A Balassi kardos Nagy Gáspár emlékezete
A harmadik alkalommal, 1999-ben vette át Nagy Gáspár költő a legrangosabb magyar irodalmi díjat, a Balassi Bálint-emlékkardot. A poéta most lenne hetvenéves. Ebből az alkalomból idézi föl alakját Cs. Varga István irodalomtörténész.
I.
Nagy Gáspár mintegy rendelésként, sorsként kapta igazmondó költői hivatását. Példája tiltja a feledést: emlékezésre kötelez. Sosem alárendelő, hanem mellérendelő természetét, lelkiségét, világszemléletét a jézusi ígéret és szeretetparancs erősítette: „Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok. (…) Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket” (Jn 15, 14–16).
Hiányzik szelíd, tiszta, nemes szívű jósága, figyelme, erkölcsi bátorsága. „Minden fát gyümölcséről lehet megismerni. (…) A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, (…) a szív bőségéről beszél a száj.” (Lk 6,39-45) Sorsa tudatosítja: az igazságban óriási lélektisztító és egyben emberpusztító erő rejlik. Benda, Babits, Németh nyomán az írástudók felelősségével szállt szembe a hazugságokkal. Nem lett „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Tudta: megbocsátani kötelesség, feledni képtelenség. Történelmi sorstapasztalata: „…nincs bocsánat: / bokáig – mindörökre a Donban állunk.”
Életének a doleo ergo sum, a mysterium passionis, a szentté tevő kegyelem időszaka a „Közelebb, közelebb, Uram, hozzád…” jegyében telt. Halála szívbemarkoló, lélekdöbbentő hír volt. Mindannyian rádöbbentünk: a babitsi csillag után botorkálók úton vagyunk, és minden csillag betlehemi! Búcsúztatása Farkasréten, temetése a nagytilaji sírkertben, a bérbaltavári és a budapesti engesztelő szentmise is a túlsó partról, az öröklétről hozott hírt.
A pártállami diktatúra, a vészes hitfogyatkozásának idején hitt a szóban, a költői szó erejében. Számára „A vers a szeretet nyelve.” A költészethez, a szóművészet legintenzívebb, legemocionálisabb és legkreatívabb formájához egész lényével kötődött. Azt hirdette: a verstől „ember és nép, csak magasodhat”. Szabadítót mondani címmel jelent meg CD-je. Infinitívuszos Hétparancsolata ars poetica érvényű: „írni, inni, – hinni, szeretni, repülni, halni, élni”. Poétai Árkádiában élt. A Főnix szárnya alatt nyelvében költőien lakozott.
Bertha Zoltán pontosan fogalmaz: „Lélekmentő volt – és marad. Lelkeket indító, számontartó, vigyázó nagy lélek. Nem disszonáns a szó: apostoli lelkülettel viselve gondját a rábízottaknak. S ami rábízatott: valóban a csonkítatlan egész nemzet, s a nemzetben összekapaszkodó egyes emberek sorsa.” Számos, korokon túlmutató, kiáltó szót talált, amely „szinkronban van a nemzet lelkületével. Vagyis azzal, amit a nép hallani akar, és ki szeretne mondani.” (Illyés Gyula)
Jézusi útmutatás, hogyan lehet eldönteni egy tanításról, hogy valóban igaz-e. Nagy Gáspár a „Veritas vos liberabit” hitével, igazságvállaló bátorsággal, a caritas in veritate szellemében csodálatos verseket publikált. Ebben is rendületlenül követte meggyőződését: „az őszinte szeretetben maradva; az igazság hirdetésében kitartva…” (2Kor 6,6-7)
1989 után nem történt meg a gyilkosok néven nevezése, sem az áldozatok számára a méltó jóvátétel. A gyilkosok áldozatok kéznyújtását sem fogadták el. Mezey Katalin megállapítása: Nagy Gáspár „1990 után megkapott számos igen magas politikai és szakmai kitüntetést. (…) Kedélyére, költészetére azonban fájdalmasan rányomta bélyegét a csalódás amiatt, hogy a rendszerváltozás megcsúfolta jobb jövőt is sóvárgó elképzeléseinket, és a magyar társadalom szellemi és anyagi kifosztásának szinte beteljesedett alkalma és eszköze lett.”
II.
