Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Egy arc poetica megvalósulása

NAGY GÁSPÁRRÓL

A hatvanas évek második felében olyan megújulási vágy és kényszer, mértékké kiáltott
divat terjedt el a magyar költészetben is, amellyel évszázados hagyományaiból,
lényegéből óhajtották kifordítani. Bár nemzedékenként megújult mindig, sajátosságait,
a sorsvállalást, a nyelvi képiséget, az alanyiságot még a modernizálódásban is megőrizte
valamennyire. Befogadta a világlíra hatásait, s magához formálta öntő mintájában.
Lehetett az éppen akkor az amerikai beat, a francia avantgárd, az angol Dylan Thomas,
Auden vagy a német Brecht és Gottfried Benn hatása a látásmódra és a prozódiára,
a hatásuk meghonosodott. Ami addig természetes volt, úgy tűnt, nem hallatszik
túl a határokon, akadályozza érvényességünket, a provincializmust konzerválja, s talán
az új eszmények szárnyain a nyelvi karantén átrepülhető. Kavafisz konkrétumokból
szublimált filozófiája, Eliot személyiség-elvonása, William Carlos Williams prózaisága
lett a példa.

Pilinszky megtalálta azt a fiatalt, aki „egyik legfrissebb, legismertebb megtestesítője
annak az »új hullámnak«, mely leváltja nemzedékemet”. Takács Zsuzsára hárította,
amit már eldöntött a Nagyvárosi ikonokban régebbi önmaga leváltására. Vas István
mint Eliot fordítója és szellemi rokona, Petri Györgyöt avatja be. „Eliot felszabadító
hatására azért volt szüksége, mert túl akart jutni a közvetlenségen és a személyességen…
»Eliot módszere« férfiasságot, fegyelmet, észt, iróniát, erkölcsöt jelent a költészetben
– másfelől fogalmazva: a szépelgés, hígítás, nagyzolás, mindenfajta misztifikáció
elutasítását. Petri nem mindennapi becsvágya tehát olyasvalamit vett célba, amire
nemcsak a fiatal, de az egész mai magyar költészetnek is szüksége van.” Petri vallomása
szerint „a József Attila-i hagyomány közvetlenül nem folytatható: ő volt az utolsó,
akinek még sikerülhetett a lírai alapok egyszerűségének megőrzésével, a személyesség
maximális intenzitásával nagy költészetet teremteni… Számomra a személyesség nem
program, hanem probléma. Mert analitikusan szemlélni a versek élményanyagát, ehhez
távolságtartás és irónia szükségeltetik, viszont a személyesség érezhető jelenléte
nélkül a vers elemi centrumavesztett töredékké válhatna”. Az akkoriban induló
Várady Szabolcsot úgy látja Domokos Mátyás, hogy lírája „a képek és jelzők, hasonlatok
nélküli ténymegnevezés… sohasem használja a vallomásosság hangerősítőjét”.
József Attila költészetével már az utódok-elődök is megbirkóztak, hatásából kinőttek
az újholdasoktól, Juhász Ferenctől, Nagy Lászlótól kezdve, és Csoóri Sándornak,
Orbán Ottónak, Marsall Lászlónak is inkább az előttük járók hatása alól sikerült önállósulnia,
csak éppen nem az „elioti módszert” alkalmazták.

