NAGY GÁSPÁR: SZABADRABOK
(A konkrét valóságtól a szakrális „valóságig”). A halántékon lőtt vers, mert már megnevezhető érvényességi köre, soha nem élt jobban, mint most, évezredet záró zűrzavaros századunk szómákonytól elaluvásra is ítélt szabadság-közegében. Mert rettenetet legyőző bátorsággal utal baljós történelmünkre. Az elveszett, sokszor elveszejtett hazára, s nemkülönben a Don mellett ottmaradt apáinkra. Tehát a kivégzőfalat, elspórolva róla a pecséttel mindig árulkodó vakolatot, nemcsak a hetvenes évek árulás-behódolás korszaka építette ily kegyetlenné, hanem a (bevallásra nem mindenkit ösztönző) múlt is. Ez előtt állong, nem kis fegyelmezettséget mímelve, a Nagy Gáspár-i vers. Ébersége — a kötetcím mondja —: halántékdob. Hogy riadalmunkat elűzze? Sokkal inkább, hogy erre, az emberi fej legérzékenyebb, a homlokcsontot övező tájékára híva föl a figyelmet, szinte szerzetesi alázattal elregélje a „koordinátaéj” kiúttalanságát. Szóképekkel átfűtötten, metaforákkal telítve, ám a kimondható kimondhatatlan világosságával.
Három évtizede (1968-1998) egybegyűjtött verseiben tallózva látni igazán, hogy a kötetről kötetre karakteresebbé váló arc — a modernség felé való mozdulásban kiváltképp a Földi pörök (1982) nagy nyújtózás —, a vállalt hagyománnyal együtt a magatartásformát megőrizve, miként vált teljesen egyénivé. Nem kis szenvedés árán. A bajvívó költészet — Balassitól Nagy Lászlóig, de még inkább az Elérhetetlen föld költőiig — óhatatlanul kínálta a példákat és magatartásmódozatokat, s evvel a lelkéből leledző irányultsággal Nagy Gáspár önként e hadhoz csatlakozott. Még az édes-szomorú, látomásaiban szinte érzéki dal tulajdonosai is — egy Jékely Zoltán, egy Kormos István — arra ösztönözték, hogy méltó büszkeséggel viselje sorsát, melyben a „fönségesen kopár Magyarország-medencecsontok” okozta fájdalom csaknem elenyésző a megvívható-megvívandó csaták erkölcshozadékához képest.
De már az első kötetében, a Koronatűzben (1975) több hanggal próbálkozó költőt — a Nagy László-i lélegzetű Aranyharmonika utolsó sorát némileg parafrezálva: nyakába akasztva sorsának cserélhetetlen billentyűsorát — nem (vagy nem teljesen) elégítette ki ez a líra-szerep. Weöres orfikus költészetével éppúgy kacérkodott, jóllehet nála a maszkváltás először csak nyelvi szinten jelentkezett, mint Petőfi szabadságharcos indulatával vagy a baljós angyalsuhanású Kondor Béla (minő rettenetet sugalló tél: „megdarált margaréták lisztje”) — meglepő, de igaz — Dsidát előlegező instrumentumával.
Elorozva a Kondor emlékének adózó vers címét, az égi megbízás, bár a külső körülmények is segítették (vallásos indíttatás, pannonhalmi iskola), Nagy Gáspárnál belülről jött. Ady dühödt, a magyarság-sors vezérelte Isten-hite ellenében egy fénnyel átmosott, Pilinszky megfeszítettségénél jóval oldottabb, szinte a népi vallásosság áhítatát tükröző szakrális tér vette körül. Még nem az angyalok citeráján szól a vers — a Psalmus Hungaricus közelébe majd csak a Szabadrabokban még nem szereplő két friss poéma, a Symphonia Ungarorum és a Hullámzó vizeken kereszt kerül (Kortárs, 1999. 5. és 10. sz.) —, de már a kihagyásos légzés, az idősíkok váltogatása, az iróniára hajló, a megperdített életigazságot fonákjára állító („járkálj csak életreítélt”) szemlélet s a filozófiába oltott nyelvi csűr-csavar ellenében is észlelhető a megcsendesedéssel meg nem nyugvó bölcs titokkeresése s -várása: „nyitott borítékban jön / az Ő lépése / de nem kódolhatom / a legbonyolultabbat: / életemmel folyvást csak egyszerűsítem / mert: – csontokban alszik Ő / de nincs hozzá szava / majd álmából kinő / nem lesz hozzád szava / egén páfrányidő / szemén nagy éjszaka-” (Felé hullunk a porszemekkel).
Az édes, a Nyugat költőire utaló rímfűszerezés — mint Dsidánál — Nagy Gáspárnak nem sajátja, s a tiszta, legegyszerűbb dalformát is (József Attila, Kormos István) „érdessé” teszi az általa modern versnek vélt (s azt eredményező) nyelvi-gondolati játék. Noha van „rajzos”, a tipográfiát az értelmezés szolgálatába állító költeménye is, a formán legtöbbször átüt a mondanivaló elevensége; az a sodrás, ami a politikai-etikai, Határ Győző esetében a nyelvfilozófiai (ÉvTiZeDhAtÁrHíD) mondanivaló frappánsan agresszív velejárója.
