Nagy Gáspár verseiről
Nagy Gáspárt a hetvenes évek derekán a Móra (Kozmosz) Kiadó elsőkötetes sorozata avatta költővé. Közelebbről Kormos István, aki a fiatalok könyveit nem szerkesztette kínosan agyon, iskolamesterkedés helyett bizakodóan írta-mondta róluk. „Utánunk igazabbak jönnek […] Ők szavak első jelentését mondják, /és rendbe raknak mindent majd utánunk“.
A fokozás Kormos pedagógia ethoszát bizonyítja. Számára legfőbb érték az egyéniség volt, mértéke pedig nemcsak az esztétikai érték és minőség, hanem az esztétikai norma is. Önmegvalósítás és erkölcsi küzdelem tehát együtt és egyszerre. Kormos az elkötelezettség — korszakok tévedéseitől megtisztított — irodalom-, s nem politika-központú válfaját képviselte, amely külső vezéreltség és mozgalmi színezetű angazsáltság helyett a hűség és őszinteség esztétikai normáit tekintette mérvadónak. Az őszinteség ebben az összefüggésben több mint ábrázolási hitelesség: lényegszerűség és eszmei mélység. Azt jelzi, hogy a mű a személyiség legmélyéből fakad, s igazi meggyőződést takar. A hűség pedig az a morális felelősség, művészi helytállás, amely a költőt a saját korához és társadalmához fűzi. Hűségről akkor szoktunk beszélni, ha a költő a maga teljes egyéniségével áll a korban, s azzal kapcsolatba hozza mindazt, amit átélt és meglátott, s van bátorsága meg is írni.
Kormos István a teljes élet; az autonóm létezés és művészi bátorság igényét nemcsak titokban súgta tanítványai fülébe, hanem engedte, hogy egyéniségük szabadon formálódjon a környezetében. Az ő szerkesztői kézjegyét viselő Kozmosz könyvek a megszokottnál ezért talán kevésbé „jólfésültek”, de kétségkívül nagy hordképességű, öntörvényű pályákat alapoztak meg, olyanokat, mint például Kovács Istváné, Pintér Lajosé vagy éppen Nagy Gáspáré.
Nagy Gáspár költészetének a kor feladataihoz erősen kötődő elkötelezettsége, s az elkötelezettségnek ez a körökön, csoportokon, irányzatokon túlmutató egyetemesebb értelmezése, s a költői attitűdből fakadó lírai tartalma nemcsak sikert hozott a fiatal költőnek, hanem valaminő egyetértés, közmegegyezés is kezdett kialakulni a lírája körül. A hetvenes évek derekán szinte berobbant nemzedéke élvonalába. Első köteteinek fogadtatása azonban még nem volt egyöntetű. A Koronatűz (1975) és a Halántékdob (1976) bírálóit a költői személyiség, közéletiség iránti rokon- vagy ellenszenv osztotta meg, némiképp feledve és elfedve, hogy a költő elsősorban nem a szerepeknek és irányzatoknak, hanem egyéniségének és tehetsége természetének, látásmódjának elkötelezett. A mű maga alapvetően morális színezetű esztétikai normáknak — az őszinteségnek és a hűségnek — van alávetve, s csak azon túl kapcsolódik irányzatokhoz, poétikákhoz, de mindig az alkotó egyéniségéből kiindulva, a személyiség megkötöttségein át. A harmadik kötet, a Földi pörök (1982) fogadtatása viszont már egyöntetű volt. Nemcsak esztétikai-poétikai értékeit ismerték el, hanem általában hangsúlyt kapott az is, hogy — egyik kritikusa szavaival — a „költészete nemcsak rangos líra, hanem tiszta és hatóképes morális teljesítmény is”.
