Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Nagy Gáspár (1949) József Attila-díjas költő, jelenleg a Hitel szerkesztője. Az egykori pannonhalmi bencés diák a nyolcvanas években Nagy Imréről és 1956-ról írt verseivel többször is kivívta az akkori hatalmasságok haragját. Eddig tizenkét kötete jelent meg. Az idén a Kossuth Egyetemi Kiadó Szabadrabok címmel adta ki összegyűjtött verseit.

– Nagyon sokat: Szent Márton hegye adott nekem kiváló tanárokat, akik egyetemi szinten tudtak tanítani, és amellett, hogy tiszteltük őket rendkívüli tudásukért, nagyszerű emberek is voltak. Nem csupán földrajzot, történelmet, magyart, matematikát tanítottak, hanem naponta fölhívták a figyelmünket, hogy a magyar kultúra és történelem jelen van ezen a szent hegyen. S ez a kettő elválaszthatatlan egymástól: a bencésség a magyarságtól. Ezer éve ezen a hegyen létrejött az első magyar iskola, és én ennek a tanulója vagyok. Naponta szembesültem ezzel… Építészeti stílusokban gyönyörködtem, de közben jó tanáraim tudós, illetve bajvívó bencésekkel ismertettek meg, szilárd jellemű főapátokkal, akik a kultúrát és a magyar történelmet szolgálták és őrizték a legnehezebb időkben is. Már a tatárjárás idején, majd a török hódoltság korában, később 1848-ban, 1944–45-ben és 1956-ban is. Pannonhalma fantasztikus érdeme volt, hogy a vészkorszakban befogadta az üldözötteket, az ősi falak közé nem mehettek be sem a nyilasok, sem az oroszok, de a pufajkások sem ’56-ban. Nem adták ki a szerzetesek azokat, akiket a pribékek elhurcoltak volna. A forradalom leverésekor Söveges Dávid volt az igazgató, aki megvédte fiait, és ez majdnem az életébe került, mert nem adott ki egyetlen diákot sem a pufajkásoknak. Pannonhalmának ez így együtt a történelme, hogy a löszdomb tetején fároszként világít egy épület, amit időnként tengeren hullámzó hajónak is látunk: fúj a szél, de ez a hegy áll, mint a sziklára épült ház, és erre engem ott négy éven keresztül majdnem mindennap figyelmeztettek. Nem erőszakkal, hanem csöndesen, a tanórákon, a délutáni sétákon, még sportolás közben is. Ez meghatározta az életemet. A kivételesen jó tanárok mellett egy ragyogó osztályközösség tagja is lehettem. Az ország minden sarkából jöttek gyerekek, és nagyon jó szellemű, összetartó csapattá fejlődtünk: ebben talán az is közrejátszott, hogy a négy év alatt három fiatal barátunk is tragikus módon elhunyt. Ez is összekötötte az osztályt. Azóta is évente találkozunk, és csaknem mindenki eljön a találkozókra. Ez Pannonhalma a hit mellett: a történelem. Vanyó Tihamér urat név szerint is megemlítem: ő volt az én felejthetetlen földrajz tanárom. Ma már 95 esztendős, de Istennek hála szellemileg teljesen friss. Egyik novellámban megírtam őt, és erre reflektálva elküldte nekem a legújabb könyvét – Fény a hegyről –, megköszönve a nagyszerű jellemzést: úgy érezte, egykori diákja vissza tudta adni az ő karakterét. Nemcsak földrajzot tanított, hanem megismertetett bennünket mindazokkal a történelmi személyiségekkel, akikkel kapcsolatba került Pannonhalma, emellett grafológiával, pszichológiával is foglalkozott. Ragyogó elbeszélő volt, igazi polihisztor, a diákcsínyeket pedig értette. Ő volt a primus inter pares azok közül, akik Pannonhalma, a szent hegy lényegét át tudták adni: fiam, légy büszke arra, hogy a bencés atyák tanítványa vagy, akik indultak a Római Birodalomból Szent Benedek útján, és eljutottak erre a kis löszdombra, hogy a magyarságnak oskolát alapítsanak, kultúrát teremtsenek, igaz magyar emberek legyenek.