Aki már kezdettől fogva szabadítót akart mondani a lefokozott szívűeknek — ezért a kisebbségi sorshelyzet, a szegénységnél is súlyosabb történelmi-anyanyelvi megalázottság gyakori fölidézése —, az saját szabadságával gazdálkodván (a körülmények ellenére is!) egyre szabadabb lesz. A léleknek eme fegyelmezett — nagyon is tudatos — kitárulkozása, úgyis mint (szerinte) a világot alakító ethosz, nyit majd utat a nagy, az egész társadalmat megrázó — a hazug rendszert elvető s az értelmiségi elitet önmagába nézésre késztető — verseknek (Öröknyár: elmúltam 9 éves — 1983; Két nyárfa a Hódoltságban — 1981). Amelyekben a nyílt rejtezés, a metaforikus sűrítettség („rabszíj-kígyó tekereg az égig”) ellenére is lázító közvetlenséggel-egyértelműseggel vall a költő — a hitelüket vesztett szavak valódi értelmét visszaadva — a világ (benne a magyar történelem) és saját megkeseredett állapotáról.
Ha „hallgatni szabad” (Nyelvem pallosával), akkor ez a beszédes hallgatás — trombita-erejű. A cenzorok előli bujdosásban, ám az értelmezést-megvilágosodást segítve, a lírikus a tipográfiailag kiugratott jeleknek (NI — Nagy Imre) fontos szerepet szán. Hiába az infinitívusz mint álorca — az Öröknyár… -ban nem a Domonkos István-i töredéknyelv dadog (Kormányeltörésben) —, a világosnál világosabb lesz, mert egy nemzedék erkölcsi igénye, a bűnösök megnevezése; az „október vérző levélbrokátjába csavart kéz” lebbenti föl a fátylat a tudott, de hivatalosan eltagadott nagy titokról: az 1956-os magyar forradalom vértanújának igazságot kell szolgáltatni.
„A Nagy Gáspár-i vers esztétikai alkatát — olvassuk Görömbei Andrásnál — a valóságmegnevező és a morális értékek egységének formateremtő ereje minősíti. A költészetében plasztikusan megjelenő költői személyiség önmagát e kor ellenében is érvényesíteni képes erkölcsi fenomén: a szabadság és árulás, a helytállás és gyávaság könyörtelen szembesítője, az ironikus analízis mestere.” Tehát a morális értékek által is támogatott valóságmegnevező erő az egyik kulcsszó.
A hely, a régió — Bérbaltavártól Lepantóig, a győri halpiactól Vancouverig vagy San Diegóig — az akart történések szociografikus hitelű rajza. A lírahős kalandja, ez a fordított „stációjárás” leginkább a hely birtokbavételével kezdődik. A születés által megjelölődött terrénum, a szülőfalu evvel a „tudással” éppoly becses lesz, mint az atyai jó barát, Kormos köszöntése révén szinte megigazuló halpiac, a kanadai kikötőváros vagy a Márai-nemlátogatással is megemelt, a nyelvkutakodás révén a negatívumból is pozitív élményt előcsiholó San Diego.
Kell az otthonosság-tudatot erősítő tények, sokszor kulturális élménykörök, történelmi utazás-víziók által megtámogatott bekebelezése, hogy a mítosz (megannyi bibliai jelképpel, vonatkozással; harminc ezüstpénz — az elárult forradalom) érvényesíthesse sugallatos, a létezésélményt szinte szakrális síkra emelő — „térkitágító” — próbáját.
Ez már egy másik valóság lesz.
Érdemes volna a kezdetektől fogva végigkövetni, hogy ebből a szempontból miként alakult a Nagy Gáspár-i költészet. Az indulás különlegessége, hogy a „Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban” — főképp a hóharmat (virágbozsgás) mint képzet ideemelésével — nem csupán a születés körülményeire, fenségére utal, hanem a „betlehemi angyal” révén ama titokzatos Eljövőre is. Az új vers, a már említett, Szent István és Szent Gellért emlékezetének áldozó Symphonia Ungarorum ugyancsak evvel a rámutatással vonja ide — nem kevésbé a földi pörök ellentételezéseként — a sejtelem révén bekövetkező teljességet: „Rovásaidon gyepűiden / igéiden és csontjaidon / a megvilágosuló pillanaton // ott az a kéz” .
