NAGY GÁSPÁR: FÖLDI PÖRÖK
Irodalomtörténeti babona, hogy a harmadik verseskönyv már valamiképp vízválasztó, hiszen addigra ki kell alakulnia az egyéni arcnak, a saját, másnak nem kölcsönözhető versnek. A kemény próbák – szerencsétlenebb időkben: a kemény megpróbáltatások – ideje ez, küzdelmeké, a kötődések fölülvizsgálatáé, ha úgy követeli a pályaszakasz, a szakításoké. Nagy Gáspár tudatában van mindennek, s nem lévén beidézve hatalmasságok ítélőszéke elé, földi pöreit úgy alakítja, hogy a vád tisztán kivehető legyen, mi több, föl is idéződjék valami a személyisége körüli bonyodalmakból. A Hit-tan-ban olvasható: „Kérdezem én: ha a fogságba vetett gondokat / az Isten se veszi észre, akkor az égi körök / hintáló mérlegein majd mennyit nyomnak a / földi pörök s mennyit a hallgatás aranyrögei / az árulás színezüstjeivel tetézve?”
Öt sor, mindössze ennyi a vers. Ne tévesszenek meg senkit a bibliai utalások – a költő korábban is élt eme fogásokkal -; az utolsó vacsora csak jelkép, ami van, mögötte van. Nem is a kérdés súlyában, hanem annak rémületében. Ismerjük a tiltásokat: egyetlen mondatban nem mondható semmi, hátha félreértik – ha valódi jelentését érti valaki, már az is félreértés -, rosszabbik esetben félremagyarázzák. A költőnek, ha adni akar magára, ilyen kínos esetektől óvakodni illenék. Nagy Gáspár nem is tesz kísérletet az egyetlen mondat (ez utóbbi nem feltétlenül a zsarnokságról szól) kimondására. Nem mintha félne a következményektől, hanem mert tudja: igazi költőnél az „egyetlen mondat” meghúzódik a versben. És természetesen a kimondás utáni csöndben, a hallgatásban.
A Földi pörök verseit olvasva elsőbbre a komor hangulatot vesszük észre. A versek az ősz és egyetlen baljós hónap, az október jegyeit viselik magukon. Természet – az avar rozsdásodásával – és történelem – az aradi gyászfátyol meglengetésének félelmetes ismétlődésével – ekkor kezd átfordulni a hihetetlenbe; mindkettőt az elviselhetetlen vereségek tömkelege teszi valószínűtlenné. Tragédiákért nem kell a szomszédba mennünk, eleget tárol belőlük a magyar történelem. A költő érzi ezt a kínt, verse ezért mindig a történelmi tudással terhes. A kimondhatatlan kimondásával, illetve a hozzákészülődés ígéretével.
A Tantárgyak a fekete indexből című ciklus ebből a kívánalomból már meg is valósít valamit. Logikája következetes „diáklogika”: ha pörög a glóbusz, minden összemosódik, ha viszont egyetlen pontra bökve ujjunkat, megállítjuk, a kiválasztott rész fölnagyítódik, s az is látszani fog, ami korábban a szemkápráztató forgásban elveszett: Közép-Európa sebhelye. S a var alatt – hangozzék képtelenül -: a mélyben újabb s újabb hegek, melyek hazányi foltot takarnak. Efölött akar ítélkezni az ismeretlen vegyész, s e célból örömmel kotyvaszt össze mindent lombikjában. Ecce lombik! – hangzik, mintha az hangoznék: íme, az ember! És nem vevődik észre az ismeretlen „kémhatású” folyadék – itt csak lötty -, a vér, mely jobbára mindig fölöslegesen ontatott ki a „gőzölgő dühök, földarabolható folyók s egek, kitiltott tengerszemek” országában. A föntieket a Vegy-tan foglalja össze, riasztó tárgyismerettel és a tabuktól meg nem babonázva.
