Nemrég mutatták be Nagy Gáspár Közelebb az életemhez című élettörténet-kötetét. A Tiszatáj által kiadott könyv a tavaly megjelent Szavak a rengetegből című munka folytatása. Az első kötet személyes irodalomtörténete, míg a második többek között vallomásokat, emlékezéseket, interjúkat tartalmaz.
Irodalomtörténészi és kritikusi körökben bizonyára nem népszerű az az álláspont, amely szerint irodalomról írni csak íróknak volna szabad. Pedig csak nekik volna szabad. Babits, Kosztolányi, a sokat vitatott Szerb Antal és a még többet vitatott Kundera irodalomtörténeteiben az író vállaltan szubjektív nézőpontja vagy a néha csak odavetett utalásai olyan összefüggéseket és meglátásokat villantanak fel, amelyekhez egy kritikus egész szorgos élete kevés. Az írók írta irodalomtörténet egyik új fejezete Nagy Gáspár Szavak a rengetegből című kötete.
A Berzsenyitől Kormos Istvánig, Ottlikig sőt a jelenkori kánonalkotás problémájáig terjedő munka azt mutatja, hogy Nagy Gáspár zavarbaejtően sokat olvas egy olyan korban, ahol az írók – tisztelet a kevés kivételnek – nem olvasnak, mert arccal a tükörhöz nőttek, a pénzért és/vagy hírnévért prostituálódtak, vagy írókból közéleti írók lettek. Holott a dolguk ennél egyszerűbb (és bonyolultabb) volna – írni és élni, mint Ottlik és Kormos István, akik, ahogy Nagy Gáspár fogalmaz, „minden különösebb teoretizálás nélkül a létezés-szakmában is dolgoztak, és alkottak kiválót.”
Kormos Istvánt, a Nagy Gáspár-verseket az ÉS-ben először közlő, lassan elfelejtett költőt a szerző többször is megidézi, mint ahogy Illyést és Nagy Lászlót is, akikről azt írja: „Én például sokkal hangsúlyosabban húzom alá… Tersánszkyt, Tamásit, Németh Lászlót, Illyést, Jékelyt és Nagy Lászlót, mint ahogy hírlik általában. […] Nálam Vas István és Nemes Nagy Ágnes is mennyivel inkább remek esszéista… emlékíró, gondos műfordító, mintsem par excelence költő.” „Nálam”: fontos szó ebben mondatban és egy olyan országban, ahol mintha nem lehetne egyszerre szeretni Tamási Áront és Petri Györgyöt. Pedig lehet. Sőt kellene, és ha nem jön el hamarosan az az idő, amikor ez természetes, nagy bajba kerül a magyar irodalom.
Írások Petőfiről, Aranyról, Hrabalról, Hajnóczyról, Faulknerről, vitára ingerlő vagy csodálatra méltó megállapítások: egy európai módon gondolkodó, nagyon széles látókörű költő irodalomtörténete.
A Közelebb az életemhez nagyobb része arról szól, mi az: írónak (és/vagy költőnek) lenni. Annak, aki úgy véli: „nem tartom sem előnynek, sem hátránynak, ki honnan érkezik, milyen világból hoz üzenetet, csak a rábízottat hűséggel őrizze, és pontosan tudja, mit kell hírül vinnie.” Ilyen egyszerű. Nagy Gáspár hűséggel őrzi bármi ellenében, mert a költőnek igazat mondani és másokat igazat mondani hagyni bármilyen körülmények között kötelesség – még akkor is, ha leváltják tisztségéből, vagy az egész Tiszatáj szerkesztőségét menesztik miatta: a költő ilyenkor a dolgát teszi.
Akkor is, amikor a hazáról és a szabadságról beszél. Egy olyan hazáról, amit a következő, már csak a rendszerváltott országban élő, a haza fogalmát ismét az anyanyelvbe menekítő generáció nem tud érezni, pont azért, amit Nagy Gáspár Kő Andrásnak adott interjújában úgy fogalmazott meg, hogy „október 23-ának – mondják most már gyakran, s persze cinikusan – nagy szerencséje volt, hogy a felemelt zászló nem esett lejjebb, hogy a szabadság csak 14 napig tartott. De mi van akkor, ha győzünk?!”. Kicsit később arra figyelmeztet: „a szabadságért naponta meg kell küzdeni” – és újra vitára ingerel, mert a globalizáció mindennél mocskosabb és arctalan diktatúrájában nap mint nap már nem a haza szabadságáért, hanem a személyes szabadságért kell megküzdeni; a mai fiatal költő már nem írhat Nagy Imre-verset, legfeljebb azt döntheti el, beszáll-e a kereskedelmi médiába és a kereskedelmi irodalomba arcnak vagy nem. A törhetetlen gerinc technikáját mindenesetre megtanulhatja Nagy Gáspártól.
Péntek Orsolya
Magyar Nemzet, 2005. december 29. p. 15.