Nyilvánvaló, hogy az autonómia igénye mindig magában rejti a konfliktuslehetőséget is. Nagy Gáspár költészete a szembeszegülés elszántsága, a „széllel és szemben” kérlelhetetlensége mindazzal, ami embertelen, ami az egyéniség méltóságát és önállóságát sérti, ami a költészetet lealacsonyítja, s az őszinteség és hűség esztétikai normáinak tágassága helyett útjelzőkkel és tilalomfákkal tereli tévutakra az alkotót. Így nincs abban meglepő, hogy nemcsak képzeletbeli, hanem nagyon is valóságos „földi pörökbe” keveredett a nyolcvanas évek magyar valóságában, ami miatt azután negyedik verseskötete, a Kibiztosított beszéd (1987) késleltetve jelenhetett csak meg. Nagy Gáspár körül ugyanis — némi megszépítéssel írom — nem egészen irodalmi természetű izgalmak támadtak. A nevét — jól, rosszul — olyanok is megtanulták, akik verset nemigen szoktak olvasni. A fiú naplójából közlése, a Tiszatáj szerkesztőinek leváltása, s a lap felfüggesztése után „jólértesültség” sustorgott végig az országon: a szerző az 1958-ban kivégzett miniszterelnök édesfia. Mesterséges és kétes értékű figyelem fordult tehát Nagy Gáspár felé: versét ugyanis nem a valódi tartalma tette botránykővé, hanem az 1986-ban (a forradalom 30. évfordulóján) egyes hatalmi körökben eluralkodó idegesség, félelem, „éberség” és pánikkeltés. Irodalom és politika szerencsétlenül rövidre zárt kapcsolata e feszültséget ellenállás, csillapítás nélkül vezette át az egyik területről a másikra. A szájpropaganda helyett lábra kelhetett volna persze valamiféle népi igazság is, amely a mesét közelebb vitte volna a valósághoz, ha Gáspárt a költőkirály László édesfiának hírleli. Hisz nemcsak névrokonságuk, szülőföldjük táji-területi közelsége, s az életkori valószínűség tette volna ezt hihetővé, hanem az elsősorban, hogy vér szerintinél igazibb nagycsalád tagjai ők valóban. Nagy Gáspár versvilágán is a hűség és árulás erkölcsi alapkérdése húzódik végig, amely a képalkotásában a rá jellemző keresztény-katolikus formavilágnak megfelelően gyakran mint jézusi és júdási sorsmetafora jelenik meg. Ama versbeli fiú is Krisztus. Az elemzők közül azok jutottak a költői szándékhoz legközelebb, akik A fiú naplójából élményi hátterét Nagy Gáspár írószövetségi titkári elmozdításának fortélyaiban, s az irodalmi élet belvilágában keresték. A vers tanúsítja-tanítja, hogy „szegényes alkuvások” és „a teletömött gyomor békessége” ellenében a költői mesterség legfőbb értéke a meggyőződés, az élményekhez való hűség. A versbeli „másképp — másért” határozók hangsúlyait nem egy politikai manifesztum felkiáltójelei tették ki, egész egyszerűen az emberi különbözőség, a személyes meggyőződés védelmében állapította meg az őt „belátásra” késztető pályatársakkal szemben: „együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket / és másképp vert a szívem másért pirultam el másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam / ugyanazt a fát ezüstlő éveinkkel sújtva súlyos emlékek / alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén / de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így / mondhatom: míg a szem él látni kell fele-barátaim […]”
Ez a botránnyá lett (tett) vers is arról szól tehát, amiről Nagy Gáspár eddig megjelent négy kötete: a hűségről, az őszinteségről, az emberi homlok méltóságáról, s a „gyönyörű bűnről”, a prometheuszi lázadás humánumáról.
A lázadás, miként az engedelmesség, megértés, jóság és alázat, ott lappang, együtt és egyszerre minden olyan életben, amelyet nemcsak a létfenntartás esélyeinek a latolgatása és technikái kötnek le. Az ember egy nem létező aranykorba vágyik, de valójában mindig az idő közepén él, a múlt és a jövő szorításában. Tekintetével megelégedetten simítja végig, amit elért és megteremtett, de sóvárogva gondol a lehetre, a nincsre is. „Akinek semmije sem hiányzik […] — írta Osvát Ernő —, csak […] a mesterséges elégedetlenség képzeletkoloncával tarthatja fenn magát.” József Attila szerint: „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág”. Nagy Gáspár költészetének is a hiányérzet a táplálója. „Sütő András egyik hősétől tudom — írta első kötete fülszövegében —, hogy az ember ott kezdődik, amikor összetéveszti magát azzal, amitől megfosztották. Az igazi vers is innen indul: ezért a hiányért is szüntelenül cipelve a rábízottakat: bánatos csikóarcot, madárként repdeső gyermekkezet.”