Nagy Gáspár ilyen szellemi közegben indult. S az összegyűjtött versek Szabadrabok
című kötetében a prae korszaknak mondott Tejfogak ciklus irányít akkori helyzetének
megértésére: mennyire befolyásolta s hagyta érintetlenül az a máig ható, szinte a korszerűség
mértékévé szabott gyakorlat. Akkor még közvetlen elődei sem hatottak rá,
nem törődött a költőiséggel, viszont a magyar költői hagyomány kényszerítette meg-
szólalásra a szombathelyi főiskolás fiatalembert olyan következménnyel, ami miatt
a nyilvánosság elé sem léphetett. „Ki bérelt föl a pörlekedésre? / S ki fogta be a szádat?…
Az bérelt föl a pörlekedésre, / aki befogta a számat.” „Pimaszul későn kezdtem a vershez,
de kellett a bizonyosság: szólítottak. Talán több hang is egyszerre, s mindig éjfél
után, a »nyújts feléje védő kart« után, a »megbűnhődött már e nép« után. Aztán 1968-
ban, Szent István király napjának éjszakáján tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják
az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben.
Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk. Én nem vonulok
be, de elfoglal Közép-Európa. Lefoglal a szégyen… »felelős álomjátékos« lettem.”
S egy másik Eliotot idéz: „A költészet örökös emlékeztető mindazokra a dolgokra,
amelyek csak egyetlen nyelvben mondhatók el és lefordíthatatlanok.” S hozzáfűzi:
„Óriási paradoxon első hallásra… És mégis igaz.” Paradoxon az is, hogy a költői
példaképet másként értelmezi, mint a példaképállítók, de hozzájuk hasonlóan akarja
megvalósítani kifejeződését. Visszafogja a metaforikus hajlamot, a versszerkezet szokatlan,
tördelt, a lejtés szabálytalan, a mondat célratörő: „már az eligazodási / nehézségek
ismételgetése / teszi bonyolulttá a világot”, „a kard és a zászló elavult.” Nemcsak
a formával kockáztat, a kimondással százszorosan: „az eltemetést engedélyezik / de nem
a katakombákba / az utókort meg akarják kímélni / egy vértanú-históriától.” Már
tudjuk, mihez igyekeznek ezek a sorok. A hatalom arcába vágott Öröknyár: elmúltam
9 éves vers felé.

Az első versek a korabeli viszonyok között egy költői pálya azonnali csírájába fojtását
okozták volna. Nem zsengék, érettek, s olyan kemények, csak elfogadni vagy
porrátörni lehet őket. „Költészet: hogy éljen, elegendő ok / egy sor vértanú-ikon”,
vággyal aláaknázott képzelet. A szabadság, a szabadságban kiteljesedő, méltó élet. De
a szavak kővéválása is, a kő elszabadulása, ütése; Petőfi kétségbevonhatatlan igaza úgy,
ahogy „Hazámra rátalálok / ha népe már nem is keres!”, vagy ahogy Nagy Gáspár
élethelyzete lett a korban.

Születtem csaknem a század
felezési idejénél
a csaknem miatt lettem szabálytalan
– – –
szabálytalan költő
egyetlen szabályom ebből következik:
a teljes „tudathasadás” előtt
– minden óvintézkedés ellenére –
robbanok!

Mikor első versei megjelennek, mit sem tudunk e titkos robbanóanyagról. De most
nyilvánvaló lett, hogy a versek vadonába visszavonultan kell folytatnia, partizánként.
Néha úgy tűnik, az a tér nem is földi már, túlnani, pedig a város, mint a világűr, mint
a túlvilág. Kép- és szimbólumsűrűjéből golyóként hatnak a részletek, sorok, szavak
olyan szövegkörnyezetben, ahol az arca láthatatlan, így marad észrevétlen valamelyest,
kevésbé számon kérhető a hatalomnak. Költőtársaival fedezi, többségbeveszőnek érezteti
magát. A Kilencek magatartására hangolódik: „Az a fajta szókimondás, a falak
tágítása, amit az Elérhetetlen föld című antológiában felmutattak, nagyon vonzott… És
persze csodáltam Nagy Lászlót és a többi nagyot.” Atyai barátja Jékely Zoltán és
Kormos István.

Nem szakít hát, de kapcsolódik. Nincs egyedül a testvériségben. Nem tűnik anynyira
föl, ha megszokott szimbólumban érvényesíti lázadását. Pedig a Koronatűz, Dózsa
tüzes koronájának ősformája, nyilvánvalóan a lázadás és a büntetés jelképe a jelenre
utal. Az áruláskényszer és a fölmagasztosult áldozat az egész magyar történelemre
jellemző lehet. A hetvenes évekre is! Akár Juhász Ferenc Tékozló országa a forradalom
előtt! Vagy Ady idejében. Ott a Sebő pajtásokat egyként büntetik Dózsával, mert épp
oly szörnyű annak is, aki eszi. Ezért egyformán érvényes rájuk a föloldozás, a „megvált
bennünket Dózsa trónja”. Nagy Gáspár Gyönyörű bűn című versében a kádári
spiclirendszer kórlapjába olvashatunk inkább, s a lázadás fölmagasztalását érezhetjük.