– Ebben szerepet játszott otthoni környezetem is: családom tagjai messze elkerülték a kommunista pártnak még a környékét is. Szüleim parasztemberek voltak, és nálunk erősen meghatározó volt már gyerekkoromtól kezdve ’56. Nagy Imre kommunista volt, de amikor 1953-ban az első kormányprogramot meghirdette, a vidéki emberek, ha nem is szentként, de nagy emberként tisztelték, hiszen pozitív változások történtek, megszűntek például a beszolgáltatások. ’56-ban nálunk a faluban kicsiben lejátszódott a forradalom, és amikor Pestről jöttek a fiúk, és mesélték, hogy mi történt, kissrácként szinte átéltem az eseményeket. Mindez mélyen rögződött bennem. Amikor Nagy Imrét kivégezték, a családom tagjai megsiratták, mert azt a mártír sorsú embert látták benne, aki tenni akart a magyarságért. Mindezt megerősítette a pannonhalmi neveltetésem. A szent hegyen nem a rendszer dicsérete volt jellemző, bár direkt politizálás nem folyt, és nem is lehetett, mert a világi tanfelügyelők állandóan szemmel tartottak bennünket, és a bencés rendet nem igazán kedvelték az egyházügyi hivatal emberei. Legányi Norbert akkori főapátnak rengeteg gondja volt velük. Mindent elkövettek, hogy eltávolítsák őt a rend éléről. Ha bármilyen lelkesedésem is lett volna a szocializmus iránt, azt 1968 végleg lerombolta. ’68 a nagy remények és csalódások éve: a fiatalok mozgolódása Európában, a bizakodás, hogy talán másfelé mehet az élet az egész kontinensen. Másrészt pedig a szégyen: a Varsói Szerződés tagjaiként bevonulunk Csehszlovákiába, mondván, hogy „megsegítjük” ottani „testvéreinket”. Én ebben a történelmi felháborodásomban kezdtem el verset írni, és ha úgy tetszik, politizálni. Szombathelyi főiskolásként szót emeltem a bevonulás ellen, ettől kezdve érdemeltem ki – ahogy ez a Történeti Hivataltól most megkapott dokumentumokból kiderül – az állambiztonság embereinek figyelmét, ami egészen a rendszerváltozásig tartott. Később soha nem volt gondom azzal, hogy ez a rendszer mit is jelent valójában.

– Nagyon örülök, hogy említi B. Nagy Lászlót. Életem nagy ajándéka volt, hogy szombathelyi főiskolásként megismerkedhettem vele, lejárt hozzánk a filmklubba, és hajnalig tartó vitákat vezetett. Az ő tisztánlátása, fantasztikus tudása a filmről lenyűgöző volt. B. Nagy nemcsak filmmel foglalkozott, több esszéje jelent meg Németh Lászlóról, Sarkadiról, egyik felfedezője volt Hajnóczy Péternek. Az Élet és Irodalomban heti rendszerességgel megjelent kritikái szenzációsak voltak. Ez az ember az esszéiben és a kétszáz ember előtt zajlott magánbeszélgetéseiben politizált is. Átélte a fényes szelek korszakot, a megcsalattatásokat, az ’50-es éveket. Pontosan tudta, hogy hol a partvonal, hiszen az esszéiben és a beszélgetésekben a szabadságnak olyan lehetőségeit villantotta fel, amelyek imponálóak voltak, főleg 1968 után. Látta azt is, hogy a már akkor is erősen megosztott magyar értelmiség előtt nincs sok lehetőség. Úgy érezte, számára sincs tovább, ezért ment el Szárszóra, és tette meg azt, amit megtett. B. Nagy a mi számunkra az adott kádári-aczéli kultúrpolitikában a szabadság egyik megtestesítője volt, aki nagyon tudott írni, hitt az erkölcsiségben és meg akart maradni ebben. Amikor pedig már végképp nem tudta közelíteni egymáshoz a kimondhatót és a valóságot, hát kitette a végső pontot. Volt ebben valami döbbenetes, sokan ezt póznak tartották, József Attilára gondolva, de én nem tartom annak. Ugyanaz a világ omlott össze benne is, mint az általa nagyon tisztelt József Attilában: „ahol a szabadság a rend, / mindig érzem a végtelent.” Ez a végtelen összeszűkült, mert itt csak valami különös szabadság volt, és őrá is gondoltam, amikor azt mondtam, hogy szabadrabok voltunk. A művészet, a költészet révén fölül voltunk ugyan, de pontosan tudtuk, hogy mi az, ami lehúz bennünket. Ezt érezte az akkor induló húszéves költő, és az érett gondolkodású B. Nagy László, aki tisztán látta: a 1968-as kísérlet összeomlott és minden kilátástalan. Merem mondani: akik akkoriban fejezték be az életüket, nem hitték el a lelkükben, hogy lesz 1989. De ki is hihette volna el ezt akkor?

