Emlékezés - Nekrológok

Búcsú Nagy Gáspártól

Nagy Gáspár költő korán távozott. Tudtuk, hogy beteg, és reménykedtünk vele együtt, aki 2006 nyarán így fogalmazott levelében: ,,Betegségből lábadozva (hat hétig voltam a Szent László Kórház fogja, két műtét és a most kezdődő utókezelések)…” Bizonyára fájdalmakon, szenvedéseken ment keresztül.

Megkímélhette volna ettől a jó Isten a költőt, aki életműve jelentős, kiemelkedő részében érzett együtt azokkal, akik nagy fájdalmakon estek át, akikkel nagyon mostohán bánt a sors. Szívén viselte a névtelen sírokban nyugvó hősök és vértanúk emlékét. Versbe szedte mindazon érzéseit, amelyek bennünk is erősítették a hitet, tisztességgel kell őket eltemetni a hálás utókornak, tisztességgel, emelt fővel kell emlékeznünk mindazokra, akiknek élete példa lehet a jövő nemzedékek számára is.

És példa lehet az a Nagy Gáspár is a következő generációk számára, aki íly módon is bizonyítva tisztességét és emberségét, e célok elérésének szentelte életét. Ezekről a kérdésekről, mert több mint négy évtizede találkoztunk először, nagyon ifjú korában is bennünket megszégyenítő komolysággal gondolkodott, ami már akkor jelezte: tiszteletre méltó ember.

Az ismeretlen holtak ugyanúgy mindennapi életéhez tartoztak, mint az a fénykép, amelyet az elmúlt években, jól emlékszem, Lakitelken mutatott. Elővette irattárcáját, s előhúzta onnan nagyapja fényképét. Emlékem szerint gyönyörű, nagy bajuszú öreg parasztember képét tartottam a kezemben, akinek szeméből az a fajta emberség áradt, amelyről ma már szinte csak régen megírt könyvekben olvashatunk. Ám amikor visszanyújtva a fényképet Nagy Gáspárra néztem, bizony szinte ugyanaz a tekintet áradt belőle is… Gyászoljuk Nagy Gáspárt, aki költőként versben, magyar értelmiségiként pedig nyilatkozataiban fejezte ki érzelmeit hazája, nemzete iránt. Nyilatkozatai fajtája iránti aggodalmakkal voltak teli.

Nagy Gáspár halála nemzetünknek fájó veszteség.
Gazsi halála számomra életre szóló gyász.


Vödrös Attila
Új Idők, 2007. 01. 15. p. 3.


< vissza