Gyönyörű bűnt hagytam rátok,
a lázadást, mely több mint Dózsa György;
mit bánom, ha több az áruló,
de lázadót is teremjen a föld!

A Koronatűz világosságában éjszakai megvilágításban látszanak a dolgok. De ha valaki
nem lát tovább a marxista történelemképnél, akkor a saját ideológiájának is hiheti
ezt a verset. S aki nem néz az első kötet Sütő Andrást idéző vallomása mögé, megállapodhat
a költészet általános alaptételeinél, az örök emberihez való ragaszkodásnál:
„egyik hősétől tudom, hogy az ember ott kezdődik, amikor összetéveszti magát azzal,
amitől megfosztották. Az igazi vers is innen indul: azért a hiányért és szüntelenül
cipelve a rábízottakat: bánatos csikóarcot, madárként repdeső gyerekkezet:” Mi az,
amitől megfosztották? Mi az a hiány, amit szüntelenül cipelnie kell? Itt még az elveszett
gyerekkor is lehet, a vér- és tájrokonság, az udvar, a születés májusi karácsonya,
sziromhava, az égő kazlak, elszakadás és Tékozló fiús visszatérés, hogy „kell valami
szabadítót mondani / a kapuk alatt / mielőtt tompán becsukódnak”.

A metaforák jelképekké rögzülnek, rendszerré ismétlődnek. Sokszor előfordul a fal,
melyet ebben a költészetben úgy kell értelmezni, mint az ellene való harcot: ledönteni.
Szimbolikus szavak világítanak ki a versek szövetéből: tenger, patyolat hajók, a galamb,
mint Noé-madár, harang, kasza, Don, kereszt. Kulcsok a zár titkára, nyitásra
készen. Sorokat, strófákat, verseket visznek közelebb céljukhoz a nyílt beszéd és a talány
köztesében. „Hátországból előőrsnek / küldött valaki bennünket… egy országnyi
temetőben / hasítjuk a szemfedőket” – szól az Elérhetetlen föld költőihez. Csigolyákból
ácsolva látja Európa keresztjét, szimbolikussá emeli át a főneveket: „az ember már
befelé köpne… édesanyánk dehogyis szülne, / szemünk vaksága, tél keresztje, / hódülők
fölött köröz a vércse.” Korán megjelenik a későbbi A Fiú naplójából motívuma
is: „riadót csörög Júdások ezüstje.” Meg az Advent előttben a gyász, ahogy a majdani
Öröknyár… felé mutat: „ Kanizsai Dorottya jön felém… de minden temetés elmarad /
a fájdalom bennem fogva van, / készül advent előtti születés.”

Kilépett első versei fogalmiságából, a magyar költői hagyomány folytatója lett, miközben
sajátosságát keresi, hogy tudatosítsa magában szellemi adottságait, szíve, esze
törvényeit. Lassan távolodik a közvetlen élményektől, de nem teremt fogalmi lírát,
mindig ott érezhető a fogalmi felület mögött az élmények személyes, képi sugárzása.
Átrendezi a gondolatsíkokat, úgy építi a versek struktúráját. Tudja már, a töredék
görcsberándult gesztusa sokszor érvényesebb a gömbegésznél: „borzasztó töredékes itt
minden, mint az élet / csak rárakódik majd csöppnyi hézagos tapasztalat”. Máskor
minden hiányt kitöltve építkezik, s már a verse címével is megosztja velünk a verse
titkát. Mert írni kényszerül „a szó egyetemes súlytalansági állapotában”, s úgy élni,
hogy „átzubogni az összes szennycsatorna / cserepes torkán.” A kiirtott (kiírt) versek
korában, A halántékon lőtt versek emlékműve mögött.

Amikor a mű keletkezett, a hetvenes évek második felében, még forrásban érett
Nagy Gáspár költészete. Ekkor dőlt el, végzetesen vállalja-e azt, aminek megvalósításáról
álmodik.

Ha kiírtad magad
alól a földet
még rádvilloghatnak
a hold márványjelei –
de életedből hová
omolnak a dolgok
miket a földön nem
szabad elfelejteni.