– Ez egyik legkorábbi versem. Botrányt is kavart Szombathelyen. Az akkor szerintem legfontosabb három költő ismert verssorait válogattam össze. Egyrészt az aktualitásukat akartam hangsúlyozni, másrészt a filmes szemléletemet is be szerettem volna mutatni: ha két képet összeteszünk, egy harmadik lesz belőle a montírozás által. Talán „negyedikként” mondhatok valamit a 70-es évek elején, kifejezhetem, hogy bár elődeink sokszor reménytelennek látszó helyzetekben harcoltak, végül mégis felülemelkedtek, mert én József Attila öngyilkosságát sem tartom a reménytelenség teljes bevallásának, csak ő másoknak remél. S azt is tudjuk Illyéstől, hogy a legpesszimistább vers is életigenlő. Petőfiről nem is beszélve, akinél a szó és a tett egy volt, nem röstellt elmenni a csatába, mást nem is tehetett. Ady is, az akkori ifjú nemzedékre mennyi mindent bízott rá! Amikor ezt a verset írtam, nagyon fiatal voltam, és azt mondtam: itt vannak ezek a nagy példák, életek, valamire jutnunk kell, de bevallom, ez kicsit a magam bátorítására is szolgált. Nem ítéltem el azokat, akik negyven- vagy ötvenéves korukban azt mondták, hogy nem megy tovább, de én húszévesen nem mondhattam ezt. Kíváncsi is voltam a világra, hogy mivé alakul, bár olyan nagy reménység nem volt bennem.

– Biztos, hogy Pannonhalma háttere sokat segített. Most, ötvenévesen nem tudhatom, hogy az életem miként alakul, de voltak olyan kapaszkodóim – akár családi, akár hitbéli –, amelyek azt sugallják: nem biztos, hogy az életemmel én rendelkezem teljesen. Sokszor voltam olyan kilátástalannak látszó helyzetben, hogy amikor onnan kikerültem, azt mondtam: nagy ajándék, ha ez sikerült, valami szándék még van velem. S ameddig megadatik, élni kell. Lehet, hogy sokszor nagyon nehéz volt, és nehéz is lesz, de az élet csoda: nem tőlünk függ, sem az eleje, sem a vége. Abszolút életpárti vagyok. Ezért perelek magam is a megszülető életekért, és hogy az élet se fejeződjék be a lassan törvényerőre emelkedett eutanáziával. Mert soha nem lehet tudni, hogy az ember nem a nyolcvankettedik évében jut-e el a megvilágosodásig, nem azért jött-e a világra? Vagy említhetek mást: Arany János szüleinek tizedik gyermeke volt…

– A verseimmel kezdettől fogva, ha a téglát nem vettem is ki a falakból, de legalább kapartam a falat. A ’80-as évek fordulóján ismertem fel világosan, hogy ez a rendszer össze fog dőlni. Egyre nehezebben tudtam tartani magam ahhoz, hogy ne beszéljek arról, ami engem úgy is, mint Nagy Gáspárt, és úgy is mint költőt izgatott: a közelmúlt történelméről, jelesül ’56-ról. Nehezen tudtam együtt élni ezzel, és ha valaki megnézi a verseimet – nem a későbbi, elhíresült botrányversekre gondolok, hanem már előtte 1980–81-ben a Benézünk majd a Múltidőbe… ősszel, Két nyárfa a Hódoltságban –, akkor láthatja, hogy én már akkor írtam erről. Valaminek kellett a világban történnie, a dolgok kiszámíthatatlanok. A térségünk történetét meghatározó esemény 1978 októberében játszódott le, amikor a konklávé Karol Wojtyla krakkói érseket pápává választotta. Az alakuló lengyel Szolidaritás kapott egy védőangyalt. A térségben akkor valami véglegesen eldőlt: nyilvánvalóvá lett számomra, idő kérdése csupán, hogy a dolgok más irányba forduljanak. Meggyőződésem, hogy az általam csodált Szolidaritás a lengyel pápa imája nélkül nem tudott volna az lenni, ami lett, nem tudott volna Európának egy olyan centrális pontja lenni, amire mi, magyar értelmiségiek is figyeltünk. Ha megnézem az akkori verseimet, nem tudtam ezeket akkor így megfogalmazni. Wojtylában kezdettől fogva reménykedtem, és az eltelt húsz év igazolta ezt.

