Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

NAGY GÁSPÁR KÖLTÉSZETÉRŐL

Nagy Gáspár legutóbbi kötete az értékőrzés és az értékgyarapítás igényével készült: kamatoztatja mindazokat a szemléleti és poétikai vívmányokat, amelyeket régebbi műveiből (Koronatűz 1975; Halántékdob 1978; Földi pörök 1982; Kibiztosított beszéd 1987; a gyűjteményes Múlik a jövőnk 1989) ismerhetünk, ugyanakkor bővíti eddigi témaköreit, utat nyitva a legszemélyesebb fájdalmak kimondásának is. A költői oeuvre jelentékeny hányada az előző rendszerrel történő szembehelyezkedés, a diktatúra ellentmondásainak burkoltabb vagy nyíltabb artikulálása volt. Annak a kísérletnek a felmutatása, miként ötvözhető a közösségi ihletettségű, váteszi típusú lírai beszédmód a modern, ironizáló versnyelvvel.

Nagy Gáspár indulása óta az olvasói figyelem középpontjában áll. A könyveit méltató tanulmányok, recenziók sokasága sejtetni engedi azt a kritikai közmegegyezést, amely szerint munkássága az utóbbi két évtized vitathatatlan értéke. Az 1973-ban, az Élet és Irodalomban történt nevezetes bemutatkozástól a Mosolyelágazásig terjedő esztendők termése a szétzilálódó politikai rendszer súlyos ellentmondásaiból sarjad. Nagy Gáspár a maga sajátos dikciójú műveiben az ún. ”sorsvállaló”, küldetéses, öntanúsító versmodellt követi. Költészetét legközvetlenebbül a versben társadalmi hatóerőt feltételező, a közösségi gondokat kivalló, a szöveget személyes meggyőződése foglalatának tekintő lírai megnyilatkozásformák között szemlélhetjük.

Ez a magyar irodalomban a romantika óta honos magatartás és művészi látásmód megingathatatlanul hisz a szavak erejében. Abban, hogy a poézis e specifikus formáiban a tiszta szó képes visszaállítani a széthullott világ rendjét. A költő ebben a folyamatban az igazság birtokosa, aki ítél és kinyilatkoztat, mert az általa képviselt norma maga a morál az immorális világban. S ezen a ponton a Nagy Gáspár-jelenség értékelése az irodalomról való gondolkodás egyik megkerülhetetlen kérdésének feltételére késztet: az esztétikummá transzponált etikum problémájával történő szembesítésre sarkall, ugyanis ez a művészi oeuvre éppen az elfedett társadalmi ellentmondások feszültségeinek közepette született. Esztétikai értékelésében szükségszerűen szerepet játszott az a skizofrén szituáció, amelyben a mű nem arról szól, amiről szól, hanem a lényeg a sorok között rejlik; a metaforák, a szimbólumok virágnyelve így a beszéd szükségállapota lett. A befogadásban pedig a politikai célzások dekódolása az esztétikai élmény jelentős hányadát tette ki. Mindez kényszermegoldás egy olyan társadalomban, ahol a kimondásnak korlátai voltak. Az ilyen feltételek között születő művészet menthetetlenül magára vállal művészeten kívüli funkciókat is. Ebben a szituációban a küldetésesség éthoszát egyedüli lehetőségként éli meg az én: „etika, erkölcs és megtestesülő esztétikum nem lehetnek távol egymástól, egymást feltételezik” mondta egy 1988-as interjúban a költő. Valóban: nála a föntebbi fogalmak szorosan összefonódnak, hogy egy modern, sokdimenziós nyelvi közegbe ágyazódjanak.

Nagy Gáspár már első kötetében, a Koronatűzben kimunkálta költészetének archimédeszi pontjait: a születés, a származás egyéni mitológiáját (Májusi-karácsonyban, Amíg a bölcsek ideérnek, Lopd el!, Üveghegyen is túliak) éppúgy, mint vers-felfogásának alaptéziseit. A költemény szerinte „ultrahangok szíven keresztül áramoltatása / a némaság igézete / a legnagyobb kaland lehetőségünk kitűzött / mérőlécei között / töretlen gerincek kopogtatása / hormon, mitől az ember és a nép / csak magasodhat…” (A vers). Az indulat, amely ehhez a műfelfogáshoz vezette, a „Lefokozott szívűeknek / valami szabadítót mondani / a kapuk alatt” (Szabadítót mondani) belső késztetéséből fakad.

