkérdőjelezhetetlen, hiszen a múlt igazságába vetett hit révén, az emlékezés időtlenségében, az „öröknyárban” vitathatatlanul létezik.
Az emlékezetben való megtartás, a „megörökítés” szándéka azonban nem csak tematikusan van jelen. Ez a vers kalligramma, vagyis olyan műalkotás, amely alapvetően „materialitásában”, a papírra vetettség állapotában létezik. Az ilyen művekben a tipográfia és a szemantikum együttesen hozza létre a lehetséges olvasatokat, épp ezért bármilyen, nem vizuális módon történő befogadás (például a felolvasás) jelentésvesztést, a jelentés meglehetős inflációját vonná maga után. A kalligramma műfaja (illetve esetünkben az Öröknyár: elmúltam 9 éves című vers) ily módon a „memória” funkcióját tölti be, a szó középkori használatának értelmében. „Mementó”, amely magába foglalja az emlékezést (az események lejegyzését), és tárgyi mivoltában, rögzítettségében maga is emlékeztetőül, a tett bizonyítékául szolgál: az emlékkép ez esetben írássá/írásképpé transzformálódik, és közvetve hozzáférhetővé, előhívhatóvá válik a mindenkori olvasó számára.
A gyermekkori emlék, Nagy Imre kivégzése azonban nem részleteiben, konkrétumaiban, hanem az etikai törvények, az írott és íratlan humánus szabályokhoz való viszonyulásában, relációjában jelenik meg, a vers pedig a kikristályosodott tudás raktározójává válik: az Öröknyár (és Nagy Gáspár költészetének egésze) bizonyos értelemben a morális normák hagyományozását, a helyes ítéletek átadását tűzi ki célul. A versben közölt „hiányleltár” is az értékek ütköztetését és elválasztását hajtja végre, alulstilizált, alulretorizált formában. A verstest első részét alkotó szavak összeolvasása során (bármilyen sorrendben, irányban hajtjuk is végre a mondatalkotást) minden esetben ugyanarra a belátásra jutunk: a tettnek nem maradt nyoma. Az első rész szintaktikai kötetlensége, az azonos tézist magukba foglaló mondatok változatos kialakíthatósága fenomenológiai értelemben a kimondott igazság primeritását, abszolút jellegét hangsúlyozza. Az íráskép, a szavak avantgarde „szétírtságának” arculata azonban arra készteti az olvasót, hogy az egymástól elkülönülő kifejezéseket a nyelv performativitása értelmében egy-egy állításként fogja fel: ilyen értelemben a sír, a csont, a gyilkosok mint jelenlévők tételeződnek.
Ez a retorikai kettősség (ti. a szintaktikai és a lexikai szintű befogadás lehetősége) a grammatikai sajátosságok mentén létesül, és ezt árnyalja a tipográfia jellegzetessége is. A kapitálissal szedett betűk (különös tekintettel a vers első és második részében is három-három alkalommal megjelenő NI szócskára) kiemelkednek környezetükből, és a betű szerinti olvasással ellentétesen úgynevezett „ikonikus” olvasásra késztetnek. A NI szócskákat a mindenkori olvasó Nagy Imre monogramjaként ismeri fel, a két betű hívójelként működik, amely egy jelképpé vált személyt idéz meg, és a vers keretében, poétikai eszközökkel jelenvalóvá teszi. Az első rész kijelentése (,,nincs sehol”) itt egy újabb tartalommal gazdagodik: a NI ikon mintegy magyarázattal szolgál a felsorakoztatott hiányokra. A testi létezők (a krisztusi történethez hasonlóan) nincsenek sehol, hiszen mindaz, ami ’58 nyaráig létezett, átlényegült, szellemmé, tudássá, a kilenc éves gyermek és a közösség által hasznosítható tapasztalattá vált, vagyis mindazzá, amit a „NI” ikon értelmezési körébe integrálunk. A kapitálissal jelölt szócskákat összeolvasva pedig szinte állításként, rámutatásként érthető a megidézett alak szövegbeni rögzítettsége: „NI (ti. Nagy Imre) ITT OTT.”
Vagyis a tipográfiai sajátosságok mintegy odakötik a megidézettet a szöveghez, egyfajta sírfeliratként szolgálnak. Hasonló funkcióval bír a vers „p.s.” (utóirat) című egysége is, amelynek három sora (infinitívusz-rímbokra) hármas tiltást illetve követelményt állít a középpontba: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”. E három követelményből Görömbei András megnevez kettőt, az antigonéi parancsot (a holtakat el kell temetni), és az emberi tényezőt (a múltat nem szabad elfelejteni)3. A harmadik, a névadásra vonatkozó követelmény, igény a viszonyrendszerek feltárását és (a névmágia értelmében) a megnevezett feletti hatalmat teszi lehetővé. Maga a post scriptum azonban, mint „írás” mintegy végrehajtja azt a három követelményt, amelyet maga támaszt: az ikonikus NI szócskák (ahogy a vers első szerkezeti egységében is) átlényegítik a megidézett alakot, ez az aktus pedig egyfajta temetésként fogható fel. Az írás pedig, mint mementó, memória, véd a feledés ellen. Továbbá az írott szövegben feltárulnak a viszonyrendszerek, a bűntett kimondása, megnevezése pedig elégtétel és jogalap (ismét utalhatunk Krisztus feltámadására, ahol szintén elsődleges bizonyítékunk az írás, nagybetűvel.)
