Nagy Gáspár is elment
Valamelyes mitikus vágyakozásban az igazság felé – megjelenik kora reggelente sok ember, gyermek és csapat, akiket és amelyeket annyira szeretnék sokáig szeretni.
Igen, a vágyakozás az igazságtevésre, s bizony földön és csillagrendszereken túli Valakihez, aki ezt a műveletet tán megérti, s el-eljut Hozzá minden, ami fohászhoz hasonló.
Így jelent meg ma reggel az áhított hűvösön Nagy Gáspár költő a szobámban, leült immár nyikorogni is lusta magam mellé.
Mintha ő vigasztalna?!
Én gondoltam rá aggódva hónapok óta, mert a fal felé fordulva aludt, és nem láthatta tisztán betegsége miatt ezt a kerengő világot.
Nem a siralom, hanem az aggodalommal járó, settenkedő félelem idézte tán ide ezen a hajnalon. Ötvenen van túl, és annyi versen, hogy más kis népek fennen lobogtatnák.
A miénk tán nem? De igen. Mert megírta a kádári félelmes kommunista korban, hogy a halottakat el kell temetni, a gyilkosokat sosem szabad feledni, és azokat meg kell büntetni. Továbbá azt is fölírta a magyar költészet falára, s föl a tisztesség egére is, hogy az árulás bérével nincs ám letudva minden, és ki Megváltót árul halálra és nemzetet viszen veszendőbe önmaga és bandája érdekében, az meg nem szabadulhat büntetlenül…
Most már nem vakítja Nagy Gáspárt, a nemzet Nagygazsiját a hazugság díszletelemeiből összerakott Magyarország sorsa a perzselő, lángoló időben: nem csak a bőr, a test ég a szent aratásban, de arcunkon is ég a bőr, mert hogy képtelenek voltunk s vagyunk rendet tenni a haza háza táján; szélhámos, irtózatosan hazudozó sihederek és dörzsölt kommunista fiúk és hölgyek építik magukévá köntörfalakból Magyarországot: kibérelték a hazát, és bérleti díjat az idegenségnek fizetnek vigyorogva.
Ily korban élünk, Nagy Gáspárt idézve.
Gazsi, jó barát, hát mi sohasem fogjuk a gyilkosainkat, a bűnösöket, az ellenünk vétkezőket megbüntetni, mint más, jobb házaknál?
Ez a mostani Magyarország letett az olvasásról. Itt már senki nem olvas semmit, legfennebb nyugati krimit. Most, hogy az ágyam mellől elsiető Nagy Gáspár után integetek, az jut eszembe: Isten őrizze meg a magyar nemzetet attól, hogy testületileg és fölcsapott kezekkel fordulna újból költőihez, íróihoz. Mert amikor ezt cselekedte ez a nemzet, mindig szakadék szélén állott vala, és omlásban.
Röhögve mondják: Uraim, ki olvas ma verseket? És nekünk mondják, akik felé fordultak az álmos hallgatás idején.
Nagy Gáspár említett és a többi versét rongyosra olvasták akkor, amikor a gyilkosok gyilkoltak, az árulók életet árultak, országot és lelket, és temetetlenül hevertek hasmánt a hőseink, sírjukat sem ismertük, lovakkal tiportatták azokat, s nem volt bátorságunk fölkutatni. Csak sírni, sírni, sírni s remélni.
Töpörödik a nemzet, az ország.
Nélküled a remény is szalonnabőrként sirül össze bennünk.
Czegő Zoltán
Háromszék, 2007. 01. 06.