Nagy Gáspár, aki számára a vers „MINDEN” (Egyetlen életünk), rendületlenül hisz abban, hogy a „lefokozott szívűek” meghallják a szavakat s erőt merítenek belőlük. Már a Koronatűz arról tanúskodott, hogy szerzője missziót teljesít: küldetéstudatát az Elérhetetlen föld nemzedékének ajánlott Hátországba előőrsnek soraiban nyilvánvalóvá tette: „Hátországba előőrsnek / küldött valaki bennünket / egy országnyi temetőben / hasítjuk a szemfedőket”. Ez a rendkívüli elszántság az ifjúság vakmerőségéből, az erkölcsi energiáiból szívta éltető nedveit. A tartáshoz pedig olyan mintákat, példaértékű egyéniségeket invokált, akik ételükkel -műveikkel ösztönözték az igaz ügy vállalására. Így montírozza egybe Petőfi, Ady, József Attila szállóigévé vált sorait (Három kézjeggyel), hogy a magyar irodalom váteszi hagyományával kontinuus művészet mellett tegyen hitet.

A személyes példákhoz folyamodás Nagy Gáspár oeuvrejében gyakori mozzanat: a költemények Tamási Áron, Kondor Béla, Nagy László, Jékely Zoltán, Dsida Jenő, Huszárik Zoltán, B. Nagy László, Pilinszky János, Kormos István, Weöres Sándor alakját, munkáját idézik. A hozzájuk való hűséget, az általuk képviselt humánum kisugárzását tartja irányadónak önmaga számára.

Világképének nélkülözhetetlen eleme a vallás, az istenhit; a bibliai motívumok számos versét átszínezik (Amíg a bölcsek ideérnek; Gyújtogató, hamvazkodó; Erőterek; Te Deum; Advent előtti; Kristály-havazás idején; Tizennégy áprilisi sor; Valaki ír a kezeddel; Hótalan a hegyek inge, stb.). A baltavári neveltetés, a gyermekkor ösztönző közössége, a pannonhalmi középiskola vallásos légköre mélyen égette bele lelkébe a Könyvek könyvének szellemiségét.

Költői világának tágasságát a történelemvizsgálat lehetőségtudata is gazdagítja. Irodalmunk Dózsa-hagyományához csatlakozik a Gyönyörű bűnt strófáiban. A szerepdal a megégetett parasztvezér monológja, amelyben a szembeszegülés konokságával vállalja a borzalmas kínt. Vállalja, mégpedig emelt fővel, mert a hitványak világában a lázadás magasrendűségének tudata átsegíti a fizikai poklon is: „mit bánom, ha több az áruló / de lázadót is teremjen e föld”.
Ez a dac, ez az oppozíciós alapállás jellemzi Nagy Gáspár további pályáját is. A Koronatűzben kimunkált alapvető megszólalásformában később háttérbe szorul az önmítizálás, az önstilizálás, s nagyobb tér jut az ítélkező szenvedély, a „kérlelhetetlen hűség” (Az idők közepén) kimondásának.
E morális igazságképviselet olyan, szállóigévé vált kijelentéseket szült, mint a Csak nézem Olga Korbutot huszonötödik sora: „bokáig – mindörökre a Donban állunk”, vagy az ironikus-játékos, ugyanakkor mélyen megszenvedett Ady-parafrázis: „rohadunk a forradalomban” (Helyzetdal, borítékban). A hetvenes- nyolcvanas esztendők társadalmi tapasztalatai nyomán párolódik le lelkében a rettenetes felismerés: miközben „a halottal mindent lehet”, „az élőkkel is mindent lehet” (Ilyen világ).

Ebben a korszakban, „amikor a költészet a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel kussol a lényegről” (Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra, a Horea 48-ba) Nagy Gáspár a költői szó energiájának különös jelentőséget tulajdonít. Elutasítja a „cukrozott verset” (Kívánság), a konkrétvers minden válfaját, hiszen irodalomfelfogása eleve erre predesztinálja.

