NAGY GÁSPÁR VERSEIRŐL
Keresték, s mindig megtalálták a fiatalok, akiktől a költői pályán indítást várni lehetett: Bajzát vagy Kiss Józsefet; Osvátot, Schöpflint, Babitsot; a kamasz József Attila Juhász Gyulát. Az én nemzedékemből sokan a feledhetetlen emlékű Sárközi Mártát; ültünk asztalánál, amíg verseinket olvasta, és ettük zsíros kenyerét, ittuk kávéját, borát. Juhász Ferenc már biai gyerekéveiben megtalálta az idősebb festő-barátot, Hantai Simont, aki Ady és József Attila verseit adta a kezébe; az első szárnypróbáknak ő volt tanúja és bátorítója. Messzibbre menve az angol Gravestől hallottam, hogy első mecénása a falujabeli kéményseprőmester volt, aki első verseit kinyomtatta – de vég nélkül folytatható lenne az idevágó fényes példatár.
Most, napjainkban, amikor a költészet huszadik századi népművészet lett nálunk, a szerkesztőségi előszobákban bűntudatos fiatalok ácsorognak: verset hoztak. Ezért a bűntudat! De alig van, akihez fordulhatnának, majdnem a lottó variációlehetőségeivel kell számolniuk: kihúzzák-e a számukat, azaz a nevüket, s a féltett kéziratból nyomtatott vers lesz-e?
Nagy Gáspár nevét, szerencséjére kihúzták: rangos folyóiratok közlik verseit, első kötete nyomdában van, a Rádió országos nyilvánossága elé léphet. Huszonöt éves, első aratását begyűjtheti.
Neve Nagy Lászlóéval csak véletlen névrokonság, de költői eredete mégis Nagy László szellemi családfájáról származtatható, aki sok „újszülött fiának” nemcsak gazdag művét adja örökségül, hanem emberi tartását is: példát arra, hogyan kell s lehet emelt fővel nézni a világba, bármilyen szélben, átvágva egyenesen a földeken, ha megcsavarodnak az utak.
Az induló, fiatal Nagy Gáspár pályakezdése teli jó jellel. Verseiben foltos szalmazsák fölé száll az angyal; a feresztőteknőjében keserű a mák; a költőt kínzott halszálkaként szúrják át gyönyörű jövendölések, lehámozottan fönséges Magyarország-medencecsontok; anyjával hófehérül, kisiklatja a fecskéket, és a mesékre baltával kopog, s nem kívánja, hogy páncél védje, mivelhogy tudja: csak magamagát védheti, a puszta bőrével, ha már „felelős álomjátékos” lett. Nem erdő sűrűje födi, mert messzi mező neki történelmünk, ebben Segesvárig lát, a Névtelen Sírgödörig, ahol a vele szinte egykorú nagy Előd testét „dobták lefelé”, s az „egy dacos szaltót csinált”, de túl is lát Segesváron, oda, ahol a meghajszolt Kondor Bélát megdarált margaréták lisztjével fogadta a tél.
Férfihang ez, a korán érett férfié. Kívánom neki, hogy legyen ereje s hite magában.
(Az 1973. október 20-án az Élet és irodalom Új Hang rovatában Nagy Gáspár verseiről megjelent írás egy évvel későbbi változata.)
Kormos István
Kormos István: A vasmozsár törője alatt. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982. p. 93-94.