Lehull a harangszó
mint a guillottine
gurul gurul hitem
meg nem tagadhatod
még föl sem foghatod
üzen vagy nem üzen;
ki által jön a bűn:
torkodon kakasszó
mire megvirradsz
háromszor

halál előtt
mindent kinőtt
cipőt ruhát
verset hazát
minden szelet
befútt az út
tevék nyomán
egy kisfiút
a végtelenig
még elsodort

AKINEK MÁR NINCS TÖBB TITKA
BECSUKÓDNI MINT A BICSKA!

A jövőbe is állíthatja minden kiirtott vers kopjafáját. De csak az élőben nem veszik
el a megőrzés, s az árulás is csak abban mondatik ki. Miközben az ellentéte kísért, a halál
előtti mindent befúvó utak tágassága, a sivatag semmi-végtelensége, a halál utáni
titoktalanság tehetetlensége. Ez a költemény ítéletnapi előérzetű, látomású, itt kezdődik,
amit majd evangéliumi módon megír az ezredvégen a Tudom, nagy nyári délután
lesz biztonságával. De még a költői létezésre céloz, mint ahogy Rimbaud súgja a lehet-
séges sorsot: „Még nem kezdtem el / de holtbiztos abbahagyom… halálnyira / leszek
az édesvízű / földrészektől… Én nem sejtem / miként és hogyan lehet –”

Ha nem adja föl, innen csak fölfele juthat. Egyszer: „most már örökre a Pokol fókuszában”,
melyet az elhagyhatatlan város fejez ki, hiszen nincs visszatérés „a kaszaguillottine
roskadó csendje” alá. Máskor a Szálla alá poklokra feltámadásában reménykedik,
a harmadnapon halottaiból… élteti. Nyilvánvaló a Krisztusi evangéliumi azonosulás,
a seregélyeknek kitett szőlőszem példázata a seregély-ejtőernyős képben is:

ahol az éjszaka vagyok,
zseniális eszközeimmel
fölrobbantani kész
a költészet fölhalmozott
készleteit, hogy higgyetek
nekem, fölnyílott zöld
sebeimben landolhat ujjatok.

Nagy László kései költészetével rokon a versben bujdosása, versből szóló éles beszéde,
zaklatott kompozíciói tágassága. Mégsem haramia a vadonban-versben, isten remetéje
inkább, de ugyanazzal az odafordulással, mint „Európa, íme, itt vagyok, / te félelmemnek
fókusza.”

EURÓPA, FEKETE OSTYA –
AZ ÖRDÖG VELED ÁLDOZIK,
ÉJSZAKÁIMBAN GYÉMÁNTOLVA
MINDEN SEMMIVÉ VÁLTOZIK –
VAGYUNK MÉGIS A POKOLBAN,
EMÉSZTVE SZÖRNYŰ BŰNÖKET,
MÉLYRŐL, AKI ÍGY DALOLHAT,
URAM, EGÉSZEN TIED LEHET.

Aki egészen az Úré, testnélküli lélek. A földöntúli, kozmikus, másvilági dimenziók
alatt az élettelen föld roncsa, mint egy lezuhant repülőgépé (Bölcsődal Perzsiából 50 sor
Sütő Andrásnak), az odüsszeuszi kaland apokalipitikus végkifejlete (Ködhimnusz),
a magyar történelem személyes és nemzeti katasztrófái, a „mindörökre a Donban állunk”,
a „valaki fél e történelemben” élő hagyatéka (Csak nézem Olga Korbutot…) mégsem
reménytelen, mert elfojthatatlan gyermekdal hallatszik: „csak megmaradni engedi”,
s van egy költő, aki eldadogja azokat, „akik nem természetes haláluk ellenére is
/ eljutottak a Kerubok közé”, s van egy Olga Korbut tornászlány, aki megvalósítja
legalább a SZALTÓSZABADSÁG-ot, mely „tapskisiklást” okoz. Elgondolkoztatja,
választásra készteti ars poeticáját illetően.

hiszen bemutathatnád te is
a költészet minden trükkjeit
az egynapos csodát
a konkrét vers és
szövegek sorát
átverhetnéd a
semmi szigonyát
a banális nagyhalon
soha nem kínálkozik
így az alkalom
de engem a tenger
érdekel
– – – – –
minden igaz költő-halánték
hatalmasoknak csupán csak játék
de a csönd is hatalmas katlan
de a zsámoly sohasem térdeletlen

A konkrét hűséghez, nem a konkrét szövegköltészethez vallja meg ragaszkodását,
s az „a zsebregyűrt diáksapkaroncs” formájában kifejezhető ország, az „átvert / madarak
kalickája, édes hazája, / a temetőkben halottak szívzöreje, / kontinensnyi álmok vesztőhelye”.