– Nem. A lengyel hadiállapot napjaiban is éreztem, hogy a magyar írók ’56 után először kihúzták magukat, a mész pattog a gerinccsigolyák között, valami más kezdődött. Az agonizálás még sokáig tartott, de 1981. december 13-ától már mi is másként beszéltünk. Történtek kísérletek arra, hogy a magyar társadalommal elítéltessék a lengyeleket, és ennek szégyenteljes megnyilvánulásai is voltak, de mégis szolidárisak voltunk velük. A hatalomnak kimerültek a tartalékai, ez látszott a csapkodások hevességéből: a Mozgó Világ szerkesztőségének leváltása újólag bebizonyította, hogy nincs toleranciája, de már gazdaságilag is meggyengült, nem volt mivel betömnie a szánkat. Amikor 1984-ben az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versemben határozott utalást tettem Nagy Imre eltemetésére, már recsegett-ropogott a hatalom. Eltűnt a színről az az Andropov, aki ’56-ban a legjobban fogta Kádár kezét. Erre fel kellett volna figyelnie az akkori vezetésnek. A magyar politika 1985-ben még megtehette volna, hogy a közvélemény elé áll, és bevallja, mi történt, de az, akinek az inget magára kellett volna vennie, Kádár János, képtelen volt ezt megtenni. Éreztem, hogy közel a változás, de az engem is meglepett, hogy milyen gyorsan omlott össze a rendszer. S ebben bizonyos, hogy a Gondviselőnek hatalmas szerepe volt. A világ alakulásában mindig működött a transzcendencia, s minden mindennel összefügg: a mi szabadságunk óhajtása, a küzdelmek, mindaz, ami a Vatikánban történt, Gdanskban, Krakkóban, Prágában, Budapesten, ezek összeadódnak, magánakciókban, szabadságküzdelmekben, egy-egy megírt versben, ahogyan írtam az ’56-ról szóló költeményemben, hogy egy élére állított vers sokat tehet. Mostanában tudtam csak meg, hogy az Öröknyár… című versemet utasításra visszavonták akkoriban a könyvtárakból. És amikor a könyvtárosnő lefénymásoltatta és szétosztogatta a szülői értekezleten, akkor egy „derék” szülő feljelentette, mire a könyvtárosnőt kirúgták az állásából. Az ehhez hasonló eset rendkívül fontos az ember életében, egyrészt megviseli, de erőt is ad a folytatáshoz, bármennyire mondják is egyesek újabban, hogy egy versnek nem lehet küldetése. Igenis vannak pillanatok, amikor egy őszintén kiszaladó vers megmozgatja a látszólag tespedtségbe süllyedt közösséget.

– Ez nehéz döntésem volt. Ott voltam az MDF megalakulásának kezdetén, később választmányi tag lettem. Amikor 1990-ben győztünk a választásokon, akkor azt mondtam: az MDF győzelméhez hozzájárultam, de most, hogy a fő célt elértük, az én „politikai szerepem” véget ért. Legalábbis parlamenti képviselő semmiképpen nem leszek, mert felmértem, hogy nekem a fehér papírral kell birkóznom. Nem kerülöm a vitákat, de már akkor látszott, hogy a pártszerűség vállalása olyan emberi kopásokkal jár, amit nem tudok vállalni. Zilahy Lajos mondta még az egypártrendszerre vonatkozóan: „Minden politikába mártott író annyit veszít a súlyából, mint az általa beszívott pártfegyelem súlya”. Ez a mai pártokra is jellemző, és az effajta pártfegyelmet nem tudom elfogadni, hogy attól nekem ne legyen saját véleményem, mert egy párthoz tartozom. Én a ’90-es évekről is elmondtam az aggályaimat. Ez nem jelenti azt, hogy ne tisztelném azokat, akik másként döntöttek. Pontosan tudtam ugyanakkor azt is, mennyi egy parlamenti fizetés, és ezzel szemben mit keres egy csóró költő. De ezt a megfontolást is elhárítottam, mert számomra legfontosabb, hogy szabadon leírhassam a gondolataimat. Még egyszer mondom: a szavát álló politikust tisztelem, de tisztában vagyok a kényszerekkel is, és ezeket nagyon rosszul viseltem volna. A politikusnak néha bizony tudnia kell hallgatni. A költészetben is van ilyen, a dramaturgiában még inkább tudni kell, hogy az elhallgatott szónak megnő a szerepe. Sok író viszont ezt nem tudta, amikor politikusi pályára lépett. Pedig itt különös jelentőséget kapnak Petőfi sorai: „Én használni, nem ragyogni akarok”.

