Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

CSÖNDES SZAVAK NAGY GÁSPÁR ÜNNEPÉN

Nem tudok szólni Nagy Gáspár “költői fejlődéséről”, mert noha látom, a szívemmel nézem ezt a pályát. Versei a szívemben dobogtak, mióta a hetvenes években a kezembe került az Add tovább című antológia, benne az ő versei is. S látom ma is azt a fejmozdulatot, ahogy kitekintek, messze a könyvtár ablakán a „Hétköznapok”-ban a Petőfi elsiet a segesvári piacról elolvasása után. Aztán az Anyámmal hófehérülök, a Halántékdob, a Szaltószabadság, az Exupery, majd “a botrány”, a “botrányok”, az azóta sem csillapodott, csak a politika mezőiről az irodalomelmélet és a kritika terepeire térített Nagy Gáspár-“ügyek”, az ott ma is folytatódó pörbe fogások, béklyókba rakások, deresre húzások, kitagadások. Látom a pályát a kerülőutakkal, megroskadásokkal, feszültségekkel, terhekkel, látom el nem ismert, leköpött csillagaival. Látom a sötétbe és a fénybe világító fénnyel, reményeivel és korlátaival, gúzsaival és gúzsba fonásával, önkéntes száműzetésével és tudatos száműzéseivel. Látom, de a pálya effajta sodródása hidegen hagy, érzéketlen vagyok rá most is, a Tudom, nagy nyári délután lesz kötetet lapozgatva, akárcsak ő a külvilágból fejére csavart ecetes szivacsokra. Nemcsak azért, mert a lényegét tekintve minden szakaszában ugyanaz ez a líra, hanem azért is, mert bárhol is ütöm fel köteteit, mindenütt viszontlátom benne magamat is. “Az olvasót”, ahogy a hetvenes-nyolcvanas években, s a kilencvenesekben is a fekete vonatokon, zsúfolt buszokon, villamosmegállókban, hajnaloktól vagy éjszakáktól kábán, a szirénázó mentőkocsiban az infarktust kapott bányász, a tífuszos parasztnő vagy a vajúdó cigányasszony fölé hajolva vagy csak a “hosszú és néma” napokban, az utcán csavarogva avagy “barátkozva a temetővel”, mormolom, memorizálom a verseit, verssorait. Nem azért, mert “szépek”, nem azért, mert “költő” írta őket, még csak nem is azért, mert “igazak”. Hanem mert jönnek maguktól, föltolulnak a szívből, kibukkannak a szájból, némán is megformálódnak a fogsorok között. Mert túl kicsi és kevés itt a “szép”, és túl sok az aljasság. Kányádi Sándor mondta valahol, Kolozsvár és a magyar határ között, évekkel ezelőtt, egy busznyi magyar szakosnak tartva honismereti szemináriumot az utolsó fűszálról is, a Mezőségre és a Partiumra nézve, ő mondta csak úgy mellékesen, hogy az a jó vers, amiből valami visszamarad az emberben: egy sor, egyetlen kifejezés, egyetlen szó, és ez visszajön néha, és szíven üti az embert.