Évezredekben és a véges-végtelenben gondolkodott. Tudta: a teljesség, az ideális és hiánytalan tökéletesség elérhetetlen a Földön. Valóra váltotta az igehirdetés lelkiismereti parancsát: „Hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben” (2Tim 4,2) [Az „alkalmas” és „alkalmatlan” jelző az időre, és főképpen ránk vonatkozik.] Az „Emberségről példát, vitézségről formát” virtus-hagyomány örököse líránk emblémájára mutat: a kard és lant szimbólumára. Szellemi gravitációjának forrása: „Taníts meg a Te igazságodra…!” „Szenteld meg őket az igazságban, mert a te tanításod igazság. (Jn 17,11b-19)
Ősbizalom élt benne. Az „Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni” (Görömbei András) elvéhez mindvégig hű maradt. Megvetette a cinkos hallgatást: „míg a szem él, látni kell fele-Barátaim!…” Hitét tudatosan és nyilvánosan is vállalta. A bencés tanároknak – tekintet nélkül a körülményekre – hangos Laudeturral köszönt. Tudta: „az embert nem a törvény szerinti tettek teszik igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit.” (Galatáknak írt levél, 2. 17) A megigazulás hitből fakad: „Az igaz hitből él.”
Hitközösségben élt, hitéből merített reményt. Illyés szentenciáját – „A legnagyobb bátorság a remény” – szakrális dimenzióba helyezte: „a remény sohasem / meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!” A Hullámzó vízeken keresztversfüzért a Balaton és Tihany, a locus mirabilis, a magyarság szent helye, csendje ihlette, a testvérmúzsák jegyében, Kőnig Róbert pedigművészi kifejezésformákba, rajzokba örökítette.
III.
Mélyen vallásos, dolgos családja indította, küldte Pannonhalmára… Martini in monte supra Pannoniam – a Szent Márton Pannonia feletti hegyen lévő gimnázium lett négy tanévre otthona. Szent István 1002-ben kelt kiváltságlevele szerint édesapja, Géza fejedelem alapította a monostort, 996-ban. Olyan kiváltságokat kapott, mint a bencések anyamonostora: Monte Cassino. Szent és áldott ez a hely. A rendalapító Szent Benedek (Benedictus: Áldott.) Regulája – „ordo vivendi”: életrend, életmód, üdvösségre vezérlő szabálykönyv.
Rendkívül izgalmas a Nagy Gáspárt útra bocsátó szülőföld és a befogadó Pannonhalma természeti-kulturális környezete, az ott élő közösségek meghatározó szellemi-lelki élménye, és a mindennek az egymásra hatását tudatosító költő életérzése, a sokrétű alapélmény versbe örökítése.
A bencések közösségét, szerzetesi életét hiten alapuló rendszerlogika, szigorú rendezettség, a rendszeren belül sajátos szimbólumok jellemzik. Olyan szimbólumok, formai és tartalmi elemek, amelyeknek a jellegét, eredendő tartalmát – in illo tempore, ab origine – nem lehet egészen a gyökerekig hatolva megmagyarázni, racionalizálni. Jelszavaik, jelmondataik: Pax. Ora et labora. Keresd a békét, és járj utána! Serva ordinem et ordo servabit te – Őrizd a rendet, a rend megtart téged!”
A Ha följutunk című vers Nagy Gáspár pannonhalmi diákkorának, élményeinek, tanulságainak összegezése: „Titanikként süllyed elő / az isteni ködből”.
A 282 méter magas „hegy azért mégsem Tihany, / bár itt van alapító levele”. A hegyen épült pompás épületegyüttesre fölnézünk. Afölnézésben benne van a monumentális látvány lenyűgöző szépsége, őszinte tiszteletünk, nagyrabecsülésünk, de még a csodálatunk is, ahogyan szívből és őszintén fölnézünk, az túlmutat a nagyszerű látványon.
Nagy Gáspár 1967-ben a pannonhalmi diákélettől, attól a bencés közösségtől, ahol a közösségi cél: a megszentelődni, és másokat is megszentelni. Ő is énekelte: „Szól az ének búcsúzóra, / Vén diáknak ballagóra. / Messze visznek már a léptek. / Vissza talán sose térek…/ Talán sose térek vissza, / Szívem a bú borát issza. / Talán sose térek vissza, / Elszálltak, haj, mind az évek / Pannonhalma, Isten véled!”