De van-e, lehet-e esélye a versnek, ha „időnként a világ kérdőjelet rajzol fáradt költőire”? Cipelheti-e a rábízottakat, s bízhatunk-e mi bármit is rá, ha a hiány magában a költészetben és körülötte támadt? „Torkodban kés(lekedik) / a szó / egy nyúlánk hang vérzik / befelé hosszan / […] csak gyűlik a nyál / meg a kibiztosított l beszéd s álmodik / fényes mondatokban”.
Nagy Gáspár negyedik verseskötete lényegében magát a költészetet tematizálja, olvashatunk benne íróknak ajánlott hommage-okat, az irodalmi életben szerzett és megszenvedett személyes élményekről, az alkotó tipródásairól. Hogy a költő céhbeli, belterjes ügyeket tereget-e ki, midőn a mesterségéről ír, az attól függ, hogy a befelé forduló, önmagába hulló egyéniség panaszait mondja-e ki, vagy (Bretter György szavaival) a világba kifutó, „magunkból kiszakadt magunk” hiányait. „Költő vagyok — mit érdekelne / engem a költészet maga?” — kezdte azt a versét József Attila, amely végül mégiscsak a költészetről szólt. Ars poeticáját a „koholt képekkel és szeszekkel” mámoros költőkkel, s a „szolga ostobákkal” szemben fogalmazta meg, nem szakmai gondokkal bíbelődve, hanem a kor kihívásai, a művészet fenyegetettsége miatt. Ilyesfajta kényszer, személyes hiányérzés vitte Nagy Gáspárt is az irodalmi témák közelébe. A vers, a költészet már-már „szektaüggyé” süllyedt ugyanis a nyolcvanas évek közepére, ennek okait boncolva-elemezve írta Csoóri Sándor a Műfajok őrségváltásai című esszéjében: „Az író zsugorított lélekkel ír, s mintha kezén, vékony ónláncon, egy vasgolyó csüngne, amit írás közben a papír fölött vonszol lapszéltől lapszélig. Megszokta? Meg. A golyó zajtalan követi a csuklómozgást, de néha legördül az íróasztalról, nekikoppan a fiókoknak, az asztal lábának, ilyenkor a zajra fölocsúdik az író, magára eszmél, gyors bűntudat szállja meg, fölméri helyzetét, hol is tart ő, mit végzett el, mit nem, és szirénázni kezd benne a lelkiismeret: lemaradtam. S valóban lemaradt. Valóban lemaradtunk. Az egész irodalom élete […] sokkal görcsösebb, gátlásosabb, alakos-kodóbb, mint amilyen a harmincas években volt. […] Nem állítom, hogy nincs jó irodalmunk, de ami az irodalomban csak jó, csak illedelmes, csak kulturált, a korszak elmúltával könnyen kiderülhet róla, hogy alig volt más, mint szabályos profi munka. Szabályos? A jelző nem véletlenül csúszhatott rá a nyelvemre. Ugyanis korunk egyik fő veszélyét én abban látom, hogy manapság nagyon kevesen tudnak és mernek különlegesek lenni. Nem bohócok, nem botrányhősök, hanem igazán nagyok és különlegesek. Pedig az emberi kultúra története egyértelműen azt igazolja, hogy a legértékesebb erkölcsi törvények nagy részét olyan emberek hagyták ránk örökül, akik ismerték, mondjuk, a görög vagy a keresztény hit s a rájuk alapított államrendszerek lényegét, és bizonyos idő után képesek voltak föllázadni ellene. Föllázadni, vagy roppant erőfeszítéssel túlnőni rajta. Mi, maiak, általában belenövünk a keretekbe, mert a mi legbiztosabb távlatunk az alkalmazkodás […] Lihelünk és loholunk rengeteget. Sápadtak vagyunk, idegesek, önfeláldozók, de ha létünket nem mint kockázatot vagy szabad játszmát éljük át, hiába dolgozunk érte akár rogyásig, a világhoz nem adhatunk hozzá még egy mosolyt se. Leválik róla, mint kötőanyag nélküli vakolat a falról.”