A Halántékdob kötet pokoljárásából, a versek purgatóriumának katartikus tisztítótüzében
megújulva tér vissza. Megtalálta helyét és arcát, innentől összetéveszthetetlen
formákban folytatódik. A pátosz méltósággal nemesedik a magatartást kifejező nyelvben.

Hangja ironikusan eltávolító éppen azoktól akik a cinikus iróniát mint divatot
akarják kizárólagos mértékké szabni. Így bírálja a modernkedőket a Nyelv-tan című
versében: „akik / a szárítókötélre aggatott / szavak színének puszta sor- / rendjében
vélik fölfedezni / majd föltalálni végül k-– / rusítani… a semmi tündöklő árnyalatait.”

Megjegyzéseket ír a divat kihívásaihoz Az ú.n. nyelvkritikus költészet manifesztumának
rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt/ó/ból. (margináliák vidám betérőkkel)
cím alatt. Azokról, akiknek „mindenek előtt volt a tej / jóval a fű előtt”, mégis a pózoló
tudálékosság a legfontosabb: „a nyelv… csak nyelv / akar maradni ergo /a nyelv
nyal”, „a mellényelvelés finanszírozott nyelve”, „túlontúl gépies / mintsem népies / és
főleg nem képi / képtelenül képzelettelen / nincs benne búslongo-bárd-kodás… mit
nekünk színek / csak a szószedetből elsajátított / félvörös hát- és bélszinek”. Pedig
maga is távolodik a költői képtől a pontosíthatatlan nyelvi forma felé. Arany János
diákos, népi humora, öregkori bölcs iróniája jut eszünkbe. A „Nyelvész urak jobban
tudják”, amit a költő érez-vitája úgy látszik, nem új, s a természettudomány számonkérése
is milyen grimaszban jelent meg Aranynál, mikor A reggel leírását természetrajzilag
adja elő: „Égő gáztakarója körét meglátom a Napnak, / Mely a mi Földünknél
(szám ide!)-szorta nagyobb.” A mai költő iróniája úgy rokona Arany Jánosénak, hogy
egyként van miért nem szeretni az efféle csinálmányokat. Igazi tétje van a versnek, mert

… ha a fogságba vetett gondokat
az Isten se veszi észre, akkor az égi körök
hintáló mérlegein majd mennyit nyomnak a
földi pörök s mennyit a hallgatás aranyrögei
az árulás színezüstjeivel tetézve?

A hatástalan játszadozás, a semmitmondás azonos az elhallgatással, melynek következményeit
félreérthetetlenül mondja ki a kommunista diktatúrával perlekedő költő.
Itt kőbevésett szavakra van szükség. A Földi pörök kötetben kifejeződik a szándék
megvalósulása, olyan átütővé keményedik, ahogy az Infinitívusok lányom olvasókönyvéből
című versben: a „nyelvet kiűzni; hazát orozni; pártot követni; zsákban szaladni;
vakon betűzni”. Szolidaritásból és a hazai cenzorokat eltérítendő ajánlja a verset Do-
monkos Istvánnak Újvidékre. Mert ami ott, az éppenúgy itt van, Kelet-Közép-Európában,
a Duna táján. Ahol a folyóban nem dinnyehéj úszik el, hanem „valami más nép
naszádja”. Míg az egész rendszer primitíven groteszk: az automata mást dob ki, mint
amit akarunk, itt még a technika is őrületes, nyomasztó Automata-álom vérszínű málnával,
spicli- és rendőrarccal figyelmeztető „pofonformájú variáció”-val, s az éremként
bedobott élettől kihulló „szövetkezetünk hulladék / anyagából – feliratú fehér poharak”-
kal. Ez az az automata Marin Sorescu román költő rémálma is lehet, mert valóság,
amit célzatosan dedikál neki.