Tíz év múlva így emlékezik a költő: Pannonhalmáról „gesztenyeként szétgurultunk” (…) hülye utakon, hülyébb utakra.” „Fiúk! Még bilincset sírnak / összetett kezünkre, még koszos / havat lavináznak fölénk, / még vallatnak a rendőr-professzorok”.
A pártállami, marxista-leninista diktatúrában, a hatvanas években Pannonhalmán is félelem uralkodott. „Komoly ’56-os múltja volt az iskolának. Söveges Dávid igazgatót félholtra verték a pufajkások, mert nem adta ki a diákjait, akik úgymond Győrben és Pesten részt vettek a forradalomban.” Ilyen iskolai történések után került oda: „…nagy hallgatás volt, ugyanakkor a történelem a kövekből is sugárzott”: „E dombot a szél ezer éve / edzi…”
Az egypártrendszer Pannonhalmán is, a legbelső körökben, a legszűkebb környezetben is megszervezte a maga információs, vagyis besúgó hálózatát. Deklarált céljuk: az egyház köpönyege mögé bújó reakciót kell kiirtani. Álcázták magukat: az egyház és a bencés rend „védelmezője”-ként is felléptek. Jogot próbáltak formálni, alkalmat találni bizalmas, titkos találkozókra, megfigyelésekre, informátorokkal való kapcsolattartásra, beszervezésre. Arra hivatkoztak, hogy „Senkit hátrány nem érhet amiatt, hogy egyházi iskolába jár, vagy gyermekét oda járatja.” Gyűjtötték, elemezték az adatokat, szükség esetén változtatták taktikájukat. Velük lojális embereket kerestek, őket pártolták, ’helyzetbe’ hozták, a nem lojálisakat gyakran hátrányos megkülönböztetések érték.
A főmonostor még a falutól is zárt világa nem remeteség volt, hanem jelentős vallási központ; gimnáziuma, gazdag könyvtára, levéltára, papi szociális otthona révén szellemi-lelki műhely, szellemi kilátó, ahol élénk kulturális élet folyt. A szerzetestanárok és diákok egy életre szövetséget kötöttek. A tanárok az oktatásban-nevelésben lélekerősítő szellemi értékeket adtak, a diákok kaptak, és attól mindannyian gazdagabbak lettek: hittel, tudással, erővel telítődtek.
IV.
Benedictus montes amabat – a bencések szerették a hegyeket. A hegyen megnyílnak a távlatok. A hegyeket már a pogány kultuszokban is ég és föld, az istenek találkozási helyének tartották. A hegy szimbolikus jelentése a Biblia gondolatrendszerére is jellemző: ott már nem isteni valóság, hanem az Istennel való találkozás helye, lehetősége.
Mózes a törvényt a Sínai-hegyen (Hóreb) kapta, hegyen imádkozott népe győzelméért. Illés és Elizeus a Kármel hegyéhez kötődik. Jézus szívesen vonult magaslatokra, imádkozott hegyen. Nyilvános működését két hegyi jelenet szegélyezi: a megkísértésé és a mennybemenetelé. Köztük emelkedik a hegyi beszéd helyszíne, a Táborhegyi megdicsőülés, az Olajfák hegye, és a Golgota.
Jézus által kapnak igazi jelentőséget a hegyek, magaslatok, nyer értelmet az ószövetségi jövendölés: „Az Úr házának hegye szilárdan áll majd a hegyek tetején, és magasabb lesz a halmoknál. Hozzá tódulnak mind a nemzetek… Rajta! Menjünk föl az Úr hegyére.” (Iz 2,2) „Szemem a hegyekre emelem: honnan jön segítségem?” (Zsolt 12. 11)
Gárdonyi Géza a Földre néző szem – Égre néző lélek című írásának alcíme: Intelmek fiaimhoz. Szemléletesen érzékelteti benne a Jézus-követés, a hegymászás, az ember és a hegy kapcsolatát: „A hegymászás testi bolondságnak látszik. Pedig az életünk mindvégig hegymászás. Jézus ma is ott áll a hegyen. Jézus a tökéletesség. Mindenki megismerheti: mily fokán áll a tökéletességnek, akár maga, akár más. Minél jobban megérti Jézust, annál tökéletesebb. Kezdetben mindenki vak iránta. Egyszer csak világosodik a szemének. Egyszercsak bámul. Egyszercsak indul utána. Mind a hegy körül vagyunk. Valamennyiünknek fel kell jutnunk valamikor a hegyre.”