Amikor Nagy Gáspár verseiben tollba fulladt fekete tintáról, kiadhatatlan versről, megvágott filmtekercsről, eldobott hangszalagról, szabadrab versekről, hallgató és hallgatózó nemzedékről, az árulásban roppant-gerincű fiúkról, teherbe ejtett papírkosarakról olvasunk, ez már nem irodalmi belügy: a demokratikus értékek társadalmi hiányérzése. Ami magát a kort minősíti. Nem történelmi távlatból szemlélt, veszélyzónán kívüli, bebiztosított szavakkal is megérinthető kor ez, hanem maguk a nyolcvanas évek, itt és most, belső ellentmondásaival és egymásnak feszülő érdekviszonyokkal. Ahol történelmi kísérlet folyik már negyven éve, azt állítva, hogy mind szélesebb néprétegek javára sikerült berendezni a kelet-európai társadalmakat. Túl vagyunk már e kísérlet vaskorán, de még innen az „aranykoron”. Már nem a cél szentesíti az eszközöket, amellyel a vélt jót tűzzel-vassal is terjesztette a zsarnoki gondviselés. A dogmák mészváza régóta repedezik-pattogzik az eleven életről, de a „demokratikus tudatlanság” mély és hosszú álmából lassú az ocsúdás. Valahol az idők közepén élünk, átmeneti korban tehát, a megújulást tápláló hiányérzésekkel, reformok-változások igézetében. A pendülésben az irodalom az elmúlt évekig láthatóan rosszul érezte magát. A szélesebb közvélemény meglehetősen sokat hallott a válságtünetekről, nyugtalanságokról. Mi volt az oka a rossz érzésnek és a zavaroknak? A társadalomban minden eltérés a valóság és az elvek, a valóságos célok és a jelszavak között meghasonláshoz vezet. Az elmúlt években kibontakozó reformfolyamat a társadalmi viszonyok minőségi fejlesztésének átfogó módja, tehát rendszerszerű. A reform azonban hosszú ideig nem érte el az irodalmat, amelynek régi igénye a művészeti szféra demokratizálása, azaz a kultúra bizonyos önmozgásának megfelelően az államhatalom és a művészet elkülönítése. Nem a politika „kiutasítása”, hanem szocializációja: az intézményesen kiépített és jogilag rendezett keretekben életre kelő művészi önkormányzat. Ugyanis sem politikai, sem államhatalmi érdekek sem fűződnek az olyan koncentrációhoz, mint a főbb vonásaiban máig továbbélő ötvenes években. A művészeti szféra demokratizálása végül is a politika és az irodalom közös felismeréseként vált esedékessé, hogy kibábozódva az ötvenes évek kultúrpolitikájából, az összehangolás szerencsésebb formában is lehetséges annál, minthogy a politika megfogja és vezetni próbálja az írók kezét. Az alkotói szabadság kiterjesztése ellenére az irodalmi élet intézményrendszere azonban jószerivel semmit sem változott az elmúlt évtizedekben, az irányítás továbbra is rendkívül rövidre zárt maradt. A törvényesség önmagában semmit sem ér, ha nem hallható jól, hogy a noli tangere, a tiltás mikor szól a törvény szájából, a társadalmi érdekek védelmében, s mikor személyek és szeszélyek kívánságára. A művelődéspolitika a nyolcvanas években az írótársadalomnak továbbra is passzív konszenzust kínált csak, sajátos „kettős látással” maga kívánta továbbra is, egyszerre és együtt képviselni az írótársadalom és a kulturális politika érdekeit. Az írók viszont azt szerették volna, ha irodalom és politika összehangolódása a nép, a nemzet közös nevezőjén történne meg, jól kiépített és jogilag szabályozott intézmények rendezett viszonyai között, meghatározott felelősségi rendszerben. Valódi konszenzus alapján, amelynek kialakításában az irodalom aktív szerepet vihet, s a tényleges hatalmat gyakorló, az irodalmi élet intézményeit, műhelyeit irányítók függenének maguktól az íróktól is, s ne csak a kulturális politikától. Az írók azt a mandátumot szerették volna visszaszerezni saját ügyeik intézésére, amelyet korábban a szocializmus elveit eltorzító, dogmatikus művelődéspolitika vett el tőlük; nem a politikáét tehát, hanem saját természetes jogaikat. Az ütközések igazi oka az esedékes reformok késlekedésében volt. Az irodalom állapota, az alkotói felelősségvállalás kicsiny esélye, az irodalom viszonylagos önmozgásának korlátozottsága, s az irodalmi élet korszerűsítésének az igénye — egy egészében túlhaladott struktúra működési zavaraival — sokkolta, csüggesztette az irodalmi életet. Ez magyarázza, hogy a költő, ha nem is akart semmi mást, mint írni, szavakká formálni legszemélyesebb élményeit, látomásait és indulatait — előbb-utóbb belebonyolódott, belebotlott a politikába. A joghézagot, működési zavarokat, furcsaságokat, mint egy jól összeválogatott mutatóábra, Nagy Gáspár „földi pörei” is szemléltetik. Érdemes lenne egyszer végiggondolni: nem vállalhatott például saját verséért jogi felelősséget, a sajtótörvény szerint a verset közlő főszerkesztőnek egy személyben kellett helyt állnia, illetve bűnhődnie érte. Ha a szerzőt is elérte valahogyan a felelősségre vonás, áttekinthetetlen és megfoghatatlan „csendeslisták”, kimondott-kimondatlan szilenciumok gondoskodtak róla, hogy a törvény által védett érdekekre mind sűrűbb homály telepedjen. Ennél már csak az volt a megalázóbb, midőn a felelősségre vonást elcsúsztatták, s a költő civilként bűnhődött. Nagy Gáspár például az írószövetség választott tisztségviselője volt, munkáját megbízói, választói megelégedettségére végezte, visszahívásáról szó sem volt. Egy verse miatt azonban, amelyért költőként nem vállalhatott felelősséget, a kulturális vezetés 1985-ben csapdába kényszerítette az írószövetséget, s kierőszakolta, hogy választott tisztségviselőjét mondassa le.