Nagy Gáspár alapállása ismert: nem nyűgözik le „a semmi tündöklő árnyalatai”. Nem, pillanatig se higgyük, nem a modern vers ellen van – groteszk tér- és történelemszemléletével már-már közelítvén a nonszenszvers képtelenségét, maga is művelője -, hanem a „behúzott nyakú és leginkább »modern« vonalú írástudókra” haragszik; azokra akik a „modernség” leple alatt szöknek a dolgok néven nevezése, a föltárás, a tisztánlátás elől. Értékvonulatába, hogy csak a kortárs irodalomnál maradjunk, az olyan nevek mellé, mint Nagy László, Kormos István, Sütő András, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, bekerült Pilinszky János, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor és két ultraavantgárdnak titulált újvidéki költő, Tolnai Ottó és Domonkos István is. Egyúttal jelezve, mi az az érték, amit elismer, és mely irány – szemléletmód, alapállás, modell – felé tájékozódik. Számára a politikai gondolkodást Bibó István, a képzőművészetet Kondor Béla, a zenét Bartók Béla, a színház- és filmművészetet Latinovits Zoltán és Huszárik Zoltán életműve jelenti. Általában dedikációval, ritkábban portréverssel tiszteli meg a hozzá közel állókat; gyakran oly módon, hogy bőrükbe bújik, igyekezvén ellesni és fölmutatni művészetük sajátosságait.
Erre az áthasonulásra, mely a tisztelgésen kívül önmagára is érvényes portré, a régebben Weöresnek írott „zárthelyi” (Variációk) és az újabb, Domonkos István Kormányeltörésben című poémájára rímelő Infinitivusok lányom olvasókönyvéből a legjellemzőbb példa. Rosszakarói, szinte az inszinuációig elmenve, avval is meggyanúsították, hogy vonzódik a nagy nevekhez, és verseinek sikere tulajdonképp csak „jó csengésű” nevének köszönhető. Hát, nem. A Halántékdob című verseskönyve – benne olyan antológiadarabok, mint a Csak nézem Olga Korbutot (Szaltószabadság) vagy a Forduló év – pályamódosítást hajtott végre. Csak most látni ennek eredményét: a hosszú vers elszakítását a Nagy László-i sodratástól – attól a lélegzetvételnyire azonos hangtól, melyet egy korai verséből, az Aranyharmoniká-ból ismerhetünk meg legszemléletesebben – s a gyermekkori tájélmény, hangulatkép „befordítását” ama közegbe, ahol már nem csupán a költői kép s a dalforma élteti e költészetet.
A Földi pörök némelykor keserű, komor világa kísérlet egy újabb hangra. Csak a fönt röviden vázolt körülmények ismeretében érthető: szükség volt eme – noha fájdalmas, de időszerű – váltásra. Az alap, költészetének történelmi irányultsága, ahogy mondottuk volt, nem változott. Megváltozott viszont, mondhatni rafináltabb lett szemlélete. A képtobzódás, mely nála mindig a romantika jele, elmaradt, a direkt utalások és hangok, melyek régebben nemegyszer harsánnyá tették a verset, áttételesebbé váltak, s ezáltal letisztultabb, feszesebb lett a költemény. De nem egyszerűbb. A gazdagodást mindenekelőtt a gondolatiság előtérbe kerülése jelzi. Az epikus, leíró vers még megengedhetett valamennyi kitérőt, az aprólékos leltár és majd minden (életrajzi) mozzanat a mesebonyolítás elengedhetetlen kelléke volt. Mostanra csak, azért a képet a költő végleg nem tagadta meg, a metafora sűrítőképessége maradt. Egyre nyilvánvalóbb, ahogy a lírikus s megidézendő világa közt nőtt a távolság, úgy lett ironikusabb, kételkedőbb szemlélete. A vers nem illusztrál többé, önmagára/önmagába akar látni, keményen, hidegen. Az állítások sem egyértelműen állítások már, hanem kérdés-kétkedés formájában fölvillantott lehetőségek – az ahogy lehet (ahogy szabad) kimondhatóságának reményében. Megsokszorozódtak egy-egy versen belül az utalások, a nyelvi játékok, az ismétlődések, a korábbinál nagyobb szerepet kapott az enjambement.
Az író „társadalmi” állapota is megváltozott; kétes személy lett, kinek ugyan „Papírtenger-észeti Akadémiák / langyos locsogása közepette” kéne meghallania-megtalálnia a hozzá és a társadalomhoz méltó egyetlen hangot, de közben a szerep, amit képvisel, rég elavult, még jó, ha kóresetként rögzíthető. Miként az Üzenet és kibúvó egy másik hullámhosszon gyermekszeme észleli: „…amikor az iskolában deviáns / magatartásról kellett példát mondanunk hát / rögtön veled hozakodtunk elő mert benne / van a legjobb szakkönyvben hogy az író í- / rogató emberek valahol deviánsak bomlaszt- / ják és nem építik amit a nemdeviánsok su- / gárzó hittel és jellemmel magasra tornyol- / nak…” Hogy a szégyenérzet elkerülhető legyen – kétségkívül, ha humoros formában is, a föntiekben valaminő megbélyegzettségről van szó -, a Domonkos Istvánnak Újvidékre ajánlott vers receptje szerint kellene élni, vagyis „vízből borozni / jövőt tanulni / hazát orozni / mindig lapulni / anyánk pofozni / engem lövetni / melót fokozni / pártot követni…” A Kormányeltörésben megírásához a jugoszláviai magyar vendégmunkás rom-nyelve és élete szolgáltatott alapot, Nagy Gáspár pedig lánya olvasókönyvéből merített hitet a nem túl vonzó állapot vidám-keserű megénekléséhez.