V.
1963-ban, a Mons sacer kolostorában „Földigérő ruhájú emberek” fogadják, osztályok, tanári noteszok várják. Bámész turisták sajnálják, irigylik a diákokat, akik a tanév végi „Te Deumot”várják. A költő Isten szabad ege alatt várja „itt a kapu előtt / a többieket, mert fogadtuk egykoron, / itt találkozunk, ha följutunk, ha följutunk…
Pannonhalmán saxa loquntur – a kövek is megszólalnak, mesélnek: „a bencések, ha kellett, karddal is védték az apátságot: szántottak, vetettek, (…) az iskolában tanítottak és közben történelmet csináltak. Pannóniának a hegyén megtartották azt a szellemet, amelyre aztán nagyon-nagyon nagy szükség lett, és szükség van ma is.”
Kazinczy 1831-ben, Szent Márton hegyén Guzmics Izidort is meglátogatta. Ezt írta egy könyv támlájára: „Emberi nagyság, mi volnál te ész, erény és honszeretet nélkül!” Vendégként tapasztalta meg: „itt lélek lakik”. Békesség és műveltség harmóniája teszi „tiszteletessé az itt élő tudományt és mindazt, ami jó és szép, híven szerető sereget! Áldom István királyunkat, hogy őket egyesítette.”
Kodály lelkesen nyilatkozott, amikor a hegyen épült főmonostorban, bencés kísérője, „gyóntató papja”, Nádasi Alfonz társaságában látogatást tett: „Teljesebbé lettem Pannonhalmával. Hazánk kultúrával és műveltséggel megszentelt legősibb földjén meghatottan járok. Ott, ahol elsőként hangzott fel minden zenei stílus őse, a gregorián.”
Veres Péter, az autodidakta, „Hortobágy mellyéki” kálomista író, pannonhalmi látogatását lakonikusan összegezte a pannonhalmi Főkönyvtár vendégkönyvében: „Jólesik szegény magyarnak ezer évre visszatekinteni.”
VI.
Nagy Gáspár életének és művének gyémánttengelye a Jézus-eszmény: „az Út, az Igazság és az Élet”. Költői hivatástudata ahhoz hasonló, amit Utassy József 1972-ben csodálatosan kifejezett, amikor szabadúszóként a tehetség kegyelmére bízta magát: „INRI – ÍRNI!”Jézus jelenléte nemcsak tematikusan érvényesül műveiben, hanem abban az értelemben is, ahogyan Ottlik Géza vallott erről: „Ha műveinkben nincs benne Jézus, akkor semmi sincs benne”. (…) ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra – akkor nem hoztunk létre semmit.”
Weöres Sándor hittel vallja: „csak egyetlen ember létezik, és ez Jézus. A többi ember annyiban van vagy annyiban nincs, amennyire Jézussal azonos vagy nem azonos. (…) Azért írok, hogy ezt a jézusi elemet valakiből, akárkiből, magamból vagy másból jobban kifejthessem, jobban megközelíthessem. Az, hogy verseimet hányan olvassák és hányan nem, az egyáltalában nem érdekel. Hogy közelebb tudja-e vinni a jó szándékú és jó érzékű olvasót ehhez a jézusi azonossághoz, ez az, ami a célom.” Ehhez teszi hozzá Czigány György: „Hit és képzelet kalandjában a tehetség kegyelme lehet csak révkalauzunk.”
Arisztotelész szerint a megismerés a delectare, a gyönyörködtetés legfőbb forrása. Aquinói Tamás a Summában a mértéktartásról beszél, a curiositast szembeállítja az igazi tudásvággyal: a studiositassal. Minden megismerés, és a megismerés által szerzett igazság: részleges, csak része a teljes igazságnak. A részleges igazságot megismerő megsejthei a teljes igazságot, a létteljességet, benne az igazságteljességet. Éppen ezért: az igazság az értelem java – „veritas bonum intellectus – az egész mindenség célja az igazság”.
