Ritka alkalom, s illő ezért a figyelem; Kritika című jeles folyóiratunk idei 4. számának hasábjain láthatjuk a maga teljes valójában, miként születik a költő teremtő ujja nyomán a hős, miképpen ölt testet, emberi testet a fikció, hogyan lesz szavakból létező személy. Nem mindennapi eset valóban, bár különössége feltehetően anyagelven levőknek szúr inkább szemet, hiszen szöges ellentétben áll azzal, miszerint a matéria volna az elsődleges. Itt a szellemi válik anyagivá (s egyben talán anyagiassá is, hiszen a honorárium és egyéb nem bérszerű juttatás sem lehet éppen utolsó dolog). Szóval: nem kisebb dolgot tapasztalhat meg az említett kritikai szemle olvasója, hogy saját szemével láthatja életre kelni a sorokból Nagy Gáspár költészetének egyik szereplőjét a 39. és a 40. lapon.
Nemegyszer olvashattunk a költő verseiben szépcsengésű ezüstökért sok mindenre képes fiúkról (egy sor első kötetéből: „riadót csörög júdások bőezüstje” – az Egyetlen életünk című versből), akik bátrak a megalkuvásban, kiállnak a gátra, s ország-nak-világnak elkiáltják ítéletüket, esztétikait persze, költők és versek politikai gesztusairól, s ezek az ítéletek éppen – a kákán is csomót keres, aki nem véletlent lát ebben – hivatali folyosókon hallható vélekedésekkel csöngenek egybe. Aki emlékezik Nagy Gáspár verseire, könnyen felidézi azokat a sorokat, amelyek bemutatják az efféle konjunktúralovagok viselkedését és magatartását. A Noli tangere című versében például: „mikor szinte sikk már bizantin-fiúnak lenni”, ők azok, akik kifogyhatatlanok a jó tanácsban, folyton-folyvást hajtogatják: „csak ülni veszteg / nem mozogni / nem mondani / nem érteni / nem tudni / fejet rázni . . .”Ők ama Verhetetlenek, amint a négysoros vers leírja őket: „Roppant szorgalmasak igyekvők / ezek a roppant-gerincű fiúk / az árulásban máris verhetetlenek / s onnan már nincsen visszaút”.
És költőnk hőse elmondja recenziójában, hogy a Tiszatáj-ügy kapcsán figyelt fel rá. Igen, ez kétségtelenül ő! Aki ennyire tájékozatlan a magyar irodalomban. 1988-at írunk, Nagy Gáspár legalább másfél évtizede jelen van az irodalmi életben verseivel, a Kibiztosított beszéd ötödik verseskötete, fontos közéleti funkciókat vállal (1981 és 1985 között az írószövetség egyik titkára, azóta a Bethlen Gábor Alapítvány titkárságának a vezetője), s lám a recenzens 1986 nyarán veszi észre. És ehhez a hangütéshez következetesen hű marad a továbbiakban is. Bölcs kijelentésekkel traktálja az olvasót: „Szerintem alapvető félreértés áll mindig amögött, ha egy versnek adminisztratív következményei vannak.” (nofene!), fontoskodó fordulatokat használ; arról beszél, hogy a verset mint verset kívánja vizsgálni, de nem elemez, hanem érvek nélkül kinyilatkoztat, megfellebbezhetetlenül ítél. Szerencsére tudjuk, hogy a vers hőse ágál itt, ez az ő előírt szerepe. Poénjai egytől egyig bejönnek, kinek ne amikor efféléket olvas: „Nagy Gáspárban azonban nyoma sincs a modern vagy modernkedő iróniának, kétfedelűségnek.” Ne fosszuk meg magunkat az élvezettől, ízlelgessük a szöveget mondatról mondatra. Persze a költő azért költő, hogy azt is megmutassa, tud játszani velünk, közel visz bennünket hőse leleplezéséhez is. Helyenként már semmi titokzatos nem marad rajta, egyszer azt adja a szájába: „ . . . nem tudom meg . . . magamat a benyaló legyek közé kell-e számítanom vagy sem” (ha megfeledkeznénk arról, hogy ez játék csupán, szívesen bekiabálnánk, hogy igen), más alkalommal pedig: „Megvannak az okaim a gyávaságra” (és ez itt talán túl direkt).
Hiteles figura, ismerős – annyi kétségtelen. Találkoztunk már vele, és bizonyára még fogunk is. Itt most Kappanyos Andrásnak hívják.
Kiss Gy. Csaba
ef-lapok, 1988. 4-5. sz. p.98.