Aki „éjszaka többször versre ébred”, az tudatában van annak, hogy a szólás felelősség, ugyanakkor veszélyes játék. Megrendítő vers, a Nyelvem pallosával beszél erről; a „hallgatni szabad” szolgálati úton engedélyezett kényszer-csöndjéről s az elölt szavak.- „ketreces szavak” – tragédiájáról. Épp az Úrhoz fölhangzó fohász, a könyörgés mint forma döbbent rá arra, hogy milyen kiszolgáltatott és pőre a lelkiismeretére hallgató költő, és láttatni engedi, hogy mennyire zavarosak, kisszerűek, napról napra változók a befogadó-engedélyező és az énekes közti viszonylatok. A riasztó képek („A száj börtönudvara, fog-katonák sorfala”), mert érdekesek, ellenpontok a nyugodt, áhítatos imában. Itt érdemes megjegyzeni; a költő több helyütt él a katonai műszavak fölidézte, a gyakori szerepeltetés, során egyre inkább légkört is meghatározó hangulati elemekkel. Sortűz, akna, hadijelentés, ágyúszó, beszállásoló hadsereg, lánctalpas. E szótárban a tányérsapkás ősz egyazon helyet foglal el a lehámozott, éjszakával, mindkettő riadalmat tükröz; amíg azonban az egyik állapotot jelöl, a másik már éppen eme állapotból kifolyólag – következmény: egy kifosztott, elorozott, meggyalázott. „kapcsolat” örökítődik meg általa.
Az új verseskönyvben talán csak egyetlen ciklus, a Párhuzamos koporsók íródott a „régi” hangon. Szó se róla, ezek a hirtelen jött, némelykor protestáló halálok vagy egy-egy évforduló kapcsán készült megemlékezések majdnem minden esetben színvonalas verset hívnak elő, hangsúlyozván a gyász ünnepélyességét, a holtan is tovább élők, egy Nagy László, egy József Attila, egy Pilinszky János, egy Dsida Jenő kisugárzását a ma költőjére, de szellemi izgalmuk csupán annyi, amennyit a magatartásforma, a példaképektől-elődöktől átvett szókapcsolat, hangulat, életművüket jellemző vonás képvisel. Talán lényegesebb az átöröklött tulajdonság: a tanulni vágyó immár a látók szemével lát, ahogyan a Szíve álmodik nekünk című H. Z. filmköltőhöz írott vers tanúsítja: „örökké élünk testvér / jártál velünk a földön / láttunk általad szemeiddel / de ő már elfordul nem nézi tovább / lehunyja októbert véresre érett zuhogó / levelekkel…” A fölidézés s az azt előhívó helyzet – Jékely az enyedi nagykollégjom kapujában, Nagy László a Somló melletti tisztaságban-fehérségben, Dsida egy különös állomás, az éjfél „nagycsütörtöki” áhítatában – érdekes. Az önként vállalt és a – kortársak s az utókor által – rájuk szabott szerepben, a jelképpé vált pózban, mely tulajdonságaikat, életvitelük jellemző mozdulatait megőrzi.
Nagy Gáspár hű és a hagyományra – lett légyen az a legapróbb emberi mozzanat, gesztus továbbélése – mindig is sokat adó költő. Tisztelgéseiben kifejezésre jut ragaszkodó lénye, szeretetének kinyilvánítása. S hogy mégis „durvább”, szakadozottabb, dühvel és haraggal ostorozó verseire figyelünk inkább, a meglelt, kevésbé „költői” hangnak köszönhető. A Földi pörök e rétege indulatos vádbeszéd, de – szerencsére – a didaktikának, a tanító-oktató jellegnek halovány nyoma nélkül. Még az olyan szerepvers is, mint a Két nyárfa a Hódoltságban (föllelt janicsárnapló 1556-57-ből) egy természetes állapotból – valaki őrzi a Birodalom békéjét – bomlik ki, s a művészi teremtés alázatával az összetettségben jelöli meg a menekvés vagy maradás módozatait. A Rabföldön való élés előnyei és hátrányai derítetnek föl a hódoltsági látomásban, s a sohasem volt papirusz igazságtartalmai úgy hullámzanak, ahogy a „rabszíj-kígyó tekereg az égig…” Az Ott, Lepantónál… „privát csataképe” – az Összevont flotta 1571-ben is „októberi vizet hasít” – pedig a történelmet bölcs humorral elviselő költő tréfája. A forma, a mímelt dalszerűség a tudósító könnyedségét példázza: több száz év előttre visszavetített rádióközvetítéssel sejteti a „talán-t”, az „így mondanám”-ot.