Nagy Gáspár hűséges maradt Jézus-szeretetéhez. Számos versében erős a szakralitás–átragyogás, a Jézus-eszmény sugárzása: „Ha megmaradtok a szavamban, valóban a tanítványaim vagytok, és megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (János 8:31, 32). Ezt képviseli a Lehetnénk a tanítványok című vers: „…Mi latrok: jobbról balról / várunk míg kilép az arc az arcból / lesietünk a Golgotáról / amennyit hallottunk láttunk abból…/ lehetnénk a tanítványok / s úgy kezdenénk: ’föltámadás a halálból.’”
„Jézusos fejlehajtva” idézi elénk jó barátját, mentorát, Kormos Istvánt: „az örvénylő-szívű vándort”, a „Párizsviselt” mecséri fiút, aki tárnamély hangon, dülöngélve dudorász „halhatatlanul” a győri halpiac tövében…, miközben „Nakonxipánban hull a hó”.
Az Anyámmal hófehérülök című vers a magyar anyakép-tradíciót teljes költői fegyverzetében folytatva újító, sorsvállaló költő alkotása. Az Ómagyar Mária-siralomtól, Janus Pannonius, Petőfi, Ady, Kosztolányi, Babits, József Attila, Radnóti, Pilinszky, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri, Kalász László, Ratkó, Utassy és mások anyaképétől a jelenkorig ragyogó vonulat szerves része: „Bár még öntudatlanul / de szegény anyámat / oly nagyon megkínozva / jöttem a világra / a jóslatok szerint is / nagy kínok között / szörnyű haláltusával / megyek majd utána / így lesz kiegyenlítve / rendben az a számla / amiért ez a halandó / sűrűn pislog hátra.”
VII.
Nagy Gáspár a kortárs irodalomban, közéletben a Non videre, sed esse értelmében nem látszani, hanem lenni akart. Mégis számos fellépést, közszereplést, megmérettetést vállalt. Felkérésre, főleg lelkiismereti megrendelésre alkalmi verseket írt, köztük a győri orsolyiták Diákdal című himnuszát is. Textusára Szokolay Sándor komponált dallamot: „A Káptalandomb s az ősi bástya / még múltján mereng, de jövőbe néz, / mert diák-időnk emlék-palástja / lelkünkre száll, ha szívünk nehéz. // Szállunk… és jön velünk egy dallam, / mint a Duna fölé lobbanó sirály, / így óvják a lelkünk szakadatlan, / imáikkal az orsolyiták. // Évszázadok lángoló hitével / újítunk már megint követ s rögöt; / tudás és példa utunkon kísérhet, / legyünk „mint liliom tövisek között!”
Szokolay és Nagy Gáspár legismertebb közös munkája az oratorikus Symphonia Ungarorum – Magyarok Szimfóniája. A költő Diákdal című verse első olvasatra Szokolaynak kissé menetszerűnek tűnt, egy indulóra csábította, de ő motettát írt rá. A textus és a dallam tisztasága az ars sacra, lyrica sacra és a musica sacra szellemét követelte meg. A győri Káptalandombról, az ősi bástyáról, az imádkozó orsolyitákról szól. A közös cél: a magyarok hitének megőrzése. A zeneszerzőnek is alapelve: az orsolyiták imáikkal védik a hitet. Az éneklés felerősíti az imádságot. Vigaszt és reményt kell nyújtani a zenével. „A vers a Káptalandombról, az ősi bástyáról, az imádkozó orsolyitákról szól. A múltat idéz, de jövőbe néz. Az a nép ugyanis, amelyik elveszti hitét, nem marad fönn sokáig.”
Szokolay szerint a vers: szenzációs, ihletett, és abban is kivételes, hogy „a magyar- és a nyugat-európaiverselés leleményességét virtuóz és mégis szent-alázattal szolgálja.” Nem a „gondtalan diákénekek” könnyedségét „indulósítja, nem a ’nóta-fújhatóságát’ kínálja, hanem „eleink nagyszerűségét” sugározza minden felületen-felemelkedő-varázsával…” A benne-lüktető „verspulzálást”, az orsolyiták „kiimádkozott” történelmi légkörét himnuszba, egy „mégis-menetelő”, „áhítatos-vonulóan-lépkedő” ’körmenet-dalba’ komponálta.
