Nagy Gáspár emlékének
A sziklasír derengő félhomályán
úgy feküdt, mint bármely más halott.
Keze s lába szegektől általjárván,
homloka tövistől szaggatott.
Jobb oldalát a dárda dúlta széjjel,
mely a szívig tört utat vadul.
Csend volt. Sötét. Se hang, se röpke fény-jel.
Feküdt a test mozdulatlanul.
A romlás mégsem érinthette őt meg.
Arca nem torzult. Sőt, ellenkezőleg;
szép maradt. Szép, akár az álom.
Harmadnapon, midőn betelt a sorsa,
kontúrja lágyan ott maradt a gyolcsba’.
Sírjában többé nem találom.
2007. január 6.
Réfi János
Magyar Napló, 2007. 2. sz. p. 9.