(Az etikus cselekvés — a közösség [Közép-Európa] jármában). E költészet egyik fontos — ha nem legfontosabb — motorja az erkölcsi szenvedéllyel ébren tartott közéletiség. Mert az ítélkezőnek, tudjuk az okait, joga van ítéletet mondani, az új szabadsággal jött felemás helyzet fonákságait Nagy Gáspár szóvá is teszi. Ironikus helyzetmagyarázata olykor megsemmisítő. Jóllehet nem akar szünetlen harcolni a „tegnapi — vessük közbe, sajnos, néha ma is aktív — inkvizítorokkal”, meg van győződve a szavalgató és kiabáló „mai bátrak”, a korábban felette bíróként fungálók erkölcstelenségéről.
Egy csöppet sem gondolnám, hogy a Békebeli kannibálok vagy a Ragozások az ún. puha diktatúra emlékkönyvéből, hogy csak két jellegzetes tisztázó versét említsem, nem eléggé karakteres megszólalás a választott tárgykörben. Mindkettő az. (Főképp a szótárigazságot át-meg átszövő fájdalmas önirónia — anélkül, hogy elhomályosodnék a vele szemben álló barikád — lesz bennük akarva-akaratlan csaknem megbocsátó gesztus.) Az etikus cselekvést (ahogyan a korai líradarab közli: a vers „töretlen gerincek kopogtatása” majd ugyanitt: „anyaság, térden az egyetlen fiú, hazám!”) azonban igazán azok a köz- és magántörténelem látomásaitól megigazult költemények reprezentálják, amelyekben a közép-európai sokk-helyzetben bátorrá riadt ember (ebből a szempontból a Lüktetés a hullaházban szenvedője és a Csak nézem Olga Korbutot... szaltószabadságot [sajtószabadságot] érző mámorosa ugyanaz a lírahős) ráébred kiszolgáltatottságára és gyengeségére, és mégis vállalja a közösség szolgálatát.
Nagy Gáspárt sohasem a konkrétvers „egynapos csodái” érdeklik — hogy ebben a modern létezésformában is jól érzi magát, sőt vígadoz, arra Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból az eklatáns példa —, hanem az a (másoknak tán didaktikus) teher, amit ez az önként magára rótt, a közösség jármában végzett irdatlan munka jelképez. A hátán a kereszttel (mint súllyal és mint légiesítő eszközzel) homoksivatagban poroszkáló szamár — Kormos István egyik verséből a kép — tűrte oly megadóan-boldogan a természet szerint rátestált megpróbáltatásokat, mint a Szabadrabok lírikusa. Énekelni egy olyan korban, amikor a szentséges szavakat (nemzet, haza, hűség, szabadság, nép, felelősség, közjó) belepte a mocsok? Embert-költőt megpróbáló cselekedet. Ez a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kötődő magatartás — ilyen korban élünk — gyakran az irónia céltáblája. Amikor egy Ady, egy József Attila, hangozzék bármilyen hihetetlenül, alig nyom valamit a latban, a magyar költészet kikezdhetetlen értékei is a hiábavalóságtól szenvedő(?) vagy abban magát jól érző(?) kor áldozataivá válnak.
Ez ellen a lassú, remélhetően időleges süllyedés ellen harcol a Szabadrabok című gyűjteményes kötet. Hogy az ilyesfajta teljességre való törekvés minden ízében segíti-e ezt a harcot, abban, őszintén szólva, kétségeim vannak. Hiszen az időrend szerint épült Szabadrabok nem csupán az eddigi kötetek összes darabját őrzi — a hangulatos gyermekverseket ugyancsak ideértve —, hanem a legújabb versek (időbeli?) ellenpontjaként a pályakezdés lírai dokumentumait is.
Egy szempontból a költőnek igazat kell adnunk: a látva lássatok mint teljességigény hátha magával hozza a nem vagy kevésbé ismert részeredményeknek egy nagyobb szerkezetben való illeszkedését. Ha ez a fázisrajz segíti — fölvillantva a fölvillantandókat — a költői arc alakulásán kívül az ebben szerepet játszó folyamatok (például a groteszk eluralkodásának) megértését is, máris megérte a grandiózus kaland.
Ki-ki nevezze meg, bőven van miből, az általa kitüntetett értéket, válassza ki a neki tetsző gyöngyszemet, magam is — sokadszori olvasás után — így fogok cselekedni. Két, időben egymástól elég távol álló vers — az egyik az 1982-es Földi pörök jellegzetes darabja, a másik 1998-ban íródott — jelenti nekem a lírikus soha szét nem választható „köz” és „magán” arcának gondolkodói teljességét. „Kérdezem én: ha a fogságba vetett gondokat / az Isten se veszi észre, akkor az égi körök / hintázó mérlegein majd mennyit nyomnak a / földi pörök s mennyit a hallgatás aranyrögei / az árulás színezüstjével tetézve?” (Hit-tan).
S ha a „befelé ásó” bűntudatnak vannak fokozatai, akkor a Hó megtisztulás-igénye mindenképpen idetartozik: „Visszanézek bűneimre / mielőtt lehullok / hófehéren / látom az Istent: / arcáról alázúdultam”.
Szakolczay Lajos
Bárka, 1999. 1. sz. p. 99-102.