Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Dac és remény

NAGY GÁSPÁR: EZREDVÁLTÓ, SŰRŰ ÉVEK
(Száz vers 1998 márciusától – 2003 márciusáig)

Nagy Gáspár költői jelenléte töretlen és folyamatos irodalmunk élvonalában. Csak az elmúlt eseményekkel teli évek – melyek során az alkotó 2000-ben Kossuth-díjat kapott – termését szemlézve, felsorolhatjuk a születésének ötvenedik évfordulójára megjelent Szabadrabok című gyűjteményes kötetét, a Tiszatáj Könyvek sorában 2000-ben napvilágot látott Húsz év a kétezerből című – a folyóiratban korábban megjelent, illetve új opusokat is közre adó – kiadványt, valamint a tavalyi, az 1956-os forradalom „láthatatlan emlékművének talapzatára” helyezett „…nem szabad feledNI…!” kötetet. Új gyűjteménye az elmúlt öt év vershozamának foglalata: száz vers. Már önmagában a kerek szám is (nagysága nem különben) a teljesség képzetét kelti, s a költő nem is okoz csalódást: kötete valóban összegző, számvető jellegű. Az alcímben megjelölt évek „termése” az élet delelőjén időző lírikus gondolatainak, léttapasztalatainak nemessé érlelt „aszúborába” engedik belekóstolni az olvasót.

A Nagy Gáspár-i világlátás, szemléleti és poétikai magatartás a kezdetektől szilárd alapokon nyugszik – ég és föld határán, a végtelen vízébe vetett vasmacskával horgonyoz. Az erkölcs és az esztétikum összetartozását vallja, költői univerzuma öröknek tudott morális és szakrális bizonyosságokra, a transzcendens reményre támaszkodik. A nemzeti, közösségi felelősségérzet költőjeként, a közép-európai sorsközösség vállalójaként éppúgy ismert, mint a közélet hajlíthatatlan gerincű bírájaként, illetve a történelmi kötelességtudat megszólaltatójaként. Az utóbbi évek egyre hangsúlyosabbá tették a poéta létbölcseleti gondokat, az élet végső kérdéseit feszegető meditatív-vallomásos líráját.

A már korábbról ismert két fő tematikai vonulat, a közéleti versek valamit a létfilozófiai számvetés költeményei most is megtalálhatók. Jellegzetességük, hogy gyakran összekapcsolódnak, átfedésbe kerülnek. A fő szemléleti távlatok a személyes konfesszió hangjaival egészülnek ki: szerelmes vallomásokkal, illetve emlékversekkel (búcsúztatókkal) és köszöntőkkel.

Valahol örökké és Hatvan hónap: napról napra – a kötet nyitó, illetve záró versének címei kijelölik e versvilág időkoordinátáit. A végtelen tágasság és a napi ciklushoz kötött meghatározottság akár a létezés két szintjéhez illeszthető szemléleti formának is felfogható. Némi pátosszal hangunkban mondhatjuk: az isteni és az emberi időélmény kettősségéről van szó. Az ezredforduló misztikája, a szimbolikus kerek szám már önmagában az idő fogalmára irányítja a figyelmet. Ebben a versvilágban a jelen és a múlt szorosan kapcsolódik egymáshoz.
Az emlékezés, a felidézés és a létdokumentálás beszédhelyzete az idődimenziót az értékállítás sine qua non-jává avatja. A folytonosan múlttá váló jelen, a saját sors múlttá lényegülése, illetve a múlt jelenvalósága mellett-mögött a költő mindig betekintést enged az időtlen látványába is. Az értékállítás kikerül az illanó pillanat fennhatósága alól: az állandóhoz, a változatlanhoz tartozik. Ahogyan a Püski házaspárról írja a költő: „Állanak ők az időben”, de ugyanilyen szemléletes a H (2) című opusban a „fogyó idő” és az „örök város” párhuzama.

Az alkotó és a felelevenített múlt ambivalenciája végigkíséri a kötet verseit. Negatív és pozitív tapasztalatok egyaránt társíthatók hozzá. Nem csak az ifjúság emlékét és a kedves, felejthetetlen halottak örökségét jelenti számára a maga mögött hagyott század, hanem a diktatúrát, s annak ismét kísértő gyakorlatát, fenyegetésének napjainkba való visszatértét is. Ott van persze az ellensúly is: a nemes történelmi példák és a mintaemberek versbe foglalt, felmagasodó alakjai, a „szebben él aki már halott” fájdalmas-nosztalgikus merengése. 1956 emléke továbbra is tisztán ragyog, igazolásául, hogy „cáfolatlanul csak a hősöknek és mártíroknak van igazuk!”, ahogyan 1968 szégyene és eszméltető megrázkódtatása sem feledhető. A felvillantott portrékban, személyes példákban és tanúságtételekben a szerző lírájának fontos értékállításai szólalnak meg. Csak néhány példát említve: Szokolay Sándor kapcsán a hűséggel való megváltásról esik szó. Simonyi Imre emlékének adózva szinte ars poetica-szerű gondolat fogalmazódik meg: „Egy lányt szeretni / és egy zászlót, / hazát, ha hull… / Hát mindhalálig / határtalanul!” Felsorakozik az alkotó az illyési hitvallás mellé, hirdetve, hogy „a legnagyobb bátorság a remény”, és a „józanság a legfőbb hősi állapot”. A Zbigniew Herbert emlékére írott versben pedig ezt olvashatjuk: „most már bizonyosság / hogy a halál mindent elrendező geometriája szerint / a hűség és jellem párhuzamosai beérik egymást”.