– Bibóval értek egyet, hogy a politikában nem szabad hazudni. Lehet tisztességes és elvi politikát is folytatni, bár nehezebb. Ez önkorlátozással és annak belátásával jár együtt, hogy a szabadságom csak akkor lehet teljes, ha a könyökömmel a mások könyökét nem ütöm le az asztalról. A megálmodott paradicsomi állapot nem létezik. A politikusnak, a képviselőnek a közjó megteremtésére kellene törekednie, hogy a szabadság évei alatt létrejött új egyenlőtlenségek ne növekedjenek, ne legyenek tízszeres különbségek a jövedelmek között. Mert ez iszonyatosan nagy baj. Hiába beszélünk a szabadságról, azt nagyon sok ember nem tudja megélni, mert akadályozzák őket ebben az anyagi korlátok. A mai szabadság hamis, mert csak pénzben gondolkodik. Nem az egyenlősdit sírom vissza, de a tisztességes munkáért tisztességes bért kellene kapnia mindenkinek. Legyen meg az emberhez méltó joga a kezdő pedagógusnak, a munkásnak, a mérnöknek, az írónak. Az nem mehet sokáig, hogy csak a gazdag számít embernek, mert felrobban a társadalom. Ennyi koldust, kukában turkáló embert, ennyi rosszul élő családot nem láttam soha, mint mostanában. Nem tudom elfogadni a jövedelmek közötti hatalmas aránytalanságot. A pedagógus-diploma miért ér tízszer kevesebbet, mint egy menedzseré vagy egy bankáré? Az anyagi lehetőségek szűkössége sok embert meggátol a demokratikus jogok érvényesítésében, így pedig nem beszélhetünk valódi szabadságról és demokráciáról. Ehhez meg kell teremteni mindenki szabadságát. Ha könnyű szívvel elteszem a kétmilliós fizetést havonta, és azt hiszem, hogy ez a normális, tudva, hogy az egyetemi tanár nettó 50 ezret kap, akkor nagy baj van. Ha egy gyereknek kétmilliót keres az apja, akkor nyilván sokszorosan előnyösebb helyzetben indul az életbe, mint az, aki a létminimum szintjén él. Ez így volt a régi rendszerben is, amikor a pártelvtárs már akkor külföldön taníttatta a gyerekeit, amikor más útlevelet sem kapott. Világos, hogy az ilyen elvtársnak a gyereke 1990-ben hatalmas előnnyel indult azokkal szemben, akik talán csak akkor jutottak ehhez a lehetőséghez.

– Nem bizony, és ez nagy baj. A szocializmus évtizedeiben nem tanították meg a hitbeli dolgokat, az akkori hatalom kiiktatta az iskolából a krisztusi tanokat. Az új pedagógus generáció már nem tudta továbbadni ezeket az eszméket. A ’80-as évek második felében már általánosan elterjedt az a nézet, hogy aki nem lop és nem csal, az hülye, az élhetetlen. A gyerek azt látta, hogy az ő apja azért lett több, mert beállt a körbe, párttag lett, vagy tudott ügyeskedni. Akinek nem ilyenek voltak a szülei, az vállalta a nehézségeket, a terhek cipelését, vagy pedig gengszter lett. Ezzel a szemlélettel érkeztünk a rendszerváltozáshoz. A privatizációval ránk tört a vadkapitalizmus: azok a párttagok, akik ’89–90 előtt is privilegizált helyzetben voltak, a gondosan kimunkált törvényekkel, a kiskapukkal, kitűnő kapcsolatrendszerüket, információs előnyüket kihasználva létrehozták a butikokat, kft-ket, eladták külföldre a gyárakat, és az általuk fogadott igazgatók mellett a német, olasz cégek helytartóiként továbbra is basáskodnak. A munkásokat pedig elbocsátották. Mindez azért valósulhatott meg olyan könnyen, mert az emberekbe korábban nem nevelték bele a szolidaritás-érzést. Hiányoztak az erkölcsi, lelki támaszok. A többség ügyeskedett, ahogy tudott. A keresztény erkölcsiségnek kellene érvényesülnie: akinek több van, annak segítenie kellene a rászorulókon. Önző lett a társadalom. Jelenleg totálisan kettészakadt az ország. Tisztelem a kormány erőfeszítéseit, de a szükséges változásokat nagyon nehéz lesz véghezvinni, mert a mentalitásban nincsenek meg a szükséges erőtartalékok. Magyarországon csaknem ötven éve nincs erkölcsre nevelés, s a kilúgozódott, erkölcsileg sivár pedagógusok miként is tudnának továbbadni valami erkölcsöt? Ha felnő végre egy új magyar pedagógustársadalom, amely nem frusztrált emberekből áll, akkor talán az unokáink már olyan társadalomban fognak élni, amelyben érdemes lesz becsületesnek és tisztességesnek lenni.

