Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Amíg fölragyog a jászol című verseskötetéről

Nagy Gáspár az új évezred első ka­rácsonyára szívmelengető ajándékkal lepte meg olvasóit.
A szerző régi tervét megvalósító, harminc év „verses szívdobbanásait” egybefoglaló karcsú, szép kis kötet a betlehemi jászol fényeit ragyogtatja fel. A csodát hirdeti, a születés csodáját. A költő saját születésének történetét is „szőlőbontáskor, májusi karácsony­ban”. És ama első születését is, ami­kor a Kisded fölött megálló csillag a szenvedésteljes emberi lét határait jelölte ki „tejtől a vérig”.

A költő kisgyermekkori emlékei épp­oly eleven-közeliek, mint a jászolbölcső kétezer éves misztériuma. Az angyalok, a sivatagban teveháton utazó három­királyok, a „kicsi bárány istálló jászolá­nál” éppoly valóságos, mint 1944 kará­csonyán a pápai bombázás áldozataivá vált halott katonák, a karácsonykor megszületett és a légnyomás-sújtott istállóban elpusztult kiscsikó, a nagymama félelemoszlató meséje vagy az édes­anyáért való aggodalom és sírás.

Ez az emlékidézés korántsem az ünnep-tájt gya­kori nosztalgia. Sokkal inkább az a célja Nagy Gás­párnak, hogy mindannyiunk életélményeinek apró szikráiból olyan fényt lobbantson, amelynek vilá­gosságánál az olvasó kicsi bárányként állhat, s az Isten-gyermeket „jó Teremtőjének, Pásztorának látja”.

Ebben a sugárzásban nem az a szép, hogy esztendőnként egyszer felragyog, hanem az a felismerés, megvilágosodás a fontos, hogy „elbújni Isten elől többé már nem lehet”.

Ezzel a hitel mély belső logikája lesz a fohász paradoxonjának is a politikai fagyok idején:

Amiként ethosza volt „A fiú naplóját” író  Nagy  Gáspár versimperatívuszá­nak, úgy „életét tékozló korunkban” így lehet csak az utóbbi évtizedeket „advent előtti állapotnak” felfogni.

A hó,  a fagy,  a tél metaforáiban – csakúgy,  mint nemzeti költészetünk klasszikusainál – egyértelműekké lesznek a képek. Politikai közelmúl­tunk karámjában „súlyos ólmokat cipel a lélek”. Szelíd iróniával szólal­tatja meg Nagy Gáspár ennek a „karámlétnek” azt az élménykörét, ami­kor „kezdő őrangyal” módjára „figyel­te” valaki, „jött vele”, majd „igazoltatta valamely jóisten helyett”. Hiszen „az a megbízása”, hogy „lépteit orvul köves­se annak, ki szívében útjait viszi”.

Az életveszélyt is sejtető álság, képmutatás kis­stílűsége a látás és tudás csöndes fölényével, a megőrzött emberi méltóság erejével győzetik le a költő emlékezésében.

A négy strófán át tizenhatszor anaforikusan felhangzó „gyanútlanul” állapothatározó megrendí­tően új és eredeti összefüggésében mutatja be mindannyiunk Karácsonyi ár(v)ulását.
Ennek a lírai vádbeszédnek az érvényessége máig hat:

A három évtizedes folyamat eredménye is nyilvánvaló lett:

A keresztyén ikonográfia elemeivel „definiálja a kort” Nagy Gáspár a kötet verseiben. Gazdag asszo­ciációkat egybeszövő versbeszédében érzékletesen és töprengésre késztető intellektualitással jelennek meg a „kisikló életek”. S közben – mint két évszázad óta minden nemzeti költőnk látomásaiban – ebben a lírában is feljajdul a „perceinket számolgató lidér­ces már majdnem koordinátaszörny”.