Ilyen előzmények után a Kibiztosított beszéd, Nagy Gáspár negyedik verseskötete akár hadüzenet is lehetne, legalábbis kioldott gránát, amelyet a költő időzítve, jól kiszámítottan hajított be a nyilvánosságba, hogy a figyelmet magára vonja vagy elégtételt vegyen tipródásaiért A szavak azonban fegyvertelenek, kibiztosításuk nem gyújtószerkezetek kioldása, hanem a túlbiztosított, óvatos költői lapulások idején hitvallás az alapvető esztétikai normákról. Az őszinteségnek és átláthatóságnak, a költő eredendő védtelenségének a bátor vállalása. S József Attila csöndes kérdése is persze: „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott /hazafelé menet?” Nem naiv ártatlansággal, csodálkozva ejti Nagy Gáspár az elhallgatott és elhallgattatott szavakat, mintha azt hinné, hogy a kimondáshoz való jog csodafűként pattinthatna le béklyókat és lakatokat is akár. Követelő kérdés ez a demokratikus kibontakozást ígérő kornak szegezve. Az élményekhez való ragaszkodás, az irodalomban és körülötte támadt hiányérzések kimondása a költészet legtermészetesebb forrása, a vers így lehet csak magasrendű humanizmus szószólója. E humanizmus történetileg eltérő formában érvényesülhet. Az emberért — mint a Napot az égről ellopó Prométheusz — a lázadást, a gyönyörű bűnt is vállalja. A ribilliót és a rebelliót az önkénnyel és a zsarnoksággal szemben éppúgy, mint a szelíd azonosulást a humánus, építő korszakokkal, amelyek segítették az egyéniség belső egységét, a személyes és közösségi érdekek harmóniáját. Csak egyben nem alkuszik a költészet: a kimondás leplezetlenségében, a kibiztosított szó igényében. „[…] az idők közepén égzengés villám hő és fagyok határán határoznunk adatott megőrizni minden hajszálat történések milliomod részét az égbolt akkori térképét szemeink sötét kamoráiban gondosan rejtve mindaddig […] a többi már a titkokat előhívók kérlelhetetlenségén hűségén és a papírminőségén múlhat — Ámen.”
Nagy Gáspár („a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke”) az elmúlt évek „földi pöréit” a művész távolságtartó fölényével formálta verssé. A „szigetelésnek” azzal a képességével, amely az esztétikai értékteremtés előfeltétele. Negyedik kötetében is megőrizte egyénisége színeit, költői villódzásait, játékosságát, vonzódását a modern poétikai kísérletekhez. Ugyanakkor élesen elhatárolódik az önmagába záruló fájdalmaktól, s az öncélú szómutatványoktól Költészete nem irányzatosan kerül tehát szembe vagy szövetségbe a magyar líra más szándékaival, hanem az élményekhez való hűség, a kimondás bátorsága vagy az elhallgatás gyávasága, a hűség vagy árulás révén.
(1987)
Zimonyi Zoltán
Válasz Évkönyv 1989/II. Budapest, Veres Péter Társaság, Püski Kiadó, 1989. p. 115-120.