– Nekem 1989 valóban nagy cezúra volt, s azóta kiderült: a várakozás nagyobb volt, mint ami később lett belőle. Kilencvenig lobogó, lendületes korszakom volt. A rendszerváltozást sokan áhítottuk, de nem voltunk rá felkészülve, okosabbnak kellett volna lennünk. 1989–90-ben gyönyörű volt a világ. Egy ilyen időszak után szinte szükségszerű, hogy az egy oldalon álló emberek, akik a fő célban egyetértenek, pártosodnak. És a köztük meglévő ízlésbeli, hangsúlybeli különbségek felszínre kerülnek. Bármenynyire fájdalmas is, ma már azt mondom: talán nem kár, hogy így történt. Fájdalmas felismerés, hogy amikor a hozzád nagyon közel álló személy felelős posztra kerül, kiderül róla, hogy nem tud teljesíteni. Először csodálkozol, próbálod megérteni, majd ha nyilvánvalóan rosszul teljesít, akkor közlöd vele, mire megsértődik, pedig eddig azt hitted, hogy nem sértődékeny. Bizony rossz kritikaviselők vagyunk, mindig nagyobb tapsokra vágyunk, a saját hangunkat szeretjük hallani. Hiúak vagyunk, csörtetőek, önzőek, és ez hamar kiderült minden pártban, lapnál, könyvkiadónál. Ez rossz érzés. Mindezzel együtt kell élned, és az is a szabadság, az intelligencia egyik fokmérője, hogy tudsz-e csöndben maradni. Vagy megpróbálod – a „csatársor összekötőjeként” (erre tettem kísérleteket) – a szétszakadt szálakat összevarrni. Kiderült, hogy nem lehet. Ez újabb csalódás, hogy az értelmes kibeszélésnek sincs már értelme, mert elvárják tőlem, hogy kitegyem a lelkemet, de ha ezt megteszem, rádöbbenek: a másik cinkelt lapokkal játszik. Párbeszédről papolnak, de egyesek úgy gondolják, hogy csak ők beszélhetnek. Egy-két ilyen kísérlet után az ember behúzódik a barlangjába. Emiatt kárhoztatom magamat, mert vallom, hogy nyitottnak kell lennem, de felteszem a kérdést: érdemes nyitottnak lenni? Azért is fantasztikus, hogy kimentek az oroszok, rendszerváltozás lett, mert különben soha nem tudom meg a barátaimról, milyenek is valójában, vannak dolgok, amikről teljesen másképpen gondolkoznak, mint én. Ez kegyetlen tudás, de nyilván ők is így vannak ezzel velem kapcsolatban.

