Létezhet-e fölös ébrenlét? Éberségünk – Hamvas Béla-i világosságunk – lehet-e sok? Lehet-e túlzott? A kimerültség ébrenléte ez? Nagy Gáspár így válaszol a kérdésre egyik versében:
vagy őrült ébrenlét
mint mikor valaki
a fáradtságtól
nem bírja lehunyni szemét
s remegve ott áll ,
a nyár dimb-domb trapézában
és a sárga szalmahengerek
egyszerre gurulni kezdenek felé
már érzi az iszonyú súlyokat
törekes testét
vérét a szalmaerekben
amikor öntudatlan
gyufát gyújt
mintha kardot szegezne –
így várja a pokoli végítéletet
várja az első sercenést
Igen, a zaklatott ember ébrenléte ez, azé az emberé, aki felelősséget és szorongást érez, aki megválaszolhatatlan kérdésekre akar kétségbeesetten válaszolni. Nagy Gáspár költészetéről beszélek.
Erről a költészetről már sokan és sokszor leírták, hogy alapvetően etikus, a szó, a megszólalás erejében hívő, hittel telített líra, amely napjaink szétbomlásai közepette is úgy érzi, feladata van, küldetése, szólnia kell és megszólítania, mert a költő valami olyat tud a világról, amit talán mások kevésbé vagy rosszabbul tudnak.
A fentieket csupa-csupa idézőjellel, csupa-csupa nagy betűvel írhattam volna, valamiféle kurziválással, kiemeléssel, mert Nagy Gáspár esetében olyan romantikus attitűdről van szó, amelyről ma már szólni is nehéz, oly nagyon elszállt felette az idő. Anakronisztikus költői magatartás? Igen. És ezért is tiszteletreméltó.
A nyugtalan ember ébrenléte szólal meg ezekben a versekben. A felelős emberé. Aki még érez küldetést, aki még érez elhivatást, felelősséget. Nem divatos életfelfogás ez. Bátorságra vall. Fejet kell hajtanunk Nagy Gáspár előtt. És jó, hogy van még aki előtt fejet kell hajtanunk. A költő előtt, aki mer régimódi lenni. Aki hisz létezett értékekben, és ezekhez hű akar maradni. Nagy szó ez manapság.
fölös ébrenlétet,
pedig aludni kéne
– csak gyerekként –
úgy mint régen!
– írja Fölös ébrenlétem című versében Nagy Gáspár. Menekülés ez, kényszeres menekülésvágy, mert ebben az ébrenlétben éppen ama éberség, amiről Hamvas Béla is beszél, az hiányzik; az éberség akarata. Ha további következtetéseket akarunk levonni, akkor nem várt, meglepő eredményre jutunk: az álom világa az, ahova Nagy Gáspár menekülni akar, a passzivitás világa, kilépni a hétköznapokból, abból a valóságból, amit nagyon leegyszerűsítve napjaink Közép-Európájának is nevezhetnénk. A csalódott ember hangjából érződik ez az álombavágyódás, annak a morális költőnek a hangjából, aki megzavarodva nézi az árulásokat és elárultatásokat, aki bizonytalankodva figyeli mindazt, ami az elmúlt években kicsinyke régiókban megtörtént.
Ha Nagy Gáspár költészetének megformáltságáról szólunk, akkor megdöbbenve figyelünk fel a szabad vers, a népies szürrealizmus, az avantgárd jelenlétére. Kevesen írják le, pedig jellemző tény napjaink magyar költészetében, hogy a posztmodern, a neoklasszicizmus hatása ellen a magát nép-nemzetinek mondott irányzat képviselői közül számosan avantgárd jegyeket hasznosítanak műveikben. Nagy Gáspárra különösen jellemző ez, ebben a kötetében néhol még vizuális elemekkel (nyilak, négyzetek) is dolgozik.
Nagy Gáspár felelős költő. Szorongásai a mi félelmeinket mutatják. Helyettünk is beszél.
Petőcz András
Könyvvilág, 1994. 11. sz. p. 13.