Nagy Gáspár művészi magatartását tekintve a Nagy László-i éthosz folytatója. S nemcsak azért, mert maga mondja a Nyári ki/be/számolóban: „Amíg csak bírom / helyetted írom”, hanem azért is, mert egész oeuvre-je a vers missziójára utal:

E rendíthetetlen, az ármánnyal, a fegyverekkel, az emberi gonosszal törékenyen szembeszegülő műalkotás megszületése nem a véletlen műve, hanem a teremtő akarat kivetülése, a belső határozottság, a felismert küldetés tárgyiasulása:

Tiszteletre méltó az a hevület, amely egy pragmatikusan gondolkodó világban, a szó mérhetetlen devalvációjának idején ekkora terheket kíván rakni a művészi kompozícióra. A néhol túl patétikusnak érezhető beszédmód nehezékeit gyakran oldani képesek Nagy Gáspár tágas világának személyesebb rétegei: legszebb szerelmes- és anyaversei (Térkép, kiterítve; Vereségünket is tudd szabadnak; Anyámmal hófehérülök; Nincs formája, teste; Ideiglenes és örökkévaló) a lírai én rejtett dimenzióit tárják fel. A magabiztos kinyilatkoztatás az idő múltával szorongással, félelemmel telítődik; a költői világban „egy félelemtől/átlyuggatott” országban (Amíg), helyet kapnak a kétely, a rettegés eleven futamai (A tükör mélyén; Titkok és Isten káprázatos pecsétjei; A hely, ahol állok). A költő, az ÉvTiZeDhAtÁrHÍDról alápillantva keserűen regisztrálja a múló jövő állapotában : „Szabad vagyok már / m i n d e n e k t ő l / barátaimtól / ellenségeimtől / akik ha vesztem is akarják / a beborult égre / nevem írják / s eljövök onnan / esőnek hónak / vígasztalanokat / vígasztalónak / az ég szürke lapján / ott fönn — tűnődöm / mennyei betűkön” (Ott fönn).

A Mosolyelágazás a költő 1988 és 1992 között keletkezett verseit tartalmazza. A művek a korábbi politizáló attitűd meghosszabbításai, ám a kompozícióban fontos szerepet kaptak a lírai én intim világának vívódásai is. Az újabb termés több teret szentel a nemzeti problémák megragadása mellett a személyiség belső világának. Az öt fejezetben a „sintér idő” (Nyílik a nyár födele) foglyaként az emlékezés pozíciójából beszél.

A kötet élére emelt nyolc sor a „Hajnali félnégy, fölébredek: / Isten nem akarja álmom” — kezdetű, Kormos István parafrázissal indító Örökké ébren az etikus személyiség fojtogató önvádjának, pusztító lelkifurdalásának megfogalmazása. A pontosan dátumozott, „1989. XII. 14-én” keletkezett költemény annak a keserves felismerése, hogy mások haltak meg helyette. Pontosabban azzal a kérdéssel történő szembenézés, hogy lehet-e élni ártatlanul üldözöttek, kivégzettek, halálba kergetettek helyett.
A súlyos etikai konfliktus beismerése drámaivá hangolja a könyvet, amely Nagy Gáspár egyre inkább elsötétülő világának eddigi legsúlyosabb darabja. Keresztúry Tibor már a Kibiztosított beszéd (1987) kapcsán „a világkép vészterhes elkomorulását” emlegette; ez a fájdalmas líraiság a Mosolyelágazásban egy fokkal még reménytelenebb lett. Az irodalomszervezői -szerkesztői feladatoktól sohasem idegenkedő költő megélt élményekből táplálkozó versei megtelnek a politikai síkon történő értelmezhetőség kritériumain kívül a meglett férfi létfilozófiai töprengéseivel, a mások által beteljesített végzet s az önnön elmúlás felkavaró élményvilágával.

A diktatúra múltán megszaporodnak az emlékezés-versek, a fájdalom gyakran közvetlen kiáradásának lehetőségei. A ”közös szégyenből” a szabad világba szakadt lírai alany 1988-as utazásának pillanatait a 11 americanában idézi meg. Miként régebbi gyűjteményeiben, a Mosolyelágazásban is odafordul költőtársaihoz: a Horváth Elemérnek és Tűz Tamásnak ajánlott versek (Három szívütem, Az utazó emlékeiből) mellett az M.S. mesternek szóló Utazás (III.) és a Rojtos cápaháló emelhető ki. Ez a Márainak szóló hommage tartalmazza azt a „Napló-lüktetésű” mondatot, amelynek igazságtartalma Nagy Gáspár munkásságának is mottója lehetne: „Egy hazát lehet gyűlölni, bírálni, el- és megítélni. Csak árulni nem lehet”.
 
Az árulás (és elárulás) — mint több kritika is rámutatott már — Nagy Gáspár legmegrendítőbb élménye. Ez a motívum az életmű súlyos darabjait jellemzi (És egy se… Tizennégy áprilisi sor, A Fiú naplójából, Megyek a vers után), és a Mosolyelágazásban is feltűnik: az indulat most azok ellen süvít, akik mindig, minden rezsimtől kikövetelték a „mézet” (Bizony elárultak).

