Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Egy költő 1993-ban

A költő legújabb, karcsú kötete, amely a Fölös ébrenlétem címet viseli, egyetlen esztendő termését gyűjti egybe: „1993-ban, ebben a különös eszten­dőben, lehet: az utolsó békeévben!, amelyet keretbe fogott az öröm, düh, két­ségbeesés és a gyász, számomra is meglepő, hogy harminc verset…, vetkez­tem, kínlódtam VILÁGRA”, így kezdődik a bevezető tömör vallomás, amely a múlt év legvégén fogalmazódott meg, a szorongás és a bizakodás egymást nem kioltó, ámde kölcsönösen átformáló hangvételével, jellemezve egyúttal az egész könyv alapérzelmét és gondolatát. Már maga a cím is erre a kettős­ségre utal. A fölös ébrenlét nyilván éjszakai lehet csak, ugyanakkor e líra is­merői régóta tudják, hogy az éjszaka a költő számára egyúttal az alkotás ideje is, szükséges virrasztás tehát. A címadó vers töredékek, miniatúrák kis ciklusa, amelynek darabjai „éji futamok, szíves ütőhangszerekre”. A fölös kijel­zés itt tehát elsősorban a szükségesség fölötti mértékre utal. Kötetcímmé emelve azonban már magára az alkotásra, sőt a létre is vonatkozik, s nemcsak a virrasztással összefüggésben, hanem a nappalra utalóan is: mintha a lét is mind nagyobb feladat, szinte teher volna, s az álomtalan alvás illene inkább hozzá, nem pedig az álmodó, az alkotó.

Mindennek egyik magyarázata lehet a rideggé váló valóság, amely már magát a verset is kezdi rideggé tenni: „Elszonettesült szürke világban / vértelen jambusok kattognak át a túlexponált líraváltón” – vallja meg az egyik éji futam. Egy másik fontos szempont az, hogy az ébrenlétben mind több lesz az emlékezés, a múltidézés. Ennek csak egyik oka a személyiség kötelessége, hogy a torlódó idővel szembenézzen, egy másik, hogy mind több körülötte a halott mester és barát. Meghatározó vonulata a kötetnek a reflexiós-meditációs tisztelgés. Székely János, Vas István, Nagy László, Huszárik Zoltán, Kor­mos István, Rónay György, Vargha Kálmán neve fémjelzi a művészvilág ré­gebbi és újabb halottait, s egy megrendítően szép (s épp e lapban megjelent) költemény adózik néven nem nevezetten is felismerhetően a decemberben elhunyt miniszterelnök emlékének: „Itt egy kicsi ország / most megnagyult Családja, / mégis csonkán, riadtan várja / a legszentebb Estét” (Magyar Ka­rácsony).

Nagy Gáspár fiatalon rátalált az őt annyira kifejező elégikus hangvételre, az egyes pályaszakaszokban azonban többször módosult ennek a jellege, s a pályakezdő, tisztán daloló és elemien reménykedő szemléletet sok minden keresztezte. Az utóbbi években, a Mosolyelágazás (1993) és az új könyv ta­núsága szerint ismét egyneműbben elégikussá vált e líra. Nem ismétlődő jel­legű visszatérés ez, más szinten szerveződik e versvilág. A végleg felnőtté vált ember költészete ez, akinek már nemcsak mások, s nem is csak saját ma­ga elmúlásával kell szembenéznie, hanem az egész földi lét veszélyezte­tettségével. S elsősorban ne a környezetvédelem dolgaira gondoljunk ez ügy­ben, hanem a társadalom és a személyiség erkölcsi állapotára, arra a kivi­rágzó remények után még fájdalmasabb felismerésre, „hogy nem lesz más­képp ezután sem: / egy égbolt alatt bolyongunk tovább / a széppel és mo­csokkal” (A döntnökökről). S ez utóbbit, a mocskot elviselni segít, és cáfolja is uralmát a hit Istenben és az emberben is, a remény, ami az előbbiből fakad és a jövőre irányul, és a szeretet, ami a társra és a védendő emberiségre egya­ránt vonatkozik.


Vasy Géza
Heti Nemzeti Újság, 1994. június 3.


< vissza