Ettől az ironikus dalszerűségtől, már-már megmosolyogtató kiúttalanságtól nincs messze a Tantárgyak a fekete indexből című ciklus sivár képe. A szándékolt, különös figyelemmel „szárasztott” homoksivatagé. Itt már minden tudás visszájára fordul, hiszen a Nyelv-tan, Föld-tan, Hit-tan, Fény-tan, Hő-tan, Vegy-tan s különösképp a K(o)ór-tan nem a leckekönyvet: a föld göbeit, a hit bogait, a megszerezhető vagy meg nem szerezhető tudást állítja pellengérre, hanem az egészet. Mondhatni, a történelmi világegészt s benne helyzetünket. Hogy milyen hangsúllyal, mutatja a korkórról jegyzett körkörös kép – a nyelvi játék Nagy Gáspártól származik – handabandája. Komolyságát bármely kételkedő történelemkönyv és helyzetünkkel kérkedő politikus-publicista megirigyelhetné. „A lélek- és lelkiismeret-tatarozó nagyvállalat menetrendszerűen késik a helyreállítási munkálatokkal.” Ki roggyant meg és mikor, nincs róla hír. A hétfői kabaré, olvashatjuk, az államférfiak kivasalt humorérzékén tűnődik, mintha nem volna időszerűbb feladat. Önkéntelenül fölvetődik a kérdés: és mit csinál a költő? „Egy fölismerhetetlenre pofozott őszi hónapot” keres. E keresgélésben feketedik meg minden szava, bújtatja gondolatait allegorikus mesékbe (Keserű mézek), és A költők fölé litániarészlete szerint – olyan földet képzel – Fehéregyháza földjét, Házsongárd földjét, Kerepes földjét, Farkasrét földjét, Magyarország földjét, Európa földjét, a Föld földjét, ahol a versek szemnyitogató szemfedők.
Az ÉvTiZeDhAtÁrHíD, némiképp utalván Határ Győző versjátszadozásaira, a század nyolcadik évtizedébe vezet be. Jó modorról éppen nem valló kérdése („nem tudom miképp értik a 8-ast biciklikerékben kormánykerékben s mondókában”) csak tréfa, miként a gyermekrigmusok belopása a szövegbe szintén az. A költőietlen szöveg egyszer csak elkezd szárnyalni, majd hirtelen újból az automata géphangjának kattogását halljuk. Ez is a tudatosodás egyik, ha nem a legfőbb jele; versbiztonság. A montázs, Szilágyi Domokos-i leleménnyel, beépül a versbe, és már saját versként él tovább. Nagy Gáspárnál kettős a csavar, hiszen az „idegen” test is az ő tollából származik. Ahogy elidegeníti magától, s ahogy magához rántja, ahogy különleges szószedetét összezagyválja s meglebegteti – bravúr. Az un. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból vidámsága innen ered: „túlontúl gépies / mintsem népies / és főleg nem képi / képtelenül képzelettelen / nincs benne búslongo-bárd-kodás / ha leng a lobogó színezoteriája / mit nekünk színek / csak a szószedetből elsajátított / félvörös hát- és bélszínek / készülhet poezisinternacionális / beefstek és van hozzá hátszél / tehát »szél(es) a la manche-csatorna / vékony a jég rajta / ha elcsúszol kisangyalom l végigmegyünk rajta-d“…
Költőietlen ez a költőiség, mert fityiszt mutat a megszokottnak, „durva”, még ha játszadozás közt történik is a váltás, mert akarva „hamisít”. A Földi pörök-ben a vers kétszeresen is élére van állítva: elmegy a kimondhatóság határáig és – önmagát sem kímélve – darabokra töri a szót.
Annyira nem naiv, hogy azt képzelje magáról: taníthat, de annyira igen, hogy a megszívlelendők közé sorolja a hettita bölcsek aforizmáját: „minden egérút viszonylagos ha semmi hír a macskák végleges mennybemeneteléről.”
Szakolczay Lajos
Jelenkor, 1983. 4. sz. p. 305-308.