Legjobban a női-karok motetta-feldolgozása kínálkozott a formához. Szokolay a nőikar, vagy gyermekkar unisono egyszólamúsága helyett a kis-szólamszámú megoldást választotta, amit a sorzárásoknál 3-szólamúra szélesített az erőteljesebb hatás kedvéért. Négyszólamúság csak a mű záróakkordját illette meg. A gregoriános-hajlításokkal módjával élt. Lelki erőt sugárzó, szakrális zenével erősítette meg a Diákdal fennkölt üzenetét.”
A minőség iránt elkötelezett költő és zeneszerző szinte szimbiózisban dolgozott. Céljuk közös a magyar verseket megzenésítő Kodály Zoltánéval: eljuttatni mindenkihez a költészet és a zene üzenetét, és ez által boldogabbakká és jobbakká tenni az embereket. Felfakasztani, mindenki számára hozzáférhetővé tenni a zene öröm- és erőforrásait, hogy abból merítve az emberek teljesebb életet éljenek.
Szokolay rámutat arra is, hogy Németh László üzenete is ehhez hasonló: ’Ne azt nézzük, ami van, hanem azt, ami lehetne!’ Gróf Széchenyi István évfordulója is hasonlót üzen: ’A kő durva és alaktalan, véss szobrot belőle’… Mindehhez Kodály Zoltán – aki az egyik legszentebb magyar volt – sokszor figyelmeztetett arra bennünket: ebben az irányt tévesztett világban – ne feledkezzünk meg a LÉLEKRŐL sem…”
VIII.
A legszebb, az egyetlen értelmes életszemlélet, hálaadó szeretet határozta meg Nagy Gáspár életmódját, formálta egyéniségét, alakította költészetét: emberi és költői beszédmódját. A Leszámolt a vanitatum vanitas hiú áltatásaival. Költőként is hálát ad a létezésért, szeretteiért, barátaiért, örömeiért, miközben hősi küzdelmet folytat az elmúlással.
Az ember a görögben antróposz – felfele néző. A latin homo jelentése ugyanaz, mint az Ádámé: földből vétetett. A homo szótőhöz kötődik a humilitas, az alázat, de a humor is…
Összefüggéseket fürkésző, analógiás-asszociációs szemlélettel megállapíthatjuk: költőink, íróink a világot és az embert transzcendens összefüggésekben értelmezik. Az emberi méltóság garanciája a halhatatlan lélek: az „Isten-arcúság”. Vörösmarty: „Ember vagyunk, a föld és ég fia, / Lelkünk szárny, mely ég felé viszen”. A szabadságharc letiprása után az ember: „őrült sár”-rá változott. Az emberek című vers hírhedt definíciója: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény / Nincsen remény! nincsen remény!”
Gárdonyi szerint az ember „Agyagedénybe zárt isten-sugár”. A láthatatlan ember című regény nyitányában írja: „Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.”
Az identitáskeresés vallomása Ady költői öndefiniciója. „Sem utódja, sem boldog őse… / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek, (…) // Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, / idegenség, / Lidérces, messze fény”
Karinthy válasza: „Én isten nem vagyok s nem egy világ, / Se északfény, se áloévirág. / Nem voltam se jobb, se rosszabb senkinél, / mégis a legtöbb: ember, aki él. / Mindenkinek rokona, ismerőse, / Mindenkinek utódja, őse.”
Móricznál az ember: „Sárarany”, Kosztolányinál: „Egyedüli példány”, „milliók közt az egyetlenegy.” József Attila az „emberarcú” Isten hiányával nézett farkasszemet. Kései felismerése: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot.” Németh László emberfogalma is szakrális: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház.” Nagy László kérdésbe zárt vallomása: „Mi vagyok én, ha e planéta / csak egy bevérzett margaréta! / Így is ember, se bölcs, se büszke, / égi, földi virágzás tükre.”
Nagy Gáspár emberképét az íróasztalán talált „utazó levele” túlvilági fénnyel világítja meg. Benne – mint Babits Dániel éneke című művében is felfedezhető a Jónás könyvének alapmotívuma: „Mégis megemlékeztél rólam, Isten…” József Attila definíciója szerint: „Ahol a szabadság a rend, / mindig érzem a végtelent.”
