NAGY GÁSPÁR VÁLOGATOTT VERSEIRŐL
A költőknek a magyar irodalomban negyven esztendős korukra életművük szokott lenni – szerencsés esetben még folytatódó, alakuló, meglepetéseket tartogató. Az utóbbi két-három évtizedben azonban eléggé elszoktunk attól, hogy bárki beérkezzen „fiatalon”, s ezt a kifejezést azért teszem idézőjelbe, mert harmincon túl a pályakezdést ebben a szakmában legfeljebb kényszerből lehet még mindig kezdetnek nevezni. Nemcsak az olvasók, de a szakma is elkényelmesedett, s mivel voltak kiváló idősebb alkotók, alig-alig vett igazán tudomást az újonnan színre lépőkről. Sokáig így volt ez Nagy Gáspárral is, akinek első könyve 1975-ben, a második 1978-ban jelent meg (Koronatűz, Halántékdob), s már ezek alapján legjobb költőink közé kellett volna sorolódnia, ám e rangot akkor még csak kevesek körében érte el.
Később sem kétségtelen költői tehetsége, hanem két politikai következményű verse irányította rá a közfigyelmet. Az elsőért, amelyben Nagy Imrét idézi meg feloldható rejtjelekkel, még csak egy szerkesztőt váltanak le, a másodikért, amely 1956 megítéléséről, az árulásról és az árulókról szól, már a Tiszatáj egész szerkesztőségét eltávolították. Fenegyerekeskedett volna a költő? Korántsem erről van szó. Eddigi életművének summáját olvasva most még e költészet régi ismerői is újólag és minden eddiginél erősebben láthatják, hogy Nagy Gáspár mind következetesebben építette be költői világképébe 1956 helyes megítélésének ügyét: előbb említett verseiben nem valamilyen frissen megfogalmazódó élményről van szó, hanem egy folyamatosan mélyülő ellentét kimondásának egyre követelőbb szükségességéről. Amikor A Fiú naplójából 1986 nyarán a Tiszatájban megjelent, nyilvánvalóvá vált, hogy Nagy Gáspár felmondja azt a „közmegegyezést”, amely tiltott témává tette 1956 igazi értékelését. Rövidesen kiderült az is, hogy nem egyetlen személy deviáns magatartásáról van szó, hanem egy egész társadalom jutott el tűrő- és hallgatóképességének határáig. Akkor még úgy látszott, több erő van az egypártrendszerben, s ismét meg fogja rendszabályozni a békétlenkedőket. Soha annyi szöveget nem hallgattunk a hatalom képviselőitől az ország virágzásáról, mint az írószövetség 1986 végi kongresszusán.
De hol van már a tavalyi hó! A történelmi igazságnak azonban tartozunk azzal, hogy ne feledjük: többek között, de mindenképpen úttörő módon Nagy Gáspár verse és a Tiszatáj közlése közvetlen elindítója volt azoknak a változásoknak, amelyek máig elvezettek. Egy bátor vers, egy bátor lelkészi kiállás (Tőkés László) forradalomhoz vezethet? Önmagában nyilván nem. De gyújtószikra lehet, hiszen „egy élére állított / vers talán aládúcolja az éjszakát, dőlni / készülő otthonod, roskadó házadfalát, / egy élére állított vers sokat tehet, / jó lesz majd erre-arra, minden helyett / lesz remény, kezekben tündöklő kenyér, / ha elfogy az is: maga lesz a vér” (Benézünk majd a múltidőbe… ősszel).
Nagy Gáspár egy olyan időszakban volt – többek között – politizáló, közéleti költő, amelyben ezt egyre többen tekintették anakronizmusnak: ki esztétikai, ki a hatalmat védendő ideológiai szempontból. A történelmi fordulatnak remélhetően már a túlsó partjáról nézve vissza, megállapítható, hogy a költészet joga a politizáláshoz lerázott minden esztétikai és cenzori ellenérvet. Ma már belátható, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek mind jobban beboruló világához az egyik legautentikusabb költői kulcsot éppen Nagy Gáspár adta meg, s ezt az tette lehetővé, hogy újra kimondta József Attila költői parancsát: „nincs alku”. A történelmi szélárnyék-helyzet az ellen dolgozott, hogy ez a magatartás érvényesülhessen, de a nyolcvanas években mind erőteljesebb történelmi szélfúvásba kerültünk, s ez elfújta az alku mocsaras kigőzölgéseit, s megmutatkozhatott a dolgok valódi arca.
Nem az igazmondás hozta meg a tavaszt, az csak tudatosította az emberekben, amit már kezdtek elfelejteni: hogy létezik tavasz is. Ám tudnivaló, hogy a „tavaszban”, a történelmi szélfúvásban még kisebb lesz a költészet jelenléte az emberek életében. A hallgatás kora jönne el, mint erre történik is utalás a kötet legutolsó versében? Nem hiszem. Elvileg sem valószínű ez, s nemcsak azért, mert a költészet alighanem egyidős az emberi létezéssel, hanem azért sem, mert a költők nem csak arról énekeltek, amiről politikai értelemben nem lett volna szabad, hanem mindarról, ami másként aligha mondható el.
Ha Nagy Gáspár többé egyetlen verset sem írna, akkor is kiiktathatatlan helye maradna hét évszázad legjobb magyar költői között. A kilencvenes évek azonban a költészetnek is óriási feladatot ajánl. Hazát kellene végre teremteni. Nem a semmiből, hanem a romokból, úgy válogatva, hogy végre külön kerüljön a szilánkokra tört és a még használható tégla, s azzal a tudattal, hogy ami szilánkokra tört, az is mi voltunk, sebet nekünk okozott, s ami ép, azt is mi formáztuk, égettük ki. Múlik a jövőnk – hirdeti a válogatott kötet címe, s ez igaz az egyénre nézvést, de ami jön, az nemcsak a jövőnk, hanem a múltunk is, ez a kettő – a mindennapi élet körein túlemelkedve – egyszerre foglal el bennünket, s ezt a kettőséget oldani bármilyen bölcs filozófiánál jobban tudná a költészet.
Vasy Géza
Népszava, 1990. május 26.