Nagy Gáspár: Zónaidő
Nehezen meghatározható a műfaja Nagy Gáspár új kötetének. A szerzői alcím szerint középeurópai naplót tart kezében az olvasó, vagyis olyan szövegek összességét, melyek mintegy „a kor falára” kívánkoztak feljegyzésül, s így az utóbbi negyedszázad sajátos „dokumentációját” adják. Dokumentálnak, de szubjektívek mégis; hisz a napló mindig személyes, mindig hordoz valamit az érintettség hordalékából is, a kínokból, az elfordulásokból, a megcsalatásokból: mert a napló mindig rettenetesen őszinte szeretne lenni.
Nagy Gáspár őszinte költő; tiszta és meggondolt költészetet művel, mint ahogyan minden jó vers tiszta és meggondolt szabadságot pazarol arra, aki olvassa és érti őt. S talán ennek a szabadságnak a kibontása, megmutatása a legfontosabb; a hazugság nélküli élet lehetőségének állítása: „A jó vers kegyelméből a szüntelenül ellenkező, az ellenérzésekkel megvert, a világban rohangáló ember eljuthat a maga damaszkuszi útjáig: beragyogja a szabadság elviselhető fénye.” (23. old.)
Vagy ahogy egy vers ömleszti ránk a kínos-keserves szavakat, s omlasztja ránk légvárainkat (1982-ből): ”…s akik megkerülik a földet / az állomásokon szótlan utasok / ötvenhatosok / hatvannyolcasok / hetvenhatosok nyolcvanegyesek / és főleg tömegesen egyesek / a tavalyi menetrend csatlakozási / csalafintaságain hümmögünk / unottan szotyolázunk köpködünk / pár percen múlt az életünk /…. / minden váltóőr a mi emberünk / mint a szabadság lehetséges változata / a független változók függvényében…” (Változat).
Kundera, Hável, Hrabal, Párál, Venclova, Zbigniew Herbert, Czesław Miłosz, Nowakowski, Domonkos István, Kányádi, Stanescu, Sorescu, Daniló Kiš szomorúsága vagy szemhunyoritása van ott ezekben a Nagy Gáspár-megszólalásokban: versekben, fordításokban, prózákban, interjúban. Az elkeseredettségből is kifelé botorkáló kelet-közép-európai skizofrén tudat gondolkodói-alkotói megnyilvánulásaiban. A szabadság megélésének itteni képtelenségeiben, abszurditásaiban vagy az irónia páncélját magukra öltött alkotó elmék leleményes védekezéseiben: ugyanakkor mindig borongva a történelemmel kötött sorsszerű/kényszerű jegyesség fölbonthatatlanságán. Míg végül a dilemmát meglehetősen pontosan rögzíti a kötet egyik legjobb verse, a címadó Zónaidő: „…áthúzod / csöndben összes versedet / megérted miért szabadrabok”.
Nagy Gáspár még őriz valamit a Nagy László-i hagyományból, a metaforák, a képek erejéből. Szívesen oldja verssé a Kormos István-i örökség mágikus elemeit és könnyed eleganciáját. Szavai olykor megrendítően modernek, máskor konzervatívan eszménykövetők: ízlésbeli egyensúlykeresése törvényszerű következménye ösztönös harmóniaigényének. A Zónaidő nem új szövegeket tartalmazó kötet, hanem egy érett költőgondolkodó formátumos világképét tovább árnyaló, „szempontosan” szerkesztett könyve. Újdonsága elsősorban, a szerkesztés mikéntjében rejlik: egy szigorú mércével építkező életmű fősodrának meglelésében és méltó felmutatásában.
Fűzfa Balázs
Népszabadság, 1995. aug. 4.