„De még ott vagyunk a getszemáni éjben midőn a minden fokon halálraítéltek nem is tudják fölfogni mily aljas volt a zsarnokság szájából rájuk mért ítélet” – szól Nagy Gáspár letisztult látomásverse. A „Szemközt a halálraítéltek csapatával” klasszikus példája annak, hogy finomul többjelentésű költői képpé egyetlen mondat.
Getsemáné kertjében hagyták cserben tanítványai közül tizenegyen, s árulta el a metafora-értékű Júdás csókkal a Világ Megváltóját ama tizenkettedik. Nagy Gáspár Tudom, nagy nyári délután lesz című verseskönyvének, s a költő eddigi életművének is egyik vezérfonala: történelmi Júdások, Pilátusok lelkisége. Még az éppen hogy puhuló Kádár érában, 1983-ban az Új Forrásban megjelent egy verse, melyben követeli Nagy Imre és az 1956-ban elesett, később kivégzett hősök gyilkosainak néven nevezését. E költeményéért leváltották az írószövetségi titkári posztról, így konkrétan is megszenvedett veretes, minden ízében-porcikájában kimunkált „élvonalbeli” lírájának költői és empirikus igazságáért egyaránt.
Egy ciklusértékű verssorozatában együtt vibrál és villong a létfilozófiai értelemben vett haláltól, az elmúlástól való szorongás ébenfekete kristálya és a konkrét gyász méltóságteljes márványkő-feketéje. Bizony, „hajnalig mindenkit eltemettem aki még kedves volt szívemnek” – írja. A Temetek – halálra ébredek című vers alapérzését mindenki átélte már rémületes éjeken, amikor a halálfélelem magzatvizétől nedves költemények szikráznak ki agyunkból, és beindul valami. Immár nem csak az elhunytakra emlékezünk, hanem elkezdjük halottnak látni, előre elsiratni barátainkat. E versek olyanokhoz szólnak, azon barátainkat, lélektestvéreinket, költőtársainkat idézik meg, akik már odaát vannak. Időnek előtte kerültek át boldogabb dimenziókba. Ma is élhetne Nagy László, Kormos István, Baka Pista, Balázs Jóska, Belohorzky, Bólya és a többiek. Kormos István, a szerkesztőtárs és jóbarát halálát misztikumot, valóságot leheletfinom szublimációval vegyítve meséli el. A történet epikus elemekben reinkarnálódott költői prózává erősödve vall a ki nem mondott, közvetlenül ki nem mondható memoárszavakról. Mennyire igaza van Karinthy Frigyesnek, a költőnek abban, hogy amit személyes vallomásba önteni lehetetlen, azt kimondja helyettünk a vers. Amit valaki diktál nekünk. Kétségbeesés és szomorúság, majd a visszafordíthatatlan folyamatok rezignált tudomásul vétele a gyötrődések című versrepeszekből álló kaláris.
Nagy Gáspár, a „középnemzedék” prominens költője képes arra a ritka költői bravúrra, hogy egyszerre tud valamit belülről és kívülről is szemlélni. Neki is eszébe jut, mi oly sok mindenkinek: milyen alapon merészeli a történelem át- és átszőni legintimebb perceinket is. Ezen szabad keseregni, szabad akár belehalni is ebbe az érzésbe, azután föltámadni és tömören megállapítani: sajnos, ilyen korban élünk. Ugyanakkor a kortól függetlenül is, ha valaki, Pilinszkyt idézve elköveti azt, amit nem szabad, akkor is eltávolodik tőlünk, ha a távolodás kínja elviselhetetlen. Á la Borisz Paszternak: a cselekvés rendje megszabott. „Mint ha szádra és szívedre tekeredett volna tonna géz: hogy ne fájjon annyira és ne beszélj.” Ám – s ezt költőnk nagyon is tudja – hiába ezer szó, ezernyi gyarló, tízezernyi nagyszerű cselekedet, elkerülhetetlenül eljő értünk a Nagy Rendező. „Nagy, nyári délután lesz” majd akkor. S kimondatik: bevégeztetett.
Pósa Zoltán
Demokrata, 1998. november 27. p. 43.