Nagy Gáspár földi pörei a lágerban folynak. Együtt éli át Sorescuval, Vasco Popával,
Danilo Kissel, Veno Tauferrel, Milan Kunderával, Czesłav Miłosz-sal, Zbigniew
Herberttel a diktatúrát. Válasza az övék is, a pör tárgyát ugyanaz a vádló védőbeszéd
szólaltatja meg a Zónaidőben, ahol szabadrabok a versek. Szomszédos sorstársai költészete
régen megújult az izmusokban, kifejezése alkalmasabbnak látszott a nyelvünk
természete miatt is metaforikus magyar líránál. Nagy Gáspár nemcsak az igazság, jóság,
tisztesség visszaperlésére vállalkozott, ugyanolyan elszántan törekedett a magyar
költészet erre való alkalmasságára, Herbert Pan Cogito ciklusáról szólva jegyzi meg,
hogy csak a „lecsupaszított nyelv és az igényes gondolatra jogot formáló költői vállalkozás”
révén lehet közeljutni a falhoz, melyet „már úgy tűnt, metaforákkal megmászni
lehetetlen… A vers átdöf a falon, és szűkszavúan bánik a nyelvvel. Elvből szerény,
rátartiságból fegyelmezett, hogy a gondolati mag falkemény burka is átüthető legyen.
És átélhető is.” Mikor a közép-európai költészettel találkozott, már teljesen fölkészült
megértésére. Nem a hatásukra változott meg, inkább a saját útjai igazolását tudhatta
bennük. Olyan prozódiát talált, amellyel, mint kötéltáncosnak kell átegyensúlyoznia
magát a stílus szakadéka fölött. Az igazság szépsége az egyetlen fogódzója. Aligha
igényli a hasonlatok biztonságát, a költőiség mágikus vesszejét, csak némi szójáték
enyhület, többsütetű irónia a magasban, amint a szóbelső zárójelei vibráltatják a jelentést,
mert „a szétzilált szó kibogozza az összekuszált értelmet”.

Megvalósult egy olyan ars poétika, melyre Vas István szavai szerint az egész magyar
költészetnek szüksége van. A fogalmiból a konkrét, a konkrétból a fogalmi felé
induló mozgás középútján csomósodik a vers, mindegyikből megőriz valamit másféle
lényegében. A személyesség testi jelenléte helyett a személyesség szelleme, mint erő,
fény hatja át a költeményeket. S valami érő gyümölcsök ízével teljes, aranytól fényes
nagy augusztusi délutánt képzelünk. Már nem a gyerekkori kert, a gyök alatti ház és
haza, hanem annak hatványa, talán a Csendes Óceánig. Szemben a végtelen tenger,
ahonnan hátra arc nélkül is hazakerülhet, és egy félfordulattal ott láthatja, érezheti
magát a sajátléptékű térkép szélén, melyen még a baltavári templomot is feltüntette
a Kartográfus az odavezető utak lábnyomaival együtt.

Sokszor elgondolkoztam, konok szelídsége honnan való, s az a visszafogottság,
amitől nem akar versének hőse lenni. Talán az ezeréves bencés gimnázium szelleméből
képződött anonimitásra törekvő hajlama. Vagy még régebbről örökölte, a vasi regölőktől,
mint hogy a vőfély-nótákat fabrikáló nagyapa után folytatta „a lakodalmak
másnapjain is a megátalkodottságot”. Nem törekedett soha a „Plakáton ázik arcom”
sorsra sem, mégis elhíresült, mert földi pörökre vállalkozott, szelíd merénylőnek látszott,
pedig a legszörnyűbbre felelt a bárány harangjával. Megfeszített – és Antigonészavú
a Judások ellenében. Olyan, mint a palimpszeszt, áttűnnek élete képei titkaikkal
a betűk új sorain, együtt olvashatók a modern és a nyelvújítás előtti mondatok szavai
olyan összhangzatban, mintha szaggatott zsoltárt, elfojtott himnuszt hallanának.


Ágh István
Tiszatáj, 2000. 8. sz. p. 86-92.


< vissza