Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

“Amíg csak bírom helyetted írom”

A SZOLGÁLATTEVŐ KÖLTŐ

Amint azt legjobb ismerői egybehangzóan mondják, Nagy Gáspár költészetének két és fél évtizede a magyar irodalom szabadságküzdelmének egyik legteljesebb és legrokonszenvesebb fejezete. Negyedszázados pályáján a költői termés jelentékeny hányada az előző rendszerrel történő szembehelyezkedést, a diktatúra ellentmondásainak burkoltabb vagy nyíltabb kimondását mutatja. „Annak a kísérletnek a reprezentációja ez, hogy miként ötvözhető a közösségi ihletettségű, váteszi típusú beszédmód a modern ironizáló versnyelvvel.” Nagy Gáspár indulása óta az olvasói figyelem középpontjában áll. A könyveit méltató tanulmányok, recenziók úgyszólván disszonáns hang nélkül jelzik azt a kritikai közmegegyezést, amely szerint munkássága az utóbbi 25 év megkerülhetetlen értéke. Hangsúlyozottan etikus alapozottságú, tágas horizontú, sokdimenziós költészet az övé. Az Élet és Irodalomban történt nevezetes bemutatkozásától a Koronatűz, a Halántékdob, a Földi pörök, az Áron mondja, a Kibiztosított beszéd, a Múlik a jövőnk, a Mosolyelágazás, a Fölös ébrenlétem, a Zónaidő című kötetein keresztül jutott el az idei könyvhétre megjelent Tudom, nagy nyári délután lesz című verseskönyvéig. Nagy Gáspár a maga sajátos dikciójú műveiben az ún. sors- és feladatvállaló, öntanúsító versmodellt követi. A lírai szubjektum létbeli pozícióját és esztétikai magatartását legpontosabban az irodalom herderi paradigmájával írhatjuk le. Akárcsak Nagy László és Kányádi Sándor életművében, Nagy Gáspár költészetében is meghatározó vonás az irodalomnak közösségi rítusként és kulturális kötőerőként való megélése. Hogy ez a magatartás némelyek számára túlhaladott és problematikus, az vélhetően általánosabb értékrendbeli zavarokkal, illetve az integer személyiség sokirányú fenyegetettségével hozható kapcsolatba.

Az immáron 20 éve halott költő mementójának szívós ébrentartója, szellemiségének egyik legméltóbb örököse kétségkívül mai vendégünk, Nagy Gáspár. Morális érzékenységén túl azzá teszi őt sorsvállaló keménysége, lehetetlennel is szembefeszülő igazságtevő helytállása. Az újfajta érzékenység megkerülhetetlen képviselőjeként számontartott lírikusról még a legfőbb posztmodern elméletírók is elismerik, hogy a vallomás személyességét a szubjektumon túli érvényesség igényével hangsúlyozza, és – kivált újabban – bizonyos neoavantgarde technikák szűrőin bocsátja át az általánosabb igazságérvényre törekvő beszéd vallomásos tartalmait.

Az általam mérvadónak tekintett bölcsesség szerint úgy kell írni, hogy aki olvas, tisztességes embernek tartson. Nagy Gáspár akárhány versét föl lehetne olvasni súlyos és eszméltető realizációjaként eme tanításnak. Rettentően nehéz, majdhogynem lehetetlen a versek közül csak egyet választani, de ha mégis muszáj, akkor szívemre hallgatva az Öröknyár: elmúltam 9 éves című kompozícióra szavazok. Tudva tudván, hogy Magyarország „tömegsírhaza”, avagy „kontinensnyi álmok vesztőhelye”, s hogy az ’56-os mártírokkal és személy szerint a Nagy Imrével szembeni tartozásunk úgyszólván leróhatatlan. A jóvátehetetlen aljasságokat bátran néven nevező, az 1983-as születésekor hihetetlenül reveláló, elképesztően tisztabeszédű vers talán a valaha készült legsúlyosabb vádirat a sorozatos törvénytelenségekre és hazugságokra épült egykori Kárdár-rezsim természetéről. Egyszersmind a kollektív amnézia, a jelenlét – és emlékezetvesztés fátumszerűségét elutasító, a szembenézés és számadás elkerülhetetlenségét elemi erővel, kasszandrai bizonyossággal kifejező alkotás. Az „evokatív időtlen ragyogású” cím szerves része a vers testének, hiszen határozott temporális funkciója van. A címbeli öröknyár – metafora (1958. jún. 16. – Nagy Imréék kivégzésének napja) a költő világképében és értékrendjében abszolút viszonyítási pont, így lehet ez a mű a Nagy Gáspár-féle minőségeszmény foglalata, az életmű emblematikus darabja. A vers a szerző etikai – gondolkodói igényességének és mérhetetlen belső szabadságának tárgyiasulásaként az irodalompolitika képviselőinek haragját váltotta ki. Az Írószövetség titkári állásából kényszerűen távozó költő 1985. márc. 12-én „az utolsó szó jogán” a következőt mondta: „Én azt hiszem, hogy az írók számára különösen embertelen aszkézis lemondani történelmünk bizonyítható sebeiről.” Az atavisztikus mélységekből feltörő emberi tisztaság, a történelmi érzékenység, illetve felelősségtudat ebben a hitvallásban is nyilvánvaló.

A szellemi rezervátumlétet, a létrontást megnyilatkozásaival és helytállásával tagadó, az „ember szépbe szőtt hitét” soha nem feledő, messzire tekintő szerző úgy köti bele magát a magyar irodalom (és tágabb kultúra) legvonzóbb és legérvényesebb vonulatába, hogy eközben komoly létfilozófiai tanulságokkal is szolgál. Olyannyira, hogy a Nagy Lászlótól ismerős ars poeticát Nagy Gáspár is teljes joggal érezheti magáénak: „…jussomért, legjobb részemért hajtok | csonkán e mindig hiánnyal síró, | szimmetriásra tervelt világban.”

Elhangzott az Ünnepi Könyvhéten, a Bródy Sándor Könyvtárban.


Ködöböcz Gábor
Líceumi Paletta, 1998. december p. 7.


< vissza