Az időfolyamban való szembesülés és szembesítés az elmúlás hangsúlyozásával a haláltudatot állítja a versbeszéd szemléleti középpontjába. Kiválóan megtalált metaforája a fény és árny többjelentésű játékának alkalmazása, illetve az Ágostonra utaló „életre haldokoltam” (moriebar vitaliter), az ellentéteket mesterien egymásba öltő érzékletes kifejezése. Szép példatára a kötet az öregedés képileg finoman árnyalt, stilizált megjelenítésének, illetve az elmúlással való szembenézés – motivikus és hangulati elemekkel megteremtett – artisztikus kifejezésének. A bölcseleti összegzés jellemző évszaka az ősz, létideje az éjszaka, pozíciója a meghittség csöndje, az elvonulás magánya, beszédhelyzete a belső monológ, a meditáció, a vallomás, a gyónás. Az éjszaka az a mediális természetű közeg, amely a határvidékét jelenti az örök és a pillanatnyi között. Nevezhető a várakozás, az eszmélkedés vagy az angyalok idejének is akár. Keretet ad a kegyelmi idő várásának: „akkor lesz / az a nagy csöndesség / amire vágytunk / cirka kétezer éve” (Itt van az idő).

Nagy Gáspár lírájában mindig is fontos volt a múlt – és általa a jelen – tisztán látásának a megőrzése. Az emlékezés képességének fenntartása segít a költő számára meglátni közéletünkben a „nyilvánosság független zsoldosainak” „fene nagy egymásrautaltságát”, egyeztetettnek tűnő forgatókönyv szerinti gyűlölködésük álságosságát. A változatlannak tudott minőségekkel, az emberi felelősségvállalás kikerülhetetlen törvényével szemben utasítja el a költő napjaink politikai acsarkodástól, „gőzügyektől” beszennyezett jelenének talmi parancsolatát: „mintha az ember döntött volna: itt nincs bűn és büntetés sem“. A Szigorúan titkos álombiztonsági barlangrajz című vers pedig azon túl, hogy (fedő)név szerinti szembesítést visz végbe spiclik, ügynökök, „titkos megbízottak” és (akár ma is pozícióban lévő, a demokráciát felügyelő) „szigorúan titkos tisztek” körében, kimondja a szabad ember öntudatos válaszát az elemi etika megcsúfolóival szemben: „nem méltó hozzánk már / – azok után… / ami megtörtént velünk – / a félelem”. Szemmel látható, hogy ezekben a „közéleti” vagy inkább „közérzeti” versekben a beszélő önszituálása a tragikusság mellett él az irónia eszközével is. Igazolja ezt a címválasztás, A vak látnok monológja, illetve a Derűs glossza az olvasás évében című vers is, melyben ekképpen ostorozza magát a költő, miután megtudta, hogy olvasásszociológiai felmérések szerint, mások illusztris társaságában, nem ő képviseli „az élő magyar irodalmat”: „Azóta lehajtott fejjel járok. Szégyenkezem. És megfogadtam, hogy a következő könyvemet csak két példányban jelentetem meg.” Tehát az ellentétes minőségek alkotó egymásba szövése e versek csoportját is jellemzi.