Nagy Gáspár kimondta: Szabadrabok vagyunk. A Rabelais-i „fais ce que tu voudras” értelmében volt szabad: „Csináld, amit akarsz!” Azt vallotta: 1956-ban különbözőségeinkből is erőt kovácsoltunk. Felemeltük fejünket, hírt adtunk létünkről, a szabadságszeretetünkről.Szokolay Sándor megzenésítette búcsúsorait. Farkasréti búcsúztatáskor ezt énekelte a kórus: „Szerethetett engem az Isten / mert teremtményének / engem is elfogadott; / sárból-agyagból apám s anyám álmaiból…”
IX.
Nagy Gáspár művészi, költői emberfelmutatást végzett: művelte a csodát. Jáki Teodóz atyáról – a Zoborlajától Kárpátaljáig, Erdélytől Csángóföldig, az Al-Dunáig –, a missziós lelkületű jel-emberről bensőséges portréverset publikált: Köszöntő (énekpróba) Jáki Sándor Teodóz (OSB) szolgálataiért. születésének háromnegyedszázados szép ünnepén. A csángómagyarok bencés vándorapostola „mentő hágcsó”. „Szent Benedek fia”, aki „egyszer nyárban másszor hóban / nagy lélekkel reményt szállít / ügyében Istenre számít”. A csángó települések nevét „ősi magyar tagolóban” sorolja. Tudatosítja: a történelem térbeli földrajz, a földrajz időbeli történelem. Különlegesen szépek, találóak és igazak a záró sorok: „…csángómagyaroknak áldott / ’szürkefejű öreg bácsó’ / ennél nem lehet szebb zárszó!”
X.
A konklúzió
Nagy Gáspár jeles elődök, Zrínyi, Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty, Ady, Németh László, Illyés Gyula és sokan más alkotónk nyomán magyar sorskérdésekkel vívódott: „Írok a XX. vagy XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmisem.” (Csokonai) Csak remélni lehet, és erőnkhöz mérten tenni, ami ránk van bízva, munkálkodni azért, hogy az „igazán magyar” prófécia váljék valóra.
émeth László igaza ma is érvényes: ez az ország csak mint minőség létezhet. Nagy Gáspár poétai remeklése az Éjszakáimban lámpafény, Németh László halhatatlan szellemének ajánlott költemény. Az eszmeteremtő Németh az etikumra emelt minőségeszmény géniusza. Sokrétű órásműve, szellemi organizátori szerepe emelte fénybe a népi írók mozgalmának mintaadó személyiségét. Esszéi, regényei és drámái szerves egységet és teljességet képeznek. Műfajai egy egyetemes kifejezőkészség megnyilvánulásai. „A minőség forradalmá”-ról, „Emelkedő nemzet”-ről álmodott. Kísérletező emberként, műfordítóként „gályapadból laboratóriumot” épített. Nem szoborra, hanem visszhangra vágyott. Attól félt, hogy az utókor kiiktatja magából szellemi örökségét, amint rendre megvalósította Széchenyi terveit, de kiirtotta magából szellemiségét.
Németh saját sírfeliratának szánta VII. Gergely című drámájának végkövetkeztetését: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot”. Fodor András a Homloka égöve alatt című emlékversében kérdezi: „Alatta / elfértünk volna mennyien! / S kérdem veletek együtt: / amíg élt, / megérdemeltük-e?” Nagy Gáspár önjellemzően válaszol: „A szív meg leszámolt eleitől fogva, / idővel, bajjal, üldözőkkel: / a férfi a halál suhogó árnyékában élt, / bár igazán sose halt meg, / de azért jobb és értőbb utókort remélt!”
Nagy Gáspár megtanulta úgy számlálni napjait, hogy bölcs szívhez jutott. Mindazt, amit benne a Teremtő a bérbaltavári-nagytilaji szülőföldön, majd Pannonhalmán elkezdett, be is teljesítette: „Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok s a szegletkő maga Krisztus” (Efezusi levél 21) Tanú volt, mintaadó tanúságot tett. Balassi utolsó szavai őrá is érvényesek: „Tuus miles fui Domine. Tua castra secutus sum.” – „A Te katonád voltam, Uram. A Te seregedben szolgáltam.”
Cs.Varga István
Cs. Varga István
Présház Hírportál, 2019. április 5.