A közéleti indíttatású versek az „országosan vezényelt amnézia” (Halála kellett, halála jel volt), a „menetrendszerűen levert forradalom” (Három szívütem) történelmi idejét evokálják. A kötet legrétegezettebb, leginkább összefoglaló igényű darabja „A EÉLIG-BEVALLOTT ÉLET írójának barátsággal a 90-es évek küszöbén” alcímet viselő Rég bedobott palack új szigeteknek üzen a hajóbörtönből, amelyben Nagy Gáspár az egykori önmeghatározás képtelenségéről vall. A többes szám első személyűség hangsúlyozottsága nemcsak a Csoóri Sándorral történő eszmei közösségvállalásnak, hanem a korszak tollforgató értelmisége általános életérzésének is grammatikai kifejezője. A költemény az irodalmi-kritikai élet abszurditásairól szólva az alkotó művész és a diktatúra konfrontációját állítja középpontba. A mű centrumában a nyelv mint probléma, azaz a történelem nyelvként való létezése áll. A költemény a diktatúrának a nyelv közvetítő szerepére gyakorolt hatását vizsgálja, kimondva, „hogy a nyelv, amely a világos gondolatközlés eszköze, a magunk mögött hagyott rendszerben éppen a gondolatok elfedésére, ”rejtegetésre vermelésre/ józan csempészetre” szolgált: alapfunkcióját veszítette el. Az alá és föléírások méz- és korbács-jutalmú országát jellemzendő hangzik fel a negyedik strófa: „Így romlott minden meghatározhatatlanná / és homályosan viszonylagossá / és lett mégis szükségszerűvé / apáról/fiúra – nemzedékről/nemzedékre / (idegrostjainkat általjárva) / egy bizonyos fajta kábítószer / szolíd használata —”. E lehetetlen létezést a költő produkciónak nevezi, amelyben „gyakran félrenéztünk / félrehallottunk félreírtunk“: mindannyian benne voltunk, s közben elmúlt az életünk. A „mozdíthatatlannak hitt” korszak múltával a mű zárósorai távoli Wittgenstein-i reminiszcenciával az önvizsgálat és öntanúsítás múlhatatlan szükségességére hívja fel a figyelmet: „Amiről majd – elszámolva mosolyokkal / hajszálakkal is – tanúskodni / vagy konokul hallgatni kell”.

A Mosolyelágazásban a fölerősödő létfilozófiai töprengések Nagy Gáspár költészetének új dimenzióit sejtetik. Az elmélkedések többsége az elmúlás fájdalmas érzése mentén alakul ki. E verscsoportban több sirató található: Kasánszky Zsombor, Podolszki Jóska, Galgóczi Erzsébet, Csengey Dénes emlékének áldoz vele Nagy Gáspár. A halál kutyái lassan őhozzá is elérkeznek; észreveszi az omló kérgű fa utolsó levelét (Utolsó levél egy őszi fán), a repkény által befutott „összes időt” (Szemközt a személytelennel). Az én-már tudja, „hogy gyalázat lesz a halál” (Egy szelíd franciának írom).

Ezeken a pusztulásközeli sorokon azonban átdereng az éteri bizonyosság, az esendő ember, a hívő lélek megingathatatlan tudása, amely a „leendő halottak” szomszédságában az életbizalom és az örök kétely szorításában rendeződik verssé:

Ugyancsak biblikus inspirációk járják át a Most kezdett el benned dobolni, az Izzó grafittal, és a Ne féljetek sorait; a Vízszintes némaságban strófáiban a kórterembeli éjjel kínjai végül a krisztusi szenvedéstörténet jeleneteire kopírozódnak. A hívő lélek számára .minden fájdalom viselhető/ valakiért valamiért”: az egyéni gyötrelem a Golgotán megfeszített Jézus engesztelésévé válik. A negyvenen túli költő számára a passió-allúzió ad erőt a test kínlódásainak elviseléséhez.