Már a fentiekben felsorakoztatott bizonyítékok igazolhatták, hogy az Ezredváltó, sűrű évek a lírai szintézistörekvés sok oldalú, nagy formátumú kísérletét foglalja magában. A létösszegzés igénye éppúgy érvényes az egyéni, mint a közösségi, nemzeti sorssal kapcsolatban, továbbá a létezés értelmét érintő metafizikus kérdésfelvetések és a rájuk adható válaszok tekintetében is. Megtalálhatóak e szándék jegyei a formai változatosságban, a szigorúbb struktúráktól a könnyedebb játékos líráig, sőt, az antipoétikus szövegekben is. Lehet szó leírásról, köszöntőről, búcsúztatóról, alkalmi versről, balladáról, elégiáról, dalról „szénrajzról”, allegóriáról vagy prózaversről – a poétikai fogások színes változatosságuk ellenére egy irányba mutatnak, ugyanazt a lényegi tartalmat hordozzák. A természeti stilizációban, képi analógiákban, hasonlatokban gazdag, érzékeny és a megidézett látvány szépségére törekvő, metaforizáló (olykor archaizáló) költői nyelve hatalmas lelki és érzelmi energiákkal telített – a mesterségbeli tudás által mégis fegyelmezett és mértéktartó. A lírikus szemlélete a vallott végső isteni bizonyosság tudatában olvasztja egybe világa ellentétes erőit. (A hármasság visszatérően alkalmazott szerkesztési elve, illetve a 12-es szám felhasználása kompozícióépítő struktúraként egyaránt a teljesség képzetét kelti.) Szintetizáló képessége alkalmas rá, hogy az eltávolodás és visszatalálás stádiumait végigjárva, a „lám hullásainkban is van gyönyörűség” tapasztalatából szemlélődve, az állandósuló haláltudat árnyékában is vitális energiákkal töltse fel sorait. A különböző minőségeket ötvöző látásmódja – az egyéni önvizsgálatot is magukban foglaló – szerelmes verseiben a végtelenség, az egybeolvadás élményében társítja az elmúlás, az erotika, a „titkos szenvedély” érzését, az örökkévalóság dimenziójába helyezve ezáltal vallomása jelentéskörét. Szindbád alakjának felidézésével – „aki már nem utazik / nem kószál / csak vár” – lehetősége nyílik a szerelem és a halál örök témáinak egybekapcsolására. Ebben a poézisben a szerelem érzése egyszerre foglalja magába a szemérmesen, majd szenvedélyesen feltörő vágyakozást, az „édenhabzsolást”, az álom káprázatát, az áhítat varázslatát vagy a játék ártatlanságát. Ahogyan a szerelmi vágyakozáshoz illeszthetően, úgy a család témájában is visszatérő a születés és az elmúlás motívuma, s az ehhez társítható bűnösség élményköre. E jelentésvonatkozásban is megtalálható a bibliai eredeztetés: a testi szenvedély vétkében, a „ne ölj!” parancsolatának megszegésében (abortusz), a fájdalom és szenvedés okozás miatti felelősség vállalásában, a hiúság kísértésében.

Nagy Gáspár tudatosan és elkötelezetten vállalja a magyar nemzeti sorsköltészet hagyományát, támaszkodva a siralmas énekek, a zsoltáros költészet, a „de profundis…” beszédhelyzetének erkölcsileg és szellemileg rendkívül gazdag, több száz éves tradíciójára, az elbeszélő költészet látásmódjára, valamint a romantikus retorikai alakzatok toposzaira. Nagy kompozícióiban, a Symphonia Ungarorum-ban, illetve a Hullámzó vizeken kereszt-ben a közös múlt, a sorstörténet megverselésével, a bibliai analógiával megemelt tájélmény felhasználásával az egyént és a nemzetet létösszegző igénnyel olvasztja lelki közösségbe és transzcendentális jelentőségű küldetésbe. A kereszténység és a magyarság megmaradása között szoros összefüggést lát a poéta. Éppen ezért a lelkiség és a szentség magasában szólnak a versek, kiemelve mindenekelőtt az országalapító Szent István alakját.

Nagy Gáspár kötetében az ezredváltás lelki-szakrális tartalmát emeli ki. Az egyéni sorsot, a privát létezést, a nemzeti és az általános emberi összetartozás tudatának megerősítésével és megújuló élményével, a bűn és jóvátétel mélyen átélt egzisztenciális gondjával, a megbocsátó szeretet üzenetével, a kegyelem lehetőségének bizonyosságával a létezés értelmessége és méltósága mellett tesz hitet. Poétikai magatartása az őrzés, az óvás, a rend, a béke, a tisztaság értékeit emeli metafizikus, sőt szakrális magasságokba. Látásmódja „az emlék misztikáját” és „a látvány logikáját” követve a létbeli értelmesség gondját a racionálisan túlra tágítja ki. „Vakká kövezett értelem / világtalan s elégtelen” – írja a szerző az Így lesz majd-ban, s erre a bizonytalanságra a kegyelem és megváltás ígérete a válasz, mert „makacs szívünk / csak a reménynek / adja meg magát” (Se út… se félelem…). A lírikus munkája, a költészet analógiát mutat a teremtés misztériumával – „Isten hatalmas verse / a teremtett Világ” –, de a teremtményiség alázata megőrződik: „Bár nap mint nap te is / csak tökéletlen / és felületes olvasója vagy…” (Isten költeménye).

Az Ezredváltó, sűrű évek klasszikus szépségű versei fontos állomást jelentenek szerzőjük pályáján. Szembetűnő, miként csavarodik egyetlen törzzsé, organikus egységgé a Nagy Gáspár-i líra sokféle szemléleti és poétikai hajtása, hogyan töltődik fel lelki nemességgel és szakrális emelkedettséggel költészete. A kötet jelentőségét mi sem támasztja alá jobban, minthogy soraiban – egy-egy motívum, szófordulat, idézet, reminiszcencia, poétikai fogás, szemléleti azonosulás erejéig – ott munkál évszázadok magyar történelmének szelleme és költészetének hagyatéka: Balassi, Pázmány, Berzsenyi, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Illyés, Jékely, Szabó Lőrinc, Nagy László, Pilinszky, Weöres, Kormos és Csoóri öröksége.


Papp Endre
Bárka, 2003. 4. sz. p. 127-130.


< vissza