Te is itthagytál minket, Gazsi, oly halkan, méltósággal, ahogyan éltél. Ahogyan ötvenhét évedet leélted, soha nem panaszkodtál, inkább a szerinted panaszra jogosultak szavait hallgattad meg. Az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai barátaid mondandóját.
A híres ,,kilencek” nemzedéke után Nagy Gáspár a magyar költészet igazi revelációja volt: a mélyből érkezett nagy tehetség, ki népe-nemzete sorsát fáradhatatlanul panaszolta fel a világnak. Már ez is elég lett volna mellőztetéséhez, de ő tovább ment, s elsőként a magyar költészetben ötvenhat népirtó gyilkosait is a vádlottak padjára idézte, s híres verse, A fiú naplójából alighanem megváltoztatta a magyarországi közgondolkodást. Többé nem lehetett szőnyeg alá söpörni, a gulyáskommunizmus paravánja mögé rejteni az ötvenhatos nemzetárulást. A vers közléséért szerkesztőknek kellett menniük, s az agonizáló Kádár-rendszer Nagy Gazsit hallgatásra és teljes mellőzésre ítélte. De megtörni nem tudta. Ő folytatta a bűnök lírai számbavételét, s nyugodtan mondhatjuk el, hogy szellemtársai – itt elsősorban Csoóri Sándorra gondolok – mellett ő készítette elő a lelki rendszerváltást. Amely aztán művészetét József Attila-, majd Kossuth-díjjal is honorálta.
Rendkívül szelíd és halk ember volt, de megverve az igazság kimondásának belső kényszerével. Jó esztendeje múlt, hogy utoljára személyesen találkoztunk egy szentendrei könyvfesztiválon, s egy kiskocsmába félrehúzódva szót ejtettünk az életről s nemzetünk maradék lehetőségeiről. Nem panaszkodott, bemutatta gyönyörű nagylányát, a családról, a család megtartásának és összetartásának értelméről beszélt. Nem tudtam, hogy súlyosan beteg. Nem panaszkodott. Elment, ahogyan élt, halkan és méltósággal, de olyan űrt hagyott bennünk, melyet csak versei pótolhatnak, tölthetnek be immár.
Ezért idézném ide első könyve, a Koronatűz című kötete egyik versét is (Élt egyszer), mely bő harminc esztendőkkel elébb már sorsa beteljesedéséről szólott.
Magyari Lajos
Háromszék, 2007. 01. 06.