A költő félelme tragikus tömörséggel fogalmazza meg sokunk közösségi szorongását: „hogy ne csak lelet legyünk” az európai történelemben. A téli dél­ben harangszó hirdeti a jelenvaló veszélyt, hogy „időnk apad!”

Petőfi és József Attila örök szép vallomásainak sorát folytatva Nagy Gáspár Forduló év című ver­sének elégikus szívdobbanásai a változó időben is változatlan hűséget foglalják fohászba:

Nagy  Gáspár  új  kötetének  „fehéren fehér tél­beszédével” a beborult világból menti a kert-vilá­got”.

A karácsonyi misztérium csodáját a költő eloldozza a jelképtől, beengedi, behívja mindannyiunk ajtaján, hogy „reményben győztesként” szállást kapjon náluk is. A félelmes esztendők éjében az angyali ének biztatása – „Ne féljetek!” – lángoló szózatként hangzott. 1993. december 12-én, azon az adventi vasárnapon Antall József halálakor

Nagy Gáspár lírájának nyelve kétélű kardként szólaltatja meg a szelídség és áhítat szólamai mellett a keserűség, a felháborodás, a vád és az ítélet hangjait az irónia ostorcsapásaival a kufár-lelkű, júdásszívű világ ellen.

A költő formavilága a gyermekverseket idéző kis kétsoros strófáktól a dalok áttetszőségén át a szabadversek szimbólumvilágáig sokféle tónust, színt, árnyalatot mutat. Olyan természetes gazdagság ez, mint a kagylók vagy a falevelek ezernyi formája.

Ez a kicsiny kötet belső tágasságával átfogja az évszázadokat, a Megváltó születésétől eltelt két évezredet éppúgy, mint a költő személyes életének stációit és nemzeti létünk nagy kataklizmáit. 1944-et, az ötvenes éveket, 1956-ot, az azt követő kádári diktatúra megfontoltan kreált „szolid glóriáját”. Ugyanoda tér meg a költői szemlélődés, ahonnan indult, hogy a világ Világosságát ünnepelje a föl­ragyogó jászolnál. Nagy Gáspár, aki „szívében útjait viszi”, mindnyájunkat evangéliumi üzenettel hív:

A tenyérbe simuló versgyűjtemény téli csillagos ég kékjét idéző borítóján és a versek között Keresz­tes Dóra tizenkét színes illusztrációjában gyönyör­ködhet az olvasó. Ezek a „kardiogramok” a magyar naiv festőkével rokon világra emlékeztetnek, de rokonságban vannak az európai szürrealisták látásmódjával és a gyermekrajzok őszinte bájával is. Sőt, a magyar népi díszítőművészet ismerős mo­tívumait is felmutatják. S mindezt olyan egyedien, eredetien, hogy Keresztes Dóra a költő szerzőtár­sává válik.

Nagy Gáspár Gödöllőn tartott könyvbemutató­jával egy időben Keresztes Dóra kamara-kiállítását is megtekinthették az érdeklődők.

A Magyar Könyvklub kiadásában megjelent kötet beteljesíti szerzője szándékát, hogy verseivel az új évezred első karácsonyát illendően köszöntse. Eb­ben a verseskötetben a szakrális élményt, a hitvalló bizonyságtételt magasrendű esztétikai megformáltság közvetíti hitelesen. Nem vallásos alkalmi verse­ket tartalmaz, hanem az egyetemes költészet – Nagy László szavával élve „minden időben ismerős” „örökegy” üzenetét. Így lesz eggyé az evangélium és a líra egy megélt – immár félévszázadnyi – emberi lét fölfelé, a csillagra figyelő tekintetének tükrében. És így lesz egyértelmű életünk úti célja karácsonykor és az esztendő minden napján: „el kell érnünk Betlehembe!”

Tolle, lege! Vedd és olvasd!

Nem csak karácsonykor, nem csak az Olvasás Évében!

Kovács Gáborné
BaÁRka, 2001. dec. p. 38-39.