“Szíven üti…” “szíven üti…” Engem ez a Nagy Gáspár-vershős ütött szíven, ez a metamorf SZABADSÁGESZME, ahogy becsavarva testét a modernség trikolórjába szembement a hazugsággal, a silánysággal, szembegyalogolt egyenesen a Történelemmel. S szemközt vele terpeszben állt meg, úgy kezdett el kiáltozni visszhangosan az Országban, ahol ekkor még?, már? – a másik “Nagy” szavai szerint – “a Hegynél / nagyobb a butaság, maszlagolás.” Pontosan azzal az elszánással, ahogyan legelső olvastam-versében Petőfi elsietett – s elsiet ma is – a segesvári piacról. Hová siet, miért siet, kihez siet, kivel szemben siet? Mert sietnie Kell, éspedig Oda, mert itt nincs más esély, csak az, hogy valakinek mindig sietnie Kell és mindig Oda – kiált bele Ady Endre herkulesnyi, fekete Muszája is Nagy Gáspár verseibe, s belém is, ahogy mormolom, memorizálom magamban verseit a havazásban, a hazámban, ahol a címertartók keze ma is csupa fagy és omlás. “Akár a címertartó szomorú angyaloké.” – tenné hozzá ismét a másik “Nagy”, s aztán még bizonyosan azt is, hogy “Tisztának a tisztát – éppen ezért – őrizzük meg s oltalmazzuk az időben ámen”.
“- Őrizzük meg”- visszhangzik bennem, ahogy könyöklök itt egy Nagy Gáspár-versen, s tudom, a hűségnek is távlata por, s már hullunk is által a rostán… És mégis Petőfit látom megint, ahogy elsiet a segesvári piacról! Mert “Latiatuc feleym” – tart számtanórát újra Nagy Gáspár -, ahány a “ma”, annyi a “piac” és hát a “segesvár” is ugyanannyi, írandó kisbetűvel, mint a sokmillió nemecsek ernő neve: “segesvár” az övék ugyanis. S íme nemecsek metamorfózisát is látom, ahogy Jézusként ül egy “katapultos szamárháton”, s kirepíti a füvészkertből szavait, kimentve így a szívét, a szívét mentve ki Názáretből! S látom a haldokló Mamához “tízforintos pelyhekkel” alásuhogó József Attilát is, a juhok szarva közül a Parlament tornyait csúzlizó, pedig csak “mákgubókban dörömbölő”, s a halálos ágyára is “csollánzsákkal érkező” Sinkát, a zuhanó “szerelempilóta” Weörest, de látom a néma trombitaűr havából “csillagok kopott öltönyében”, “egy szál repülőhitben” a remény propellerjével előtántorgó Exuperyt is, ahogy fölgyújtja “szívének porát”, s tenyerébe emelve, mint laza gyermekláncfű golyót, mint varázslatot kifújja a jövendőbe a Kis Herceget. És látom – “csak nézem” – Olga Korbutot, amint gyönyörű ugrással, kecsesen, mintegy sirály vagy az égen seprűnyelén sikongva szánkázó Margarita, kihajózik a kozmoszba a gyűrűk, kötelek, nyújtók, hóhércsigák közül, miközben a költő, körbedobálva tűhegyes reszelőkkel csak “ajtónálló macskáját” eresztheti ki éjféltájban a szabadságba, míg levetett inge ott lóg a kaszák mellett “a város fogasán.”

Látom az utat, de Nagy Gáspárban nem az útja a fontos, hanem az Állandóság. Nem a változás, hanem az Ugyanaz, a Konokság, a Tudjátoktimirőlbeszélek, amit axiómaként vallott és – akár a másik “Nagy”, kitől az Ige eredezett – Megtartott: “Nem! Az ember nem adhatja meg magát. Se a hatalmas bánatnak, se bármilyen “dögvész-országnak””. Ez ám a diskurzus, barátaim! Ó, mennyi parányi geg, trükk, nyelvjáték s humor… “Ebben az átmeneti korban…” – dörmögi Gáspár nem sok éve, Hódoltságból Hódoltságba tartva, ki a szélbe, a kóbor kutyáknak, égi madaraknak: hol kidőltek már a nyárfák. Ez a nagy Állandó, ez az elérhetetlen, akár kör-törvényben a pí, ez az örökkön osztott és osztandó, vagyis szétmart, felkoncolt, kibelezett, felnégyelt, letagadott, ellopott, s mégis ellophatatlan – mint fűszálból, népdalból az aranymetszés -, ez a morális törzsszám izgatja az Időt, a Történelmet, ez a lüktetés, amitől Mégis a Valami, amitől embermérték a Semmi, amitől szerkezet az üresség és erőtér a tér. Ez az arc, amit a szívem néz benne, s ez az arc