– Az ember arra gondol: élete első negyven éve ráment a diktatúrára, eltelt a szűkös lehetőségek között, és jönne még negyven, ha a Jóisten engedi, de az első tíz azzal megy el, hogy kapargatod azt a hol szép, hol ronda oldalát, és hol az ellenségeidre bukkansz, hol a barátaidra, néha ott bukkansz a barátaidra, ahol nem is gondolnád, és fordítva. Sok mindenen keresztülmentünk az elmúlt évtizedben, és elmondhatjuk: már nem vagyunk múlttalanok, mert vannak egészen fiatalok, akik „elefántként járnak a porcelánboltban”, és sem a régmúltról sem a nyolcvanas-kilencvenes évekről nem akarnak tudni semmit. Ezek csupa zavaró tényezők. Ha költőként nem vonultam sem elefántcsonttoronyba, sem bunkerba, hanem járok a világban, akkor a léleknek azon rezdüléseiről beszélek, ami leginkább érint. Azért szólok ezekről a csalódásaimról, a mostani és egykori társaimról, hogy magamban is feloldjam a rettenetet, a kínt, másrészt mert arra gondolok: azért a vers üzenet, s hátha vannak mások is, akik szintén ezeken gyötrődnek, ezekkel a gondokkal küszködnek, akkor öt embernek csak elmondom, hogy azért se hagyjuk magunkat, próbáljuk megérteni a másikat. Itt is igaz az, amit szegény Huszárik Zoltán mondott: „Nem lehet tudni, mit hoz a múlt.” Ezért is mondom, hogy nem lehetünk múlttalanok, lám, mennyi minden kiderült a múltból. Az ember sokféle jóból, rosszból, árnyékból, fényből tevődik össze. Láttam nagy megtérőket, a baj ott van, hogy vannak, akik minden rendszerben könnyen átnyergelnek, és rögtön megtalálják a számításaikat. Erre mondják egyesek, hogy ez a magyarság egyik legnagyobb képessége, Szent István óta, a túlélés. Ebben is lehet igazság. Nemcsak Koppányok és Istvánok vannak, hanem a köztesben megmaradók, ezek éltetik a magyarságot. De az ember ebben a korban él, itt ítélkezik, itt veszik össze valakivel, életre-halálra. A pártosodásban, a politikában az volt a szörnyű, hogy a családokat is rombolta, házasságokat robbantott szét, mert a férj és a feleség csak a rendszerváltozáskor tudták meg egymásról, hogy a szabadságról, demokráciáról, hazáról vallott nézeteik különbözőek. De nem spórolhattuk meg ezeket. S én ezekről a gyötrelmekről, keserűségekről, csalódásokról írtam a verseimben, s ez a barátaimnál is meglepetést okozott, de nyugodt szívvel mondom: nem igazán vetettem el a sulykot. Az ítélkezésben sem, és abban sem, hogy túl elnéző lettem volna valakivel. A remény változatlanul ott él bennem, ahogy a hetvenes években is azt mondtam: „élnünk kell tovább”.

– Ez a legfőbb reménység. Ezt a verset a mostani első Balkánháború idején, 1992-ben írtam, amikor a szerbek megtámadták a Jugoszláviából kiváló szlovénokat. Valóban, a remény sohasem meghaló… Az a reménység, amely engem segített, az „élnünk kell tovább” reménye, ott munkált bennem mindvégig, a szocializmus évtizedeiben is. Amikor verset írok, mindig azt érzem, hogy a kezem nem teljesen az enyém. Írtam is: „Valaki ír a kezeddel”, valaki néha súgja a dolgokat. Az időmet is elrendezi valaki helyettem, mi az a pillanat, amikor írnom kell vagy beszélgetnem. Én ezt mind hiszem. Igen sok reménytelen pillanat volt a személyes életemben, és az országéban is. S mégis itt vagyunk, mert ez az ország Szent István óta Mária országa. S lehettek ilyen magyarok, és lehettek olyan magyarok, lehettek árulók, júdások, de mindig voltak olyanok is, akik kibontották a szabadság zászlaját, és bár voltak vérbírák, de mellettük mindig voltak mártírok is. Ennek az egésznek az elrendezése az én hitem szerint azt bizonyítja, hogy ahhoz a jászolhoz kell visszahátrálnom, amelyben Ő megszületett, és mindenki, aki teremtménye ennek a csodának, csak ide mehet vissza. S a szabadság akkor lesz a legteljesebb, ha elhisszük, hogy nekünk valaki szabad akaratot adott. De mindig oda kell visszahátrálnunk, ahhoz a jászolhoz. Ezért mondom, Jegyezvén szalmaszállal: aki az irodalomnak, a szónak elkötelezettje, és szavakat ró a porba vagy a vízre, ha ez a reménység ebben a szalmaszálban benne van, talán verseivel is biztatást tud adni, és aki olvassa, az azt mondja: kapott a reménységből valamit.