Az írás performatív, cselekvő-teremtő jellegéből fakadó olvasatot nagy mértékben alátámasztja a vers vizuális megjelenése, azaz a kalligramma képi megformáltsága. A szavak elrendezéséből adódó vizuális tapasztalat mintegy átrendezi a tartalmi hangsúlyokat: az első egységben a szavak számának csökkenése balról jobbra haladva, és az ezzel párhuzamosan tapasztalható karakterszám-növekedés egyfajta fokozás, feszültségkeltés eszköze, továbbá a vers két egysege között tapasztalható eltérés a „rendezettséget” tekintve szintén az indulatok és a törvények kifejezési/kimondási módját reprezentálja. A kalligramma mint kép azonban újabb olvasatokkal gazdagítja a szöveget. A mű egésze – a hagyományos értelmezés szerint, az eredeti, első tipográfiai megjelenéssel — egy sírt ábrázol, képi kódját adva a tettnek, és ezáltal alátámasztva annak valóságosságát. Olvasatunkban pedig – az újabb, módosított tipográfia, az „utolsó kéz” értelmében – a vers első része egy tőr, egy dárda hegyeként jelenik meg, kvázi a gyilkos eszközként, helyet adva így a biblikus olvasatnak. Vagyis a mű képileg is létrehozza azt a szituációt, amelyről beszél, képileg „örökíti meg” a mindenkori befogadás számára a tettet.
Azt mondhatjuk, a mű (képi és verbális szinten egyaránt) jelenvalóvá teszi a szituációt, amely a megformálás tárgya, ahogy a vers „súlyozottságát” biztosító főnévi igenév folyamatossága, állandósága is érzékelhető mind a grammatika, mind pedig a képiség révén. Hiszen grammatikailag nem kötődik személyhez, számhoz és időhöz, ikonként pedig az időn átívelve is betölti szerepét: ez az örök jelenidejűség pedig fontos lehet számunkra, a bűn és az örök gyász idején, a megváltódás és a bűnbocsánat kezdetéig.
A legfőbb esztétikai eszköz épp ezért a hiány, a hallgatás retorikája, amely jelenti az elkülönülő elemek közötti tetszőleges kapcsolatok avantgarde létrehozását; a szemantikum és a tipográfia, valamint a kép egymáshoz való dinamikus kiegészítő és ellenpontozó viszonyát; vagyis a műnek a befogadásmódok sokféleségére, az új ráolvasásokra való nyitottságát. Másrészt (és talán ez a funkció a jelentékenyebb) a hiány retorikája jelenti azt az eljárásmódot is, amely során mind a nyelv, mind pedig a képiség a felidézett alakra és szituációra vonatkozó helyettesítő elemeket, „nyomokat” szór el, amelyek feltárása a mindenkori befogadásban történik meg, és épp ezek jelenléte által válik mindaz jelenvalóvá, amit a mű magába foglal.
Vagyis a vers egyfajta hagyaték: megidéz számunkra egy történelmi alakot, egy különleges helyzetet, és megidéz egy költőt is: mindazt, amit az „öröknyár” magába foglal. Ez a tapasztalat számunkra már nem hozzáférhető, pontosabban csak Nagy Gáspár költészete, a befogadás révén lehetséges. A versbéli emlékezés a naplóíráshoz hasonlóan olyan deskriptív folyamat, amelyben a múlt csak előrevetítve, az (el)következőkben jelölhető. Olyan szituációról van szó, amely nem számol az idővel, amelyben értelmét veszti a temporalitás: emlékezetünkben csak az egykori jelent akarjuk megőrizni (és nem is vagyunk képesek többre), ezt hangsúlyozza a kimerevített időtartam, az „öröknyár” címbe emelése, amelynek tapasztalatához az olvasó már nem férhet hozzá: a jelenből tekintünk a múltra, az olvasói pozícióból a versbéli eseményre, a tizedik év távlatából az „elmúltam 9 éves” állapotára. A tizedik év – amelynek mi, olvasók, részesei vagyunk- nem más, mint az egyetlen történelmen, időn túli pont, viszonyulási lehetőség, amelyből az „öröknyár” morális, szakrális aktusa levezethető, látható és értelmezhető. Ezért fontos számunkra Nagy Gáspár, és – válaszul a bevezetőben feltett kérdésre – a tapasztalatok közelítésére való képesség teszi műveit ma is érvényessé és aktuálissá.
Elhangzott a Nyíregyházi Főiskolán 2007. május 3-án a Nagy Gáspár emlékére rendezett konferencián.
Jegyzetek
1 PÉCSI Györgyi, Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk, Alföld, 1990/9. 90.
2 GÖRÖMBEI András, Nagy Gáspár, Kalligram, Pozsony, 2004. 109.
3 GÖRÖMBEI, Uo.
Nagy Csilla
"A vers mégis maga a remény". In memoriam Nagy Gáspár. Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Bölcsészettudományi és Művészeti Főiskolai Kar Irodalom Tanszéke, 2008. p. 65-70.