Szégyenkezni nincs miért, hiszen mi, mindannyian, csak lenni akarunk. Egyszerűen szeretünk lenni. És szeretnénk, bármi áron. Ezért semmi sem drága, kinél-kinél más a mérce, persze, s van, aki a végsőkig kitart tisztessége védelmében; no de még közöttük is akad olyan, aki valójában nem tudja: hogyan is kell tisztességesnek lenni. S nem csak annak látszani… Minden élő megköti az élet kompromisszumát. A holtak nem szólnak vissza, s az élőkkel is mindent lehet, ilyen a világ. Élünk tehát, arcon-verten. Pofozva önmagunkat, ha kell. Megértve és elfogadva, hogy végül szégyenpár viszi a kasszát sorspókereinkben… Lenni akarunk. Dadogom e mondatokat, próbálok keménynek és számon kérőnek látszani, ostorozónak és önostorozónak, méltóképp hozzá, aki nem ezt tette, igaz, csupán csak szelíden szíven ütött, amikor kellett. Amikor például nem akartuk észrevenni, hogy – rohadunk a forradalomban.
Nagy Gáspár.
Betöltötte ötvenhatot, s az ötvenhetedikben meghalt a Forradalom. Életévről beszélek, hogyne, s pimaszul ideprofanizálom azt is, amiért élt, s amiről sokaknak ő mondta ki, hogy, drága barátaim, volt egy ilyen is. Tudjátok, egy Forradalom. Tudtok-e emlékezni, kérdezte, akartok-e, s képesek vagytok-e méltósággal temetni? Kérdezte csak, szelíden, s a hatalom, akkor, beleremegett. Úgy hiszem pedig, sohasem gondolta hősnek önmagát, bár félve írom ezt le, itt, hiszen mégsem az életmű-értékelésnek helye lenne most. Legfeljebb önéletművünk értékvesztéseinek beismerése. Hogy köddé valósult szabadságunk az újrégi hatalmat meg sem rezzentette… De folytatom, mégis, hogy a hős nem profanizál, nem játszik, bár komoly sebet ejtve, a szavakkal, nem vágtat – például – az utolsó szó lován. Esélyek őszi alkonyában, a határ túloldalára… A hős szava messzire hallszik, tömeget mozgósít, értünk halni nem késik, s nem restell.
Nagy Gáspár, hát, nem egészen ezt tette.
Rendesen megforgatta a szavakat, aki akarta, tréfának gondolta, aki értette, az megszégyellte. Úgy mondta ki a megkerülhetetlen igazságot, hogy azt az, aki nagyon akarta, könnyedén megkerülhette. Mert ott volt mögötte a tréfa, a mosoly, nahát, mondhatta, akinek beszédkényszere támadt, hát el lehet ezt viccelni. Is. Majd tettethette, hogy nem érti a szókimondást. Dadogok csak, továbbra is, mert valahogy nagyon hosszan szeretnék arról beszélni: méltóság. Önfelszabadítás. Ne hőst keress, egy általad követhetőnek gondolt embert vagy mondatot, hanem tedd erre méltóvá önmagadat. Játssz el a szavakkal, forgasd meg őket, érezd ki súlyukat pörgésükből, és, hát, tedd ugyanezt a környezeteddel, az emberekkel, a világoddal. Mérd fel a helyed, értsd meg a sorsot.
Nagy Gáspár, úgy érzem, mindig csak ennyit kért tőlünk.
Konok szelídséggel, minden méltánytalanságot megalázó méltósággal írt, élt, járt közöttünk. Így is lehet, jelezte, nekünk, akik türelemmel viselt hosszú szenvtelenséggel éltük túl minden szavát, éltük túl őt magát, éltük túl annak szétrohadását, amiért – amikor ez egyfajta közös látványelemmé válhatott – oly színesen tudtunk lelkesedni. Késő délutánig, kora estéig, amíg számba nem vettük az esedékes kockázatot. Aztán már csak tűnünk, tűnődünk, tüntetünk, a legtöbbje és jobbja is csak befelé, némán… Idézem Őt ismét, nem először itt, a tétova dadogásban, de nincs idézőjel, mert a Mérce abba nem szorítható bele, közé írásjeleknek, hát, hiszen éppen erről próbálnék én most beszélni, szíven verve, és sírva, Uram – Te tudod ezt. Hogy mennyi embert elgyászoltam én már e pár esztendőben, de könnyem szinte senkiért nem szakadt fel… Mert fájt a búcsú, mind, amikor s akiért szólnom kellett, de tudtam megszólalni, bíztam további útjukban, végső szólításuk Te általad áldott értelmében – de most dadogok csak, szíven verten, s pereg a könnyem, s csúfot űzök a szavakból, hogy súlyukat érezzem és éreztessem.
Nagy Gáspár halott. De mi itt vagyunk, s szégyenkezNI nincs miért, hiszen mi, mindannyian, csak lenNI akarunk. Egyszerűen szeretünk lenNI, akár úgy is, ha közben rohadunk a forradalomban… Tessék? Triviális lennék, fele-barátaim? Hát persze. Mert csak dadogás jön nyelvemre, suta szégyen, és, igen, olykor már káromlása a végső Rendnek. Megnyugszom majd, ó, igen, legyetek ti is azok, s ne rám, csak rá hallgassatok, amikor kifordult magamban is belé kapaszkodom: „egy szép napon uraim már semmire / se leszek vevő, az őszi hónap is / szabadon hullatja levelét, sőt a / tél havazni fog mindenre és mindenekelőtt”.
Ne úgy legyen… Ha úgy lesz is.
Tamási Orosz János
Magyar Hon-Lap, 2007. 01. 04.