Nagy Gáspárt mint prózaírót nem most kell felfedeznünk: korábban megjelent írásaiból tudhattuk már, hogy nemcsak kortársi líránk egyik – immár a középnemzedékhez tartozó – legjobbja, hanem múzsája akkor sem válik hűtelenné, ha rímtelen szövegek lejegyzésébe fog. Kis kezdőbetűs című, fura alcímű (vagy műfaj-megjelölésű?), nagytucatnyi nyomtatott oldalt betöltő új kötete kellemes meglepetést okoz, noha könyvében közzétett munkáit folyóiratok hasábjain már olvashattuk..
1981 és 1993 között keletkeztek elbeszélésnyi terjedelmű kisprózái és kisregénnyi méretű „legény-részlete”. Ez utóbbi írása nemcsak terjedelmében múlja felül rövidebb társait; egy valamikori, tán igaz se volt szerelem bensőséges, élményvisszaidéző rajzával hódít. Azt az első szerelmet írja még, amely mindenki életében megjelent egyszer (akiében nem, .annak’ fogalma; se lehet róla, mit veszített)," s amelyre évek múltán mindenki nosztalgiával elegyedő fájdalommal emlékezik.
Nagy Gáspár úgy idézi föl az első szerelmet, mintha épp most történne vele és velünk, olvasóival. Pedig dehogy most, manapság ily ígéretes szerelmek nincsenek, (cáfoljanak, meg, ha tudnak!). Az 1968-ás nyár és ősz a történet ideje, pontosabban az a címben is felidézett forró augusztus, amikor sokak reményei omlottak porba, amikor Milán Kundéra betiltott, mégis leleményesen megszerzett kötetétől megtudhattuk: a történelem nem tréfál velünk. A dübörgő tankok évtizedekre elrendezték sorsunkat, csak a szerelem maradt számunkra, a privát létezés örömei. Olykor még az sem. Mert a legszebb szerelem egyúttal a legtörékenyebb szerelem. Elég egy aprócska félreértés, s már vége is.
A költő nem cáfol önmagára. Úgy idézi föl 1968-at, hogy elhisszük neki, csakis akkor volt érdemes húszévesnek lenni. Akkor volt igazi nyár, tündökölt a szerelem az égbolton, s hősünk gyanútlanul lépdelt kedvese oldalán, éppúgy nem sejtve, hogy történelmi időt lát,; , – -mint Stendhal Fabriziója a waterlooi csatatéren. Nagy Gáspár azt is tudja, s kitűnő példáját adja, hogy milyen az igazi erotika. Szabadszájú, vaskosan realista szövegközlések korában beéri a sejtelemmel, ami ezerszer több és nagyobb hatású a mindent kimondásnál.
Kelecsényi László
Magyar Nemzet, 1995. dec. 8. p. 8.