A Mosolyelágazást józan számvetés, illúzióktól mentes, olykor indulatos, olykor rezignált helyzetelelemzés igénye jellemzi. Nagy Gáspár korábbi lírájának egyik vonatkozási pontja volt az 1956-os forradalom. A megnevezhetetlenség korában ezért válik a Földi pörök lapjain az október világidővé, ezért születnek a híres, s csak a Múlik a jövőnkben közreadott költemények: A Fiú naplójából, az Öröknyár: elmúltam kilenc éves. A Mosolyelágazásban a Rengéseim idézi meg: egy californiai földrengés híre szabadítja fel a gyermekkori emléket, hogy belőle az ötvenhatos élményt és a távoli országba menekülő fiúk képét rajzolja meg. Nagy Gáspár világában 56 és 68 éppúgy összetartozik, mint Illyés és Kundera, Márai és Kormos, Danilo Kiš és Czesław Miłosz. Mint tragikum és irónia, groteszk és nyelvi bravúr.

A „nagy mesék és / nagy csalódások között” (ÉvTiZeDhAtÁrHíD) törvényszerűen alakult ki az eszmény és megvalósulás diszkrepanciájából táplálkozó irónia, s ennek nyelvi formakultúrája, amelyben az egyéni szóalkotástól a betűmanipulációig ível a skála (Tantárgyak a fekete indexből, Falra írt monológ, Ceterum, ahogy én látom, Át-tételek). E megközelítés a Mosolyelágazástól sem idegen: az Ültem egy indián kövön, a Seattle-i kis „elégia”, a Békebeli kannibálok, A hetedik nyilvánosságban, a Sivatagi szópor, a Nullatörekvéseimből, a Nem akarhatom vereségedet strófáiban a keserű játékosság a morális ítélkezés része. A mosoly elágazik: egyrészt a felülemelkedés, másrészt a groteszk látás eredménye lesz. A kötet szervesen illeszkedik Nagy Gáspár eddigi életművébe: a Pázmány helyzetmagyarázata Gábriel Bethlennek a Két nyárfa a Hódoltságban „föllelt janicsárnaplójának” szerephelyzetére emlékeztet, míg a „Ne féljetek” a korábbi istenes versek világát idézi.

A személyes tapasztalatból szűrt élmény-vers Nagy Gáspár utóbbi korszakában kezdi átadni a helyét a tárgyiasabb, csak az adott kontextusban létező szövegtípusnak, amely kevés referenciális funkcióval rendelkezik (Ott élsz, Az út, Példázatok). Az efféle absztraktabb megnyilatkozásformák sejtetik a költői program metamorfózisát: az úton levés állapotát. Tudja a költő, hogy az általa képviselt modell az eltemetett történelmi korszak válságából sarjadt. Az ő jelentős művei a kimondhatatlan megkísérelt kimondásának vakmerőségét, a művészet és a politikai gyakorlat lehetetlen viszonyát exponálták. Azt a szituációt, amelyben a szabadsághiány, a képmutatás, a csalódottság átdereng a költemény sűrű szövetén. „És miről szóljanak mostanság a versek?” – kérdi az országos locsogások idején, 1989-ben (Észrevétel).

Elevenbe vágó kérdés. Főleg olyan életmű birtokában, amilyen Nagy Gáspáré, akinek verseit éppen a diktatúrában-létezés elemi drámája tette sorsszerűvé.
És most?

Ez a művészet egy velejéig etikátlan kor terméke és kifejezője. Pillanatnyilag a politikai légüres terek onnain vacog a lélek, mint a csontbőr debil gyerek. „Fél és örül. Remeg és láz önti el. / Majszol, harapja a levegőt is. Mindent fölfal” (A történelem asztala alól). Keresi magát. Kutatja, hogyan lehet élni. Még támolyog, még „vallatóiról álmodik, börtöneiről álmodik”, még riasztja a végtelen. Keresi, mit lehet mondani, hogyan és kinek. Úgy tűnik, az „élére állított versek” kora lejárt. Amikor minden átrendeződik, amikor a „régmúlt és a közeles múlt kiátkozottai / és ugyanazon idők kisebb-nagyobb inkvizitorai / lám-lám azért csak szépecskén egymásra találnak” (Pázmány helyzetmagyarázata Gábriel Bethlennek), amikor „Mint a békebeli / kannibálok / egymást zabálják föl / a barátok” (Békebeli kannibálok), amikor — mint azt a Csengey-sirató hatodik strófája mondja: „Ő szól utánad: valamit elvétve botlottál Testvér / ha ily szégyennel érsz a reggeli állomásra / ahol fény kerül minden homályra / de nem úgy világosul meg ahogy szeretnéd / arcod és szép szemed tüzétől / a kínban kipréselt mondat / hitted e ezt a sunyi kis világot? – / már majdnem egyedül vagy!”/ — nos akkor a költő-szerep is átértelmezésre szorul. Egyetlen bizonyosság marad