NAGY GÁSPÁR VERSEIRŐL
Az elemi gondokba merülő magánemberi élettel és a gyötrelmes felismerésekkel késztető történelemmel szemben Nagy Gáspár az alkotó munkában találja meg a szabad cselekvés lehetőségét, az emberi tevékenységnek azt a körét, amelyben teljes szívvel és meg nem alkuvó szellemmel lehet élni. A költészet eme felfogása mindazonáltal nem jelent elvonulást a társadalom és a történelem kihívásai elől, a vers semmiképpen sem jelenti az artisztikus létezés elzárt szigetét, ellenkezőleg közvetlen összeköttetést a közösségi és történelmi lét mélyebb áramlataival és teljes részvételt az egyetemes emberi és nemzeti sorsban, vállalván ennek a sorsnak a drámai konfliktusait. Ennek a konfliktusokat is vállaló véleményalkotásnak volt nevezetes gesztusa a Nagy Imre miniszterelnök emlékét idéző Öröknyár: elmúltam 9 éves című költemény, amely hosszú éveken át a költő személyes sorsát is meghatározta. Nagy Gáspárnak akkor egy egész verseskönyve a megtorlás áldozata lett, állását vesztette, és hosszú ideig nem szerepelhetett a nyilvánosság előtt.
A költészet ebben a nyílt kiállásban válik a teljes élet zálogává, a köznapokkal és a történelemmel folytatott viaskodások igazi tétjévé. Különösen annak az erkölcsi válságnak a körülményei között, amelyet a magyar társadalomban eluralkodott gyűlölködés és türelmetlenség okozott. Itt kezdődik a vers jelenkori drámája, az a lázas vagy makacs küzdelem, amely a költészetnek jogos helyet akar szerezni a közéletben és az emberi közösségben. A költő ezáltal az egész társadalmat átható s minden szellemi értéket kikezdő erkölcsi és szellemi válság ellen lép fel.
Ez a válság ugyanis nemcsak az emberi közösségeket, a kölcsönös szóértést sodorta veszélybe, hanem a költészet hagyományos szerepét és hitelét is. Nem kevesen hirdetik a költő szerepvesztését, sőt a líra halálát, s a modern kor szellemi munkamegosztásában mind tanácstalanabbul mozgó költő maga is gyakran gondolja, hogy alig lehet más választása, mint a „versben bujdosás”. Ezt az idegenséget szeretné megtörni Nagy Gáspár, midőn le akarja győzni az erkölcsi, szellemi és kommunikációs válság bénító következményeit, s a versnek a társadalom önismeretének kiküzdésében, a nemzet kulturális önazonosságának helyreállításában ad szerepet.
Ennek a szerepértelmezésnek a következtében képes megszilárdítani hitét a költészet erkölcsi és közösségi küldetésében, és amilyen fenntartás nélkül vetette magát korábban a szellemi munka válsága által rákényszerített viaskodásba, olyan őszinte hittel tudja vállalni a vers hagyományos és persze változó feladatait. A katarzis, mint mindig, most is emberi tragédiák messze világító máglyáján jön létre. Nagy Gáspár fiatal költészetünk számos alkotó egyéniségéhez hasonlóan a magyar líra halottainál keres példát, talál emberi biztatást és erkölcsi igazolást. Az új magyar költészetben sajátos „hagiológia” alakult ki, amely az eltávozott nagy költői egyéniségeket egyéni és közösségi példának állítja a társadalom, illetve az irodalom elé. Ebben az értelemben vállalja Nagy Gáspár a Kanadában meghalt emigráns költő, Fáy Ferenc nehéz sorsának morális örökségét: azt a „keresztutat”, amelynek nehéz evilági terheitől a megváltás ígér szabadulást.
A költészet ebben a felfogásban drámai küzdelemmé válik, a személyes üdvösséget a versnek kell kiharcolnia. A küzdés elve érvényesül a versek megformálásában, poétikai és nyelvi alakításában is, amely mind a szóképek, mind a versritmus körében a belső feszültségnek, a szövegelemek éles szembeállításának ad szerepet. Költői képek, metaforák kerülnek szembe egymással, mögöttük felismerések és érzések viharzanak: kétely és bizonyosság, kiábrándulás és remény. A képekből épülő versnek drámai karaktere van, a verseket átható gazdag képszerűség mindig drámai feszültséget, erőt kap. A komplex költői képek belső feszültségét nemegyszer groteszk elemek hozzák létre, mint most a Kialszik majd című versben is. Nagy Gáspár kezén a groteszk képeket és újszerű nyelvi formákat kereső experimentális költészet a hagyományos önkifejezés eszközévé válik, s elrendeződik abban a távlatosabb folyamatban, amely a versben az alkotó személyiség szuverenitását nyilvánítja ki.
Pomogáts Béla
Vigília, 1994. 7. sz. p. 534-535.