De ha…! Mi zúg? Mi éji dal – Nem London, Ó, csak itt meg ott meg itt meg ott a magunk poros, szegény kis uccáin: na mi? Csak nem? De biz! “Zúg Március?” – nem talált! “Zúg a Volga?” – nem talált! Jajj, hiszen “vadkan” zúg a képkeretben, ez röfögi tele makkal és vérrel a szalont (s persze az állatkert-temetőt is) – Talááált! – zúgnak a fénytelen szellők: zúgjátok, zúgjátok -. De hallja-e Kend e tarka csicsergést? S látja-e Ön a mézszavú garden-partyt? S érzi-e a vásárban sütött Dózsa-hús szagát?
Zakatol megint a Nagy-Daráló, lám finom, új nikkelpengék, Nagy Gáspár, pörög a malomkerék, mint bűvészbot végén a tányér, és ugrál a kalapból, fekete cilinderből nyúl, mikiegér, “szaltószabadság”, ömlik a rókaszag, árad: de tégedet itt már nem maga Pittakosz őröl, dehogyis Mütyléna királya, csak ez a borzillatú Revű, Nagy Kancsal Show s az ájtatos manó hopmesterek; és veled nem búzát, zabot, de csontot, húst és Történelmet őröl ez a malom. Jó társaság ez: itt Ady lábujja, ott József Attila kézfeje, kidülledt szeme, Németh László lisztfehér haja, amott Radnóti felemelt mutatóujja, Kodály lepréselt gégéje s egy félkar: az ostromra vezénylő branyiszkós Vas Istváné, majd Hamvas Béla csonttüskés, éles, nem hamuhodó orgonasíp-bordái és Illyés tar feje, Zelk sirálydal-fogsora, Ratkó vasbütykös, nagy kállai csontja – soroljam-é? Törmelékké ím mind egybedarálva, s fölötte – mint újratemetésen – egybeárad a párizsi, Las Vegas-i, moszkvai kölniszag, virágszag, vérszag, s mi bűzlünk magunktól s a félelemtől. A kiöklendett s visszanyelt szavaktól is, míg szemhéjunkon hollyvoodi csók, orrunkon Humphrey Bogart-kalap, szánkon nyelvrákos mosoly, s bennünk is nagyra nő az idióta, bőrdzsekis, kigyúrt új Ilmarinen, s ekkor már MI VAGYUNK A SZAMPÓ, ama tiszta ingben borzonghatunk, borzonghatunk a kőig. Gémeskút, fokos mellett a malomalján csukacsont-kanteléjét a pergőtűzbe dobva bennünk haldoklik, s fúl meg a derék Vejnemöjnen. Mert akár Petőfi, Segesvárt érte el ő is.

Csak nézem Nagy Gáspár verseit, hogy küzd ezzel a haldoklással – mint sötétben kinyitott kagyló az éjjel -, és közben pimaszul modern mégis, bár textusa ágain nem lóg felakasztott mondat, se szó vagy bujdosó haramia-király: csupán madár dalol. Mit is mondhatnék, lélek ez, az Apollinaire-é, a Batsányi tömlöcablakába szálló, Petőfi-pacsirtaszava s a Balassié: “holott kikeletkor az sok szép madár szól” ugyan kinek szól, ember ugyan vele nem él. De az ágak közt ó átragyog mégis a “nagy kerek kék ég”. Mert csillagok palotája, jó illatú föld tája a verseidben Nagy Gáspár, otthon vagyok bennük, a hazámmá is lettek verseid. Ha a magad kínját mondod, ha az Antigoné ormótlan, 56-os bakancsára néző Ratkóét, ha helyzetjelentést fogalmazol Vörösmartynak, ha az “árulások évadában” ilyeneket merészelsz leírni:

Igen, Esztergom ez, akár a költői állapot, midőn “érik s eljön az idő / az ember finnyás lesz / s elkezd sehova se írni”, csupán azért, nehogy odafagyjon ő is “a számító hangszer / klaviatúrájához”, amikor a világ már “tapintható mégis így lesz / tapintható és alattomos.”
Ám Állandóságod erő ma is, és nem alábbvaló “más divatoknál.” És immár veled a Kard is. Tovább, tovább.
Tovább tanulom én is fölmondandó verseid.