NAGY GÁSPÁR VÁLOGATOTT VERSEI
Még előttem a drámai jelenet, Nagy Gáspár hajdani ominózus versének megjelenése után komor értekezlet, melynek végkövetkeztetése szerint: aki a gyerekekkel erről a versről beszélni mer, megnézheti magát. És ha a gyerekek kérdeznek? Akkor sem! Ez a vers nincs! Az a költő, aki akárcsak céloz is Nagy Imrére, az sincs!
Nagy Imrét és sorstársait azóta eltemette az ország. Fejet hajtottunk emlékük előtt, ahogy Nagy Gáspár tette annak idején. A különbség csak az, hogy akkor ő egyedül volt. Egyedül merte megfogalmazni, versbe önteni azt, amire rengetegen gondoltak, de amit hangosan mondani alig-alig mertek.
Nagyot változott a világ. S ebben az olykor átláthatatlan zűrzavarban most Nagy Gáspárnak, mint költőnek kell elfogadtatnia magát, verseivel legitimáltatnia és igazolnia azt a rangját, amit annak idején kiállásával és bátorságával vívott ki magának. Az emberi gesztusok emléke elhomályosul, de a költészet üzenete maradandó lehet, ha igazán színvonalas és a múló időszerűségen túlemelkedik.
A kötet címe mindenesetre vészesen időszerű: Múlik a jövőnk. Aki csak egy kicsit is felelősen vagy mélyebben gondolkodik, naponta szembenéz ezzel a komor érzéssel: napról napra vesztegetjük el a jövőnket habozásunkkal, tévelygésünkkel, útkeresésünkkel. A tetteket szép szavak helyettesítik. Egyáltalán adhat-e nekünk itt és most bármit is a költő, aki hivatása szerint is a szép szavak mestere?
A jelek szerint Nagy Gáspár költészetében újraéled az a konfliktus, mely szinte minden korszakban jellemezte líránkat: a költő arra kényszerül, hogy lelke igazságát fontosabbnak tekintse, mint a csodálatosan megformált szavakat és a képeket. De egyáltalán, vannak-e még képek ebben a mai költészetben? Van-e rájuk szüksége a költőnek, aki azt érzi kötelességének, hogy gyorsan, sietve mondja el, amit fontosnak érez? Kell-e annak a szépségre törekednie, akit a mondanivaló hitelessége tart igézetében? Aki ebben a helyzetben sokak, nagyon sokak szószólójának érezheti magát? Aki mélységesen átélte és megszenvedte, hogy a kulturális médiák nem egyszer és nem is százszor csak részigazságokat mondanak el, s manipulálják a nézőket, hallgatókat, olvasókat?
A líra számára már-már végzetes helyzet ez. Amíg más nem szólhatott, szólt a költő. De ma már sokan harsognak, s ki figyel ebben a lármában a versekre, a líra híradására? Nagy Gáspár így fogalmazza meg ezt az érzést: „Mikor nem lehetett — akkor énekeltek — s hallgatnak mikor — lehet — meglehet — épp azért költők — versek tengeralattjáróiban — megpattant tüdejűek”. (Már hamuval rajzolgatok)
Mégis reménykedik. Elénk áll, kezünkbe adja életének termését, vallomásainak sorát, s azt várja, hogy kiküzdve a lélek csendjét, őszintén és elmélyülve adjuk át magunkat annak a világnak, amelyet ábrázol, s amely magába foglalja a vészesen múló időt, a fogyatkozó jövendőt, melyet nem élhetünk át alkotó módon és hitelesen, ha nem szembesülünk közben a fájdalmas múlttal is.
Nagy Gáspár költészetét nagyjából három szakaszra oszthatjuk. Az önkeresés évei után rátalált egy hangra és modorra, amelyben az a küldetéstudat vezérelte, amely épp úgy jellemezte Illyés Gyula líráját, mint Nagy Lászlóét vagy Csoóri Sándorét. Pontosan érzékelte, hogy „roncsidőben” lépked, amelyben „törött halánték, egykedvű fűkaszálógép nyír, kinyír”. Amerre tekintett, „zörgő Európa-váz” látványa kísértette. S napról napra temetett. Későbbi korok bizonyára döbbenten veszik majd számba, hogy volt történelmünknek olyan korszaka, amikor egymás után mentek el a roncsolt életű és lelkű igazi nagyok, akik nem kaptak elismerést, s akiket mégis hiteles vezérlőinek tekintett a magyarság jobbik része. Ez a szomorú és lelkiismeretvizsgálatra késztető halálmenet sejlik föl Nagy Gáspár költészetének második szakaszában. Hatalmas balladai látomásokban idézi útmutatóit, bátyjait és rokonait, akiket elveszejtett egy olyan kor, amelyik ajkára vette a legszebb és legnemesebb emberi fogalmakat, de korlátokkal fegyelmezte a szabadságot, hazugságokba göngyölte az igazságot.
Bármily elképesztően hangzik is: nem ez a kor hozta Nagy Gáspár igazi megmérettetését. Igaz maradt a hamisak között. Megőrizte a kimondott és leírt szó áttetsző, hiteles tartalmait. Kiküzdött magának egy vers-modellt, amelyre nem a lebegés volt a jellemző, hanem a folytonos kockázatvállalás. Magától értetődő természetességgel vállalta sorsát: „Elfelejteni a sötét vermek alját, jövőt jósolni”. Jeleket kellett rajzolnia e képzeletbeli és igazabb jövő falára, miközben halottak rnellett kellett elhaladnia, s naponta élte át a jobbak végességének szorongató tudatát.
Ám a dolgok természetes rendje szerint fordult az idő, s most dől el, hogy ebben az új korszakban, amikor „a hitet is naponta cserélik”, amikor az obsitosok még mindig a hajdani birodalomról álmodoznak, milyen szavakkal és gesztusokkal tudja szívünkbe írni azokat a „mennyei betűket”, amelyekről oly szépen szól az Ott fönn-ben: „… eljövök onnan — esőnek hónak vigasztalanokat — vígasztalónak — az ég szürke lapján — ott fönn — tűnődöm — mennyei betűkön”.
Rónay László
